Régóta érlelődik bennem egy olyan bejegyzés, ami inkább fókuszál Belgiumra, a környezetemre, mint a bennem zajló folyamatokra. Talán azért, mert szeretnem a furcsaságokat megosztani, talán azért, mert úgy érzem, lassan át kellene neveznem a blogot “Egy év kalandozás a koponyám körül”-re. De közben valahogy óvakodom is ettől a témától, mert nem hiszek a kulturális sztereotípiák megerősítésében, nem szeretnék óvatlanul általánosítani és megbélyegezni, sem értékítéletet alkotni. Márpedig Belgiumról magyar szemmel írni azt jelenti, hogy vékony kötélen kell egyensúlyoznom a beszámolás és a fent leírt ítélkezés között. És bár eddig sem tartottam magam egy nagyon előítéletes alaknak, az eddig eltelt lassan négy hónap azért rengeteget formálta a szemléletemet ebben az ügyben. Nagyobb részben ez persze annak köszönhető, hogy a munkám háromnegyede interkulturális oktatással telik – beszélgetek középiskolásokkal kultúráról, sztereotípiákról, előítéletekről, diszkriminációról. Megismertem, elfogadtam, át- és kialakítottam egy olyan álláspontot az egész ügyről, amit teljes vállszélességgel tudok hirdetni – szerintem egy facilitátor egyik legnagyobb eszköze a hitelesség. De emellett biztos vagyok abban is, hogy a saját bőrömön megtapasztalt előítéletek, és már csak az a tény is, hogy egy másik országban élek, sokat hozzájárulnak a hozzáállásomhoz, amivel ezt a bejegyzést írom.
Így hát kerülgettem ezt a “hát srácok, képzeljétek mi minden van itt kinn” ügyet egészen sokáig. De napok óta jár a téma a fejemben, aminek köszönhetően valahogy jobban észreveszem, hogy mennyi minden kezd teljesen természetes lenni. Pár hete, mikor megkérdezték tőlem, hogy mi volt a legnagyobb kulturális sokkom, csak annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy “hát, mégis csak Európa, nincsenek annyira hatalmas különbségek”. És bár nem akkora a különbség, mintha Ázsiába költöztem volna ki, azért minél többet gondolkodom rajta, annál hosszabb a lista, hogy miben más Belgium.
Talán azzal érdemes kezdeni, hogy Belgium ugye két(és fél)nyelvű ország, a déli területen élnek a francia nyelven beszelő vallonok, északon pedig a hollandul (nem, flamandul!) beszelő flamandok. Aztán persze van egy kis rész, ahol németek élnek, és német a hivatalos nyelv, és ott van persze a csodás főváros, Brüsszel is, ahol egyébként rengeteg nem-belga lakik. Közigazgatási szempontból Belgium egészen komplikált (összesen 6 parlamenttel), de hát szerencsére ezzel én nem sokat szembesülök. A legtöbb városnak van egy vallon és egy flamand neve, amik a legtöbb esetben igyekeznek a lehető legkevésbé hasonlítani egymásra (Mechelen, az otthonom például Malines franciául) . A vonaton elég gyakori, hogy két nyelven is bemondják a következő állomást, és a rendes viselkedésre ösztönző plakátok is, várostól függően hol hollandul, hol franciául kérik az utasokat, hogy ne szemeteljenek, vagy adják át a helyüket.
A belga vonatozás egyébként nagy kedvencem, semmiben nem hasonlít a magyarországi, sugaras vasúti rendszerre. Össze-vissza kell átszállni, vannak szupergyors, és minden kis faluban megálló vonatok – ahol tényleg érezni a menetidőben a különbséget! A díjszabás valamiféle sugaras, zónák szerinti rendszerben működik, de hétvégén minden jegy feláron van. Az eddigi leghosszabb vonatutam egyébként nagyjából két óra volt, Mechelenből ennyi idő alatt eljutni mindkét határhoz. Valloniába eddig egyszer kalandoztam át, teljesen véletlenül – az egyik vonatozásom során valami olyan vonatra szálltam, ami Vallonian keresztül hozott haza – feltűnő volt, hogy hirtelen a vasútállomásokon a francia név szerepel előbb.
Mivel én flamand területen élek és dolgozok (hiszen Vallóniának saját YFU-ja van), ezert a továbbiakban csak flamandokról fogok beszelni – a vallon területről még annyit se tudok, mint kedvenc flamandjaimról. Szóval, a flamandok: művészeti szempontból egyelőre nem sokat tapasztaltam. Nyilván Magyarország után, ahol a népdalokat énekórán tanítják, ahol sokszor a csapból is a néptánc folyik, népi öltözetben, ahol a legnagyobb verseinket évente rap-zenészek csomagolják újra, és ahol azért alapvetően van egy nemzeti – sokszor keserédes – büszkeség, szóval a csupa nagybetűs MAGYAR kultúra után nehéz dolga van egy olyan országnak labdába rúgni, ahol a 30 582 négyzetkilométerre két és fél nemzetiség jut. Nem nagyon akadtam meg olyanba, aki a mellét verné, hogy már pedig a flamand kultúra milyen ősi és csodálatos. Találkoztam viszont olyannal, aki szerint a flamandokban nincs büszkeség, mert történelme során kisebbségnek számítottak, és olyannal is, aki nem tudott a kérdésre válaszolni, hogy mit szeret az országában leginkább. (Talán úgy fogalmaztam meg a kérdést, hogy mi az, ami miatt szeret belga lenni.) De azért be kell ismernem, hogy én magam sem mentem meg utána a történelmi és művészeti háttérnek. Dolgok ragadnak rám innen-onnan, persze, de nem sok híres történelmi személyt, művészt tudnék felsorolni (főleg, ha fiktív karakterek, mint Poirot nem számítanak, bar az ő belgasága is kiment a fejemből egészen addig, míg anyukám nem emlékeztetett rá). Szóval, visszatérve a művészethez, egyedül a zene az, amiben van némi rálátásom – tudom ugyanis, hogy a flamand bulik sztárja a “schlager”, ami egy német beütésű mulatós gyakorlatilag.
Kis utánajárás után (csak most) egyébként úgy tűnik, hogy a hivatalos megnevezése a műfajnak “levenslied” (élet-dal), és az egyébként egész Nyugat-Európára jellemző schlagernek csak egy kis alműfaja. Mindenesetre, ha valaha egy flamand buliban jártok, biztosan fel fogjátok ismerni ezeket a dalokat – már csak azért is, mert a flamandok előszeretettel kísérik koreográfiával a legnépszerűbb számokat. Van a flamand buliknak egy pillanata – valahol hajnali 1-2 magasságában, amikor a szokásos pop dalokat és hamisítatlan parti-lötyögést felváltják a schlager dalok, mindenki összekapaszkodik, és akkor lehet érezni: van itt azért összetartozás-tudat. A bulikhoz tartoznak még meglepőbbnél meglepőbb retró számok és a betanult koreográfiák, amiket minden valamire való parti-arc ismer. (Például: https://www.youtube.com/watch?v=bx0ndZN_vVw – képzeljétek el, ahogy 60 ember tolja ezt a koreográfiát egy buli kellős közepén. De tényleg!) Az eddigi flamand bulijaim egy része tehát megbotránkozással (nem tudok sajnos a schlager-rel dűlőre jutni), egy része csodálkozással telt – mostanra kezd a szívemhez nőni ez az egészen egyedi, kicsit számomra “nerdy” módja a bulizásnak.
Ha már bulizás, muszáj érintenem az alkohol-kultúrát is: sör, sör és néha bor. Megfigyeléseim alapján az én belgáim nem isznak “kemény” alkoholokat, csak sört, bort és pezsgőt (a pezsgő esetében itt megkülönböztetik és más néven hívják az igazi, minőségi pezsgőt – champagne, és az utánzatot, amiről egyelőre nem tudom, hogy valóban gagyibb verzió-e, vagy habzóbor – cava.) Ezeket viszont előszeretettel, akár már délelőttől is – a város kocsmái, főleg hétvégén egész nap telt házzal üzemelnek. A belga sör… erősebb és markánsabb, mint az otthoni sörök. Alattomosabb is egy kicsit, mert amíg haza nem érek, és bebújok a takaróm alá, soha nem érzem, hogy bármi hatása lenne – aztán a szoba forogni kezd. Ha jól értesültem, Belgiumban egyébként 16 éves kortól legális a bor és sör fogyasztásai. Ennyire fiatalokkal nem bulizok együtt, így nem tudom, ez a picike tény mennyire befolyásolja a kamaszok alkohol-fogyasztását. A meggysör egyébként szintén sokkal markánsabb, mint az otthoni verziók – ez az egyik kedvencem. És persze egy jó sörözés után megjön az ember étvágya is, úgyhogy lássuk azt a híres belga sült krumplit. A holland tanárom elmondása szerint egy valamire való belga minden héten eszik egyszer sült krumplit. Otthon készítve persze, mert az egészségesebb. A nagyon híres belga sült krumplisokat egyébként leginkább a balatoni lángosozókhoz tudom hasonlítani. Kicsi kis sütödék, ahol a legváratlanabb órákban (valójában a kereslethez igazodva ebédidőben és munkaidő után közvetlenül) kezd el bugyogni az olaj – meggyőződésem, hogy a kedvenc helyemen kis zsírral elkeverve. A sztenderd sült krumplin kívül lehet kapni egyébként mindenféle gyorsfagyasztott húst és rántott sajtot is. Belgiumban nincs KFC (nagy szívfájdalmam), de ezeken a helyeken azért akadnak különböző csirke-készítmények is. És persze a szószok: rengeteg különféle szósz közül választhatunk, az egyszerűbb ketchup és majonézen jócskán túlmutatva. Az egész sült krumpli projekt nagyon tömény és könnyen megfekszi az ember gyomrát, úgyhogy én magam nagyjából havonta egyszer ugrok be hozzájuk, bár több sült krumplis is az utamba szokott esni. Az illatuk eleinte csábított, mostanra már inkább taszít.
Az evéssel kapcsolatban egyébként azt hiszem, a legfurcsább számomra az ebéd és vacsora összekutyulása – az én életemben eddig a természetes a főtt ebéd és a hideg vacsora volt. Hát, itt ebédre a leggyakoribb a szendvics és a saláta, aztán vacsorára érkeznek a vonalasabb, főtt ételek is. Vacsora egyébként hattól szigorúan, a velem együtt önkénteskedő argentin lány sokszor morog ezen – a vacsora a nap utolsó programja, utána már senki nem veszi a nyakába a várost, inkább elnyúl a tv előtt. Lehet benne valami, bár én ugye magamra főzök, úgyhogy annyira eddig nem kötött ez a szokás-rendszer. Az elmúlt talán egy hónapban álltam át én is arra, hogy ebédre szendvics, vagy melegszendvics, vagy valami saláta-szerűség, és vacsorára itthon, a kollégiumi szobám nyugalmában inkább főtt ételt eszek. Szeretném azt hinni, hogy ez kulturális akklimatizálódás, de az is benne van, hogy lusta vagyok főzni, és munkából hazafelé könnyebb valamit venni, mint ebéd-időben rohangálni a városban.
Mit is írhatok még Belgiumról? Az építészetről, a biciklisekről meg a környezettudatosságról már meséltem, talán ezek voltak a legfurcsábbak számomra. Elképedni azért még sok dolgon elképedek, mint például az utca-porszívózás, a város sokszínűsége (Mechelen híres a sok-sok egymás mellett élő nemzetiségről), a magánszféra tiszteletének gyakori hiánya, és a legváratlanabb kedvességek néha, amikről nem is hiszem, hogy a kultúrához, inkább az emberek személyiségéhez van köze. A belga emberekről mondják, hogy távolságtartók és zárkózottak – az én belgáim között akad nagyon barátságot és nyitott, és persze rendkívül zárkózott is. Összességében érzem én is néha azt, hogy hát ez nem az a hely, ahol le se tudom vakarni magamról a sok barátkozni vágyót… De hát nehéz erről nyilatkozni, hiszen nem beszélem a nyelvüket, nem tudunk egymással – egyelőre – azonos szinten kommunikálni. Udvariasság és jóindulat sokszor van, néha egyáltalán nincs. Emberek vagyunk mind, olyan sok kis tényezőn állnak vagy buknak az interakciók. Felesleges is ezt elemezni.
Belgium igazán kezd a szívemhez nőni. Ahogy a magyarság-tudatom is erősödik folyamatosan, úgy alakul ki mellette a gondolat, hogy kezdünk összetartozni Belgiummal. És hogy kolbászból van-e a kerítés? Alig látni kerítéseket. Vagy rácsokat az ablakokon – pedig a legtöbb ablak gyakorlatilag az utcán van. Van az a kifejezés, hogy “kirakatba teszi az életét” – hát, itt egészen új értelmezést kapott.
Ka(ba)land 
