Legutóbb, amikor írtam, azt hiszem, egy érzelmileg nehéz szakaszában jártam az önkéntességemnek. Elkezdtek özönleni felém a “hova tovább” kérdések, miközben egyre csak nőtt a teendőim listája, mert valamikor nyáron, amikor unatkoztam, mindenféle izgalmas lehetőségre lecsaptam.

Most egy egészen más típusú csavart labdát dobott felém az élet. Elkaptam egy vírust, amire nincs gyógyszer, ami erős fájdalommal és gyengeséggel, lázzal jár kéz a kézben, és az orvos szerint legrosszabb esetben három hónapig, az internet mély bugyrai szerint akár egy évig is eltart a kigyógyulás.

Egyik oldalról tulajdonképpen hálás vagyok, mert ez csak egy vírus, ami bár igen csak embert próbáló, mégis csak el fog múlni egyszer magától, amikor a szervezetemnek sikerül legyőznie. A legtöbb esetben nincsenek komoly szövődményei, az orvosom szerint egy viszonylag jelentéktelen, de baromi kényelmetlen betegség. Szintén hálás vagyok, mert pillanatok – na jó, négy nap – alatt diagnosztizáltak (bár a vérvétel eredményére még várok, de ha nem ez a vírus lenne, ma kaptam volna róla hírt). Arra a napra kaptam időpontot, amikor először felhívtam az orvost, és bár furcsa élmény volt fizetni egy orvosnak, ha minden jól megy, majd visszakapom az árát. Ami érdekes, hogy ismerősök történetéből és az internetes oknyomozásomból is úgy tűnik, nagyon ritkán ismerik fel az orvosok ilyen hamar. Úgyhogy szerencsés vagyok, azt hiszem.

Tulajdonképpen elég babonás vagyok, mikor betegségekről van szó, úgyhogy meg is álltam ezzel a poszttal egy pár órára, latolgatva, hogy vajon meg kellene-e írnom az eredmény előtt, vagy várni inkább, mert ki tudja, mit kiabálok el. De annyira írhatnékom van, hogy nehéz már megálljt parancsolni a gondolatoknak.

Nem jó érzést betegnek lenni egy idegen országban. Mert hirtelen most minden idegenné vált. A koli, a gyerkők, az utcák, az időjárás, az élelmiszer, a gyógyszerek, az orvos. Betegen az ember törődésre, simogatásra, kedves szavakra vágyik, a szüleire, otthoni ízekre, biztonságra. Persze, azt is érzem kicsit, hogy na ez aztán – részben buta ugyan, de akkor is – olyan kihívás, amit eredmény lesz teljesíteni. Egy újabb mérföldköve az önkéntességnek, a külföldön élésnek, a felnőttségnek.

Az elmúlt hetek tele voltak izgalmakkal, történésekkel, csodálatos emberekkel, inspiráló beszélgetésekkel, perspektívákkal a jövőre nézve. Utaztam Utrechtbe a European Solidarity Network és a Europeers találkozójára, nevettem, aggódtam, gondolkodtam, táncoltam, egy komoly, önreflektív folyamat végére pedig elfoglaltam a helyemet egy új szervezetben. Rengeteg pozitív visszajelzést és támogatást kaptam, még ha nem is tudtam, hogy erre van szükségem.

De az egyik kedvenc belga ifjúsági munkásom talán jól értelmezte a megbetegedésemet, amikor azt mondta, hogy a múlt héten bizonyára túl sokat adtam magamból. Azt hiszem, valahol igaza volt, nem csak a múlt heti találkozó, de az elmúlt másfél hónap tekintetében. Keményebb időszak volt, mint összességében az ezt megelőző hat hónap együtt. Nem hibáztam – sokat -, és megugrottam minden akadályt. Semmit nem kellett időközben elengedni, feladni, megszakítani. Itt-ott persze mindent akartam elengedni, feladni, megszakítani, de nem tettem. És büszke vagyok magamra, de ez a vírus valahogy átszínezi a történteket. Mert azt akarja ezzel üzenni a szervezetem, hogy nem is szeretem, ha minden egyszerre történik, ha ezer projektszál és ötlet fut a fejemben, ha süt rólam a szenvedély, hogy megváltoztassuk a világot?

Mindeközben, érdekes elmeállapot ez a betegség. Születésem óta allergiás vagyok, ekcémával és asztmával élek, ami így leírva egyszerre tűnik jelentéktelennek és valahol jelentősnek is. Rányomja, rányomta a bélyegét a mindennapokra, ha az ember órákon át tüsszög, sebesre kaparja a kezét vagy éppen nem kap levegőt. De közben ezek mind a részeim, velem vannak mióta az eszemet tudom, és valahogy természetessé váltak. Aztán persze gyerekkorom óta, évente egyszer-kétszer becsúszik a jó öreg megfázós betegség is, a pihentségem szintjétől függően hol pár napnyi orrfújással és köhögéssel, hol otthon fekvő, lázas napokkal. Havonta egyszer ügyetlenkedek valamit, és beütöm, elvágom, megégetem, lehorzsolom valamimet. De ezek mind olyan dolgok, mint amikor a kisgyerek szalad, elesik, talán elmorzsol pár krokodilkönnyet, aztán szalad tovább, ugyanazzal a lendülettel.

Olyan, mint most, hogy tartósan a földön ragadjak, még nem volt. Ezt a furcsa, újfajta betegség-érzést hol mélységes düh és elkeseredés kíséri, hol nyugalom, hit és kíváncsiság. Le kellett mondanom négy (és fél) workshopot, egy flamand ifjúsági napot izgalmas témákkal, egy tréninget és konferenciát a tavaszi projekt (az aktív állampolgárságról, tudjátok) zárásaként, és valószínűleg a jövőheti megbeszéléseim közül jó pár szintén elnapolásra kerül majd. Nem volt energiám foglalkozni az egyre közelgő norvég tréninggel, nem törődtem sok mindennel, és talán a legnagyobb kihívásom: nem tudok enni, mert nagyon fájdalmas. De amikor nem ezen tépelődök, akkor igyekszem bízni a szervezetemben, hogy gyorsan talpra állok majd, és hiszek abban, hogy valami oka biztosan volt, hogy ez most történt velem. Itt kinn, 1500 kilométerre az otthon biztonságától.

Hát ilyen most az én vírustól hemzsegő elmémben.