Arra gondoltam, hogy a következő posztomat valami igazán különleges helyről kellene megírnom, ami tulajdonképpen sikerült is. Itt ülök Antwerpenben, a yacht kikötő mellett. Nézzétek:

A hét végére egészen begyorsultak a történések, tegnap megejtettem életem első Schoolbezoek-ját (iskola-látogatás a szervezet promózásához, amiből valószínűleg sokat fogok még csinálni az egész régióban) Mol-ben. Mol egy Mechelennél is kisebb város, úgyhogy sok izgalmas dolgot nem láttam, viszont nagyjából 20 perc buszútra van tőle Zilvermeer, ami a helyiek Balatonja nyáron. Úgy voltam vele, hogy ha már itt a lehetőség, miért ne éljek vele, úgyhogy buszra pattantam, és kalandoztam kicsit. A hely nagyon szép, mutatom a képeket. Nagyon szeretek víz-közelben lenni, valahogy rendkívül megnyugtatónak találom. Csak nézni, ahogy fodrozódik a víz felszíne, nem gondolni semmire, csak hagyni, hogy átjárjon a nyugalom. Biztos onnan ered ez a nagy szeretet, hogy óvodás korom óta tudok és szeretek úszni. Szerencsém volt, mert nagyon kevesen voltak kinn, az idő ellenben fantasztikus volt. Napsütés, nagyjából 13 fok. A természet illata, és békesség. Sosem jártam még bakancsban homokos parton, olyan érzés volt, mintha hóban taposnék. (Sőt, azon is elgondolkodtam most, hogy egyáltalán ilyen típusú sandy beachen lehettem-e már, de talán nem.)

Azon túl, hogy nagyon szeretem a vizet, a hajók is igazán le tudnak nyűgözni, úgyhogy mikor hét elején biztossá vált, hogy a hétvégét Antwerpenben tölthetem – a Youth For Understanding képzés-hétvégét tart az önkénteseinek, hollandul, természetesen, de azért örömmel látnak engem is -, biztosan tudtam, hogy itt is leginkább hajókat szeretnék látni. Kicsit megint elkapott a rohanós türelmetlenség, hogy jaj itt egy lehetőség Antwerpenre, próbáljak meg minél több helyre eljutni, de aztán meggyőztem magam, hogy még rengeteg lehetőségem lesz szétnézni. Úgyhogy ma inkább csak ízelítőt szereztem a városból, és elterveztem, hogy miket kell biztosan csinálnom majd, ha visszatérek legközelebb (pl. bicikli-bérlés és hajótúra). Így kerültem most a yacht kikötő szélére, ahol egyébként van egy múzeum is, a 10. emeletén panoráma-terasszal.

Antwerpen egyébként szép, de zsúfolt – pláne a csendes kis Mechelenem után. Az első nagyjából fél óra itt igazán felkavaró élmény volt. Emeletes vasútállomással, elképesztő tömeggel, szélfújással, zajjal és kellemetlen szagokkal. Nagyon örülök, hogy Mechelenbe kerültem, ami pont ideális méret egy élet-megváltoztató egy éves kaland helyszínéhez. De azért annak is örülök, hogy ha valaha újra a nagyvárosok káoszára vágyom majd, csak 25 km, és belecsöppenhetek. Egymást érő gyorséttermek (négy mekit láttam 20 perc alatt), ruhaboltok és szuveníresek véget nem érő sora – legalábbis két hét csendes kisvárosi élet után így érzem. Újra fölém tornyosultak épületek – Mechelenben minden olyan pindurka. A séta a vasútállomás és a Grote Markt (főtér) között leginkább egy nyári hétvége Váci utcájára emlékeztet, úgyhogy egy nehéz első benyomás után kellett a városnak visszatáncolnia, de a folyó látványa, plusz a panorámaterasz nagyjából kárpótolt. Sajnos ma tényleg fúj a szél, úgyhogy jóval hűvösebb van, mint tegnap, de a nap továbbra is süt, kék az ég és érezni, hogy közeledik a tavasz.

Amit az elmúlt másfél nap tanulságaként levontam, az az, hogy sokszor rohanok ész nélkül, mert ezt meg azt találtam ki, hogy meg kell néznem, és elfelejtem élvezni az odavezető utat. Ez igazán drámaian hangzik, de okoz bennem egyfajta türelmetlenséget. Megállok nézelődni, és közben mennék tovább, vagy csinálnám a képeket (hát hogy fogok erre húsz év múlva emlékezni? és meg se történt, ha nem osztom meg a szósöl médián?). Úgyhogy ez is olyasmi, amiről le kell szoknom. Az újabb try to go with the flow pillanatom.

Sok tekintetben egyébként érzelmi hullámvasút volt a hét. Elkezdtem nyelviskolában is tanulni a hollandot, amit rendkívül élvezek. Nem is emlékszem mikor kellett utoljára igazi iskolapadban ülnöm, feladatok megoldanom, bekarikáznom a helyes választ. Mint kiderült, már négy óra lezajlott, mire csatlakozni tudtam, úgyhogy az első órán teljesen el voltam veszve. Valahogy sikerült ehhez nagyon pozitívan hozzáállnom,azzal a gyermeki csodálkozással, ami az elmúlt két hétben egyébként az egyik jellemző elmeállapotom volt sok helyzetben. Benn az irodában kicsit feszélyez, hogy rajtam kívül mindenki inkább kommunikál hollandul, de próbálok minél többet megérteni. Az elmúlt két este lefekvés előtt duolingoztam is kicsit (egy újabb app, ezúttal nyelvtanuláshoz), úgyhogy az álmaim már félig-meddig holland-angol nyelvkavalkádban zajlanak. Egyszerre érzem előnynek és hátránynak a laza 10 éves német nyelvtanulásomat, mert megérteni viszonylag sok mindent megértek, de a kiejtésben zavaró, hogy amit a németben tűzzel-vassal kergetnek a nyelvtanárok – sose ejtsd egy német tanár előtt az ich-et ik-nek (=én) -, az a hollandban kritérium. Az “osztálytársaim” nagyon tündériek, de az, hogy minden hétfőn és szerdán fél héttől majdnem 10-ig tart az óra, elképesztően fárasztó.

A fáradtság egyébként jelenleg a legnagyobb ellenfelem. A kolinak sajnos rettenetes a hangszigetelése, úgyhogy az estéim elég hektikusan telnek, a nyelvórák és az, hogy egy teljesen új helyen vagyok, miközben azért igyekszem az otthoniakkal is tartani a kapcsolatot, rengeteg energiát elvisznek. Ráadásul a januárom sem telt éppen pihenéssel, úgyhogy valószínűleg még onnan is hozok egy adag kimerültséget. Meg kell próbálnom többet pihenni, mert sokszor érzem, hogy nyűgössé, és indokolatlanul érzékennyé tesz a fáradtságom. Vajon mennyibe kerülnek a füldugók Belgiumban? 🙂

Sokszor jut eszembe, hogy mennyire elképesztően hálás vagyok ezért a lehetőségért. Hálás az EU-nak, a European Solidarity Corpsnak, a küldő szervezetemnek (Magyar Önkéntesküldő Alapítvány), és persze a YFU-nak, hogy engem választottak. És hogy mennyire rendkívüli, hogy egyik nap még Molban barátkozok a sült krumpli árus unokatestvérével (true story), másnap meg Antwerpenben ücsörgök egy padon. Mindezt gyakorlatilag ingyen. Közben remélem, hogy a bejegyzéseim is tükrözik valahol ezt a hihetetlen hálát és általános boldogságot – de magamat ismerve félek tőle, hogy inkább tűnhet negatívnak sok minden. Persze, itt sem fenékig tejfel az élet (jaj, úgy hiányzik a magyar nyelv ilyenkor), hiszen sehol nem az, és magamat bizony nem hagytam otthon, de azért hihetetlenül szerencsés vagyok, és mindenkit arra biztatok, hogy hajrá, keressétek az ilyen lehetőségeket.

Nos, a helyzet az, hogy amatőr módon árnyékba ültem le, és egyébként is hideg van még ahhoz, hogy az ember ennyi ideig egy helyben üljön, úgyhogy zárom soraimat. Azt hiszem, legközelebb kicsit a melóról mesélek majd, talán az most a terület, ami a leginkább foglalkoztat.

Tegnap sikerült a számomra is meglepően turistáskodós, tipikus utazós gondolatokat kiírnom magamból, és amúgy is vasárnap este van, úgyhogy mi lehetne jobb program, mint kicsit reflektálnom a személyesebb, gondolatok és érzések szintjén mozgolódó történésekre.

Egy héttel ezelőtt ilyenkor anyával voltunk moziban. Budapesten. Most pedig itt ülök egy 22 fős kollégium szobájában, Mechelen szívében, és azon gondolkodom, mi lenne a legjobb módja annak, hogy az elmúlt hét érzelmi kavalkádját feldolgozzam. Rengeteg tudatosított céllal, magamnak tett ígérettel indultam el otthonról. Kezdve a komolyabb, szakmai céloktól (mint végre tényleg megtanulni a grafikus facilitálás művészetét) egészen a mélyebb személyes célokig (például belevetni magam a mindfulness, azaz tudatos jelenlét tudományába). És mindez egyelőre rendkívül nehéznek tűnik.

Nehéz, mert senki máson nem múlik, csak rajtam. Rajtam múlik, hogy az irodában hogy kommunikálom a munkával kapcsolatos kérdéseimet és szükségleteimet. Rajtam múlik, hogy hazaérve a koliba inkább csak elindítom a Netflixet, és kikapcsolom az agyamat, vagy olvasom a kedvenc Mindfulness könyvemet (Ruby Waxx Mindfulness kalauzát). Rajtam múlik, hogy inkább az introvertált énemnek kedvezek, és egyedülléttel, pihenéssel töltekezem fel, vagy kihasználom a lehetőséget, és megpróbálok minél többet, minél különbözőbb közösségbe integrálódni. Rajtam múlik az is, hogy akár közösségben, akár egyedül, hasznos dolgokat teszek, vagy csak lézengek. Szeretném a maximumot kihozni abból az élményből, hogy a külföldi országban, belga egyetemistákkal körülvéve élem a mindennapjaimat. Kihasználni a lehetőséget, hogy egy évig semmi más dolgom nincs a világon, mint nem formális nevelési környezetben fiatalok életébe változást hozni. Mindezt egy olyan civil szervezetnél, ahol a nemzetközi közeg teljesen természetes (ma például 18 olyan fiatalnak tartottak a kollégáim workshopot, akik Dél-Amerikától kezdve Ázsiáig minden kontinenst képviseltek), és az elfogadás, az interkulturális tanulás a legnagyobb misszió. És az, hogy a maximumot szeretném kihozni az élményből, egyfajta nyomást, görcsösséget helyez az egész helyzetre. Amiről tudom, hogy nem jó, és próbálok tudatosan lazítani rajta. De nagy kihívás, hogy elengedjem magam, átadjam a kontrollt a véletleneknek. Mégis tudom, hogy szükséges. Mert ha arra fókuszálnék, hogy igenis meg kell mindent élnem, tapasztalnom 110 százalékosan, akkor pont az élvezetet venném el magamtól.

Úgyhogy megvannak a kihívásaim. Igyekszem nagyon tudatos lenni, egy zseniális app-pal nyomon követni, hogy mi történt nap mint nap, és mindez milyen érzéseket váltott ki belőlem (Daylio – ajánlom mindenkinek). Ami egyrészt nagyon hasznos, mert hiszek abban, hogy ha tudatosan látjuk és megéljük a pillanatban a saját érzéseinket, el tudjuk venni a “hatalmukat”. Másrészt pedig kicsit fura, mert bár adatokat elkezdtem gyűjteni a saját hogylétemről, egyelőre nem tudom biztosan, hogyan használjam, dolgozzam fel ezeket – hiszen még sosem dokumentáltam ennyire pontosan, mi és hogy zajlott le az életemben. Ebben is kell még találnom valamiféle egyensúlyt, főleg, mert a hét közepén még az is átvillant az agyamon, hogy vajon létezik-e túlzott tudatosság? A héten, az ehhez hasonló, ördög ügyvédje gondolataimon kívül, voltak egyébként nagy tanulságaim is. Például, hogy értékeljem az olyan barátságokat (mondjuk inkább kapcsolatoknak), amik tőlem teljesen különböző emberekkel alakulnak ki – végül is logikus, hogy a hozzám hasonló, komfortzóna embereimmel nem lesz akkora a tanulási ív, mint egy olyan emberrel, akivel teljesen másképp látjuk a világot, és nincs bennünk semmi közös, első ránézésre. Szintén tanulság volt a magánytól való félelmem – továbbra is introvertált embernek tartom magam, de hihetetlenül jól esik, hogy vannak olyan otthoni barátaim, akikkel szinte folyamatos kapcsolatban állok. És zavar, ha ezek a beszélgetések elcsendesülnek. Vajon miért nem szeretek igazán egyedül lenni?

Ez pedig szépen át is vezet a hét nagy dilemmájához – vajon túlságosan ragaszkodok-e az otthoniakhoz. A mai világban, ahol mindenhol van wifi, ahol appok és előlapi kamerák dzsungelében élünk, nem is igazán vagyok benne biztos, hogy akkora kihívásnak számít elköltözni egy másik országba. Mert bármikor videochatelhetek az anyukámmal, vagy a legjobb barátnőmmel. Mert percre pontosan tudom, hogy alakul a baráti társaság estéje, tudom, hogy melyik ismerősöm milyen koncerten bulizik, és pillanatok alatt eljutnak hozzám a családi hírek is. Szombaton arra gondoltam, hogy offline leszek egész nap, de a felkeléssel párhuzamosan, szinte gondolkodás nélkül kapcsoltam a wifit a mobilomon, és kaptam az üzeneteket. Utána meg már nyilván bennem volt a kényszer, hogy válaszoljak. És aztán egész nap kapcsolatban álltam az embereimmel. Ami egyrészt jól esett a lelkemnek, másrészt erősen elgondolkodtatott a saját social media függőségemen. És persze azon is, hogy mennyivel könnyebb, és kevesebb felelősséget jelent, hogy csak online térben léteznek a barátságaim. Az alatt a pár óra alatt, amíg valóban offline voltam, és felfedeztem a várost, tulajdonképpen sokszor az járt a fejemben, hogy hogyan fogom a velem zajló élményeket megosztani másokkal. Hogy majd ha meglátogat valaki, ide biztosan el kell hoznom. Vagy hogy ez a kép milyen jól illik majd a blog-posztba. Szóval, kétség kívül bennem is megvan a végtelen megosztási kényszer, amiről jó lenne megértenem, hogy miért is érzem. Miért nem elég, hogy engem lenyűgöz valami érdekesség, miért akarom másokkal is azonnal megosztani?

Igyekszem türelmes lenni magammal, de alapvetően nem vagyok türelmes ember. Hiszen még csak egy hete vagyok kinn, és már sok emberrel megismerkedtem, voltam társasozni egy teljesen idegen társasággal, beszélgettem a koli lakóival. Mégis van egy részem, ami nem tartja helyesnek, hogy az otthoni, táv/online kapcsolataimhoz ragaszkodom, ami már lökdösne, hogy menjek és találjam meg a helyem, a közösségem Mechelenben is. Vagy ha nem is közösségi életet kéne élnem, akkor meg találjam meg önmagamat, mélyítsem az önismeretemet, legyenek fantasztikus aha-pillanataim, rögzítsem a tanulásom folyamatát. Vagy kezdjek el végre igazán egészségesen étkezni, és keressek egy jó zumbázós helyet. Csak haladjunk már!

De februárban a türelemé a főszerep. Még csak egy hete vagyok kinn, ideje, hogy bizonyos tekintetben megnyugodjak, vegyek egy mély levegőt, és kicsit kevesebb nyomást helyezzek magamra. Hiszen ez az év, ez az élmény csak is az enyém, és jogom van ahhoz, hogy úgy éljem meg, ahogy csak szeretném. A mai workshopon elhangzott egy nagyon érdekes, tőlem, a bolond-önkénteskedős-altruistától nagyon távol álló gondolat: “You are the most important person in the world for you.” Talán ez lesz ennek az évnek a legnagyobb leckéje. De türelem, Kabala, van még idő kideríteni. Meglátjuk. 🙂

U.i.: a poszt eredetileg azért született, hogy tanulságokat vonjak le, tisztázzak magamban kérdéseket, és megtaláljam a válaszokat. De úgy tűnik, jó kérdéseket tehettem fel, mert ahelyett, hogy egyértelmű válaszokat találtam volna, inkább még több kérdés, még több irány és új értelmezés bukkant fel a színen. Hát, így telik egy kezdő tudatos önkéntes vasárnap estéje…

Hölgyeim és uraim,

immár 5 napja, 4 órája és 57 perce Mechelenben élek. Egy másik országban, mint ahol az eddigi teljes életemet töltöttem. Egy olyan városban, ami teljesen mértékben olyan, mintha a Disney zseniális animátorai készítették volna, csak nekem. (Aki ismer, talán tudja, hogy a gyermeki énem nevetségesen odáig van a Disney filmekért.) Vannak épületek, amik konkrétan úgy néznek ki, mint Tik-Tak úr a Szépség a szörnyetegből. Reggelente várom, hogy a sok biciklis – akiktől alapvetően rettegek – flashmobba rendeződjön, és énekelni kezdjen az élet szépségéről. Eddig még sajnos nem tették. De az emberek alapvetően nagyon kedvesek, udvariasak, sok mosolyt, fejbiccentést, és itt-ott még egy kacsintást is kapok. Csak mert sétálok az utcán. Hát, ez egyike a szokatlan dolgoknak, amik a héten leginkább lekötötték a figyelmemet.

Alapvetően Mechelen nem nagy település, de a kollégium, ahol élek (mert tulajdonképpen az), és a munkahelyem közötti laza 20 perces séta szó szerint a belváros szívén visz keresztül. Olyan régi fajta belváros, ami gyakorlatilag egy képeslapról szökött meg. Minden utca macskaköves, és a közlekedési tápláléklánc csúcsát egyértelműen a bringások foglalják el. Ennek köszönhetően az első pár napban rendkívül szokatlan, kissé nyugtalanító élményt okozott, hogy bármikor bárhonnan elzúghat az orrom előtt egy lelkes biciklis. A közlekedési óvatosságom mára már nagyjából a múlt heti hússzorosa, és egészen kezdem megszokni a lesben álló bicikli-fenevadakat, de ismerve a saját ügyetlenségemet, meg vagyok róla győződve, hogy az előttem álló egy év alatt lesz itt még ütközés. Talán lesz saját biciklim is – rettegj, Mechelen! -, de ez egyelőre erősen szervezés alatt áll.

A város méretéből adódik, vagy még inkább valamilyen jelentős építész-történeti oka lehet (aminek egyszer majd talán utána is nézek), de az épületek rendkívül aprócskák. Vannak olyan házak, amikben egész egyszerűen nem értem, hogyan lehet élni. Az aprócska házakban természetesen aprócskák a lépcsők, és mivel a kollégium második emeletén élek, gyanítom, ebből is lesznek még kék-zöld foltjaim. (Az aprócska lépcsők nagyjából feleakkorák, mint az én lábam által megszokott lépcső-méret. Nincs nagy lábam, de nagyjából a fele lelóg a lépcsőfokról.)

Az időjárás nem nevezhető kellemesnek, de a látvány teljes mértékben pótol érte. Gyönyörű helyen élek. Zegzugokkal, sikátorokkal, folyókkal, parkokkal, templomokkal, építészeti mesterművekkel, és rendkívüli környezettudatos emberekkel. Az időjárás ilyen faktorok mellett igazán kit érdekel. Ma kicsit persze bosszankodtam, mert egész délelőtt sütött a nap, és mire rávettem magam, hogy elinduljak felfedezni, pont elkezdett szakadni az eső. De hát egy kis eső kinek árt. Legalább nem kell használom a napszemüvegemet. Ma egyébként a két természeti jelenség főleg egyszerre volt jellemző (szivárványt sajnos nem láttam). Cserébe felfedeztem csodás helyeket, és azt hiszem, elkezdtem érezni Mechelent magam körül. Már sejtem, hogy mi merre van – persze a tájékozódást megkönnyíti, hogy az alacsony épületek között könnyen kiszúrható a nagyon híres katedrális (róla majd később, ha meg is másztam a tornyát).

A környezettudatos emberekhez visszatérve kicsit, a hét – és azt hiszem, az év – egyik nagy kihívása a tudatos és megfelelő szemét-szortírozás lesz. Fontos, hogy megfelelően dobáld ki a szemeted, mert bizony nem viszik el, ha valami rossz helyre került. A koliban egyébként nem akkora ügy – a tulajnéni szerint próbálták ám, de annyiszor nem vitték el a szemetet, hogy el is engedte, dobálhatom, ahova akarom, majd ő kiválogatja otthon; benn az irodában viszont nagyon oda kell figyelni rá. Ha jól értettem egyébként, a helyiek számára és övezi némi rejtély ezt az egész szortír-ügyletet, de a belsős poénjaimat elnyomva, igyekszem hát megtanulni, hogy a reggeli, méregdrága kávés poharam melyik része hova kerül. Félreértés ne essék, örülök neki, hogy környezettudatosság van, csak még szokatlan számomra, hogy kicsit megbonyolítja a robotpilóta szemetelési szokásaimat valami.

A poszt kicsit turistásabb, gyakorlatiasabb lett, mint eredetileg terveztem, úgyhogy mindjárt írok egy másikat, ami kicsit a lelki történéseimre fókuszál majd. Talán zárásként, összefoglalva azt hangsúlyoznám, hogy mennyire csodálatos egy új kultúrát, egy új várost, új közösségeket felfedezni. Rég éreztem ilyen gyermeki csodálkozást magamban. Legszívesebben minden boltba bemászkálnék, kérdezgetném az embereket, hogy ezt és ezt miért és hogyan. Élvezem, hogy próbálgatok helyeket, ízeket, keresem az új szokásaimat. Melyik kávézó, pékség, kisbolt, kocsma lesz majd a törzshelyem?

Megérkeztem Mechelenbe, sikeresen elfoglaltam a szállásomat, jártam az irodában, ahol önkénteskedni fogok, mászkáltam kicsit, vásároltam. Mivel ezekről mind lesz még egy teljes évem mesélni, most inkább kicsit visszafelé tekintek, és az utazás előtti órák hangulatából, gondolataiból idézek inkább. Így visszatekintve, egészen érdekes érzelmi hullámvasút volt a mai nap. És ez még csak az első 12 óra volt.

05:50 – T Minus one hour

Lassan magam mögött hagyva a bőröndök mérete és súlya miatti stresszt (mert tényleg nehéz egy életet beleszuszakolni másfél bőröndbe), meg az elmúlt hét szívszorító, de csodálatos búcsúzásait, kezdek egyre inkább az előttem álló kaland miatt aggodalmaskodni. Mivel továbbra is képtelen vagyok elhinni, hogy valóban megtörténik, amire majd 10 éve vágyom, és nem tudom elképzelni se, hogy a mai naptól hogy fog kinézni az életem – gondolva itt a rutinos mindennapokra, és hosszútávon tényleg gyakorlatilag az egész életemre -, ezért inkább visszaemlékezni fogok ebben a posztban. Elvégre szeretek a múlton agyalni, lajstromot készíteni, emlékezni, és még van egy teljes órám.

Ahogy jöttem ki a reptéri busszal, akarva-akaratlanul is elkezdtem nosztalgiázni. (Ha jobban belegondolok, az egész elmúlt hetemre jellemző volt, hogy bizonyos helyeken, vagy éppen bizonyos emberekkel bekapcsolt bennem a visszaemlékezős gomb, és csak mosolyogtam, törtem a fejem a sok-sok jelentős emléken.) Szóval kifelé jövet megpróbáltam végigvenni, hogy is néztek ki az eddigi látogatásaim Ferihegyen. Elsőként az apukámért jöttünk fel anyával, még Debrecenből – akkor még nem is létezett szerintem az új, dupla terminál, csak a régi, aprócska Ferihegy 1. Az új termináloknál azért kellett többször is járnom, mert külföldieknek tartottunk képzéseket, ifjúsági cseréket (az Erasmus + zseniális, fiatalok, nézzetek utána, menjetek utazni!). És ezeket a külföldieket bizony én szedtem össze, és kísértem hol Törökbálintra, hol Mártélyra. Aztán először én magam 2015-ben szálltam repülőre, egyenesen Luxembourgba, ahol életem egyik legmeghatározóbb, design thinking tréningjén vettem részt. Végül az elmúlt években repültem Görögországba csoportvezetőként, Strasbourgba kétszer is, mint ifjúsági delegált, és egyszer még Párizs is sikerült. Mennyi kaland, mennyi ember, mekkora lehetőségek. Hála.

06:25 – A helyem a szárny mögött

Hát igen, mikor elkezdtem ezt a bejegyzést írni, még volt egy órám. De annyira el akartam foglalni magam, hogy oda se figyeltem igazán a kijelzőkre, és nem vettem észre, hogy már kiírták a kaput, és elkezdték a beszállást. Még sosem telt el két óra a repülőtéren ilyen gyorsan, eddig mindig sokat ücsörögtem a beszállásra várva, közvetlenül a kapu előtt. Ezúttal viszonylag későn kapcsoltam, de már a gépen ülök, még 20 perc, és felszállunk. A kapitányunk magyar. 🙂

Aggódom. Leginkább azon, hogy egy jó életet hagyok hátra, és hogy ha visszajövök majd, ez az élet már nem fog visszavárni. Mind megváltozunk. És tartok tőle, hogy esetleg majd nem érzem jól magam kinn. És akkor a két szék (ország) közül… Úgy döntöttem, inkább aludni fogok, amint felszállunk, hátha kicsit derűsebbre pihenem magam. Egyébként imádok repülni. Zseniális. Nézzétek:

06:43 – Hajnali forgalom

Úgy tűnik, hétfőn reggel nagy a forgalom a reptéren, úgyhogy kicsit várnunk kell. Amíg zajlik az emergency oktatás, tegnap délután óta bennem zajló történésekről is mesélnék egy keveset. Viszonylag sokszor utaztam már, főleg tréningekre, de sosem hosszabb időre, mint 7-8 nap. Mégis, tegnap arra jöttem rá, hogy még a csehországi képzésekre (ami majdnem a szomszédban van) is többet készültem – gyakorlatias dolgokban, és lélekben, mentálisan is, mint erre a mostani, laza 1300 km-es, egy éves kalandra. Ami rendkívül furcsa érzés, és kicsit talán ijesztőnek is éreztem tegnap még. Arról nem is beszélve, hogy a mögöttem álló hét történéseit mennyire nem érzem olyasminek, ami velem szokott általában történni. Szinte egy pillanatig nem voltam egyedül, mindig társaságokban. Lezártam kapcsolatokat, elindultak új barátságok, társaságban voltam, buliztam, nagyon jól éreztem magam, és alig pihentem. Csodálatos hét volt, de rendkívüli módon távolinak tűnik a megszokott életemtől. Gondolom, ehhez az érzéshez ideje hozzászoknom.

7:13 – Cabin crew, prepare for take-off

Megkezdtük a kiguruálst. Nincs más hátra, mint előre. Here comes the rest of my life.

Február 4-én reggel repülőre szállok, és 2020 február 3-ig Mechelenben fogok élni, önkéntesként dolgozni egy civil szervezetnél. Fiataloknak (kamaszoknak) fogok workshopokat szervezni és tartani elfogadás, sztereotípiák, előítéletek témában, valamint két lábon járó reklámként népszerűsíteni fogom a különböző csere-lehetőségeket, külföldre történő utazásokat, önkéntességet. Erről biztosan rengeteget fogok még írni, úgyhogy az első – dobpergős – bejegyzésben inkább a kiutazás előtti időszakról szeretnék mesélni.

Van az az érzés, amikor sétálok az utcán, ülök a metrón, és egész egyszerűen nem találom a helyem. Nem látom előre, hogy egy-két hét múlva hol fogok lakni, hogy fognak kinézni a napjaim, milyen lesz a kilátás az ablakomból. De már nem érzem magam itthon a régi életemben sem. Mindenről és mindenkiről az jut eszembe, hogy mennyi ideig nem fogom látni, hogy el kell búcsúzni, és búcsúzni nem jó érzés. Vagy talán mégis, valahol van benne valami keserédesen szép, felerősödött bennem az általános (és sok esetben specifikus) szeretet-érzet.

És persze, talán a legfurább érzés a világon – gyászolom kicsit önmagam. Biztos vagyok benne, hogy az előttem álló kaland, amit, félreértés ne essék, rendkívüli módon várok, és köszöntök az életemben, teljesen meg fog változtatni. És nem csak én fogok átalakulni, de azok az emberek, közösségek is, amiket magam mögött hagyok, hiszen az élet nem áll meg. És bár igyekszem szeretni és elfogadni a változást, mégis picit sajnálom a jelenlegi énemet, életemet itt hagyni. Hát szeretek benne rengeteg embert, dolgot, tevékenységet, nyilván hiányozni fog majd.

Szeretek tudatos ember lenni – vagy legalábbis próbálok az lenni -, és fontosnak érzem, hogy megéljem ezeket az érzéseket. Végig kell még gondolnom, hogy mit tudok az életemből összecsomagolni, beletuszkolni az elmém bőröndjébe, és magammal vinni. A rengeteg inspiráló embert az életemben, az izgalmas, sors-szerű találkozásokat, a szeretetet, ami körülvesz, az önismeret, ön- és mások fejlesztése iránti mély vágyamat. Magammal viszek rengeteg nagyon pozitív, és rengeteg nagyon „tanulási” élményt is – átfutott ugyan rajtam, hogy a rossz emlékeket, negatív történéseket talán itt hagyhatnám porosodni, de ha őszinte akarok lenni, ezek legalább annyira formáltak engem és az idáig vezető utamat, mint a szép emlékek, úgyhogy úgy tűnik, ezeket is cipelni szeretném. Milyen szerencse, hogy a lelki bőröndömet nem kell mérlegre tennem a repülőtéren – most azt érzem, hogy minden limitet túllépne. Már csak a hála önmagában hatalmas, amit emberek iránt érzek, akiknek köszönhetem, hogy eddig is ennyire színes és széles életet éltem, és hogy eljutottam ehhez a pillanathoz.

Kicsit visszaterelve a témát a jobban érthető, informatívabb részre, kiköltözés előtt állni rendkívül furcsa érzés. Nem találok rá jobb szót. Mindent valahogy más színben kezdesz látni, és a téged körülvevő emberek is – legalábbis én úgy érzem -, másképp viszonyulnak hozzád. Rengeteg az elintézni való, a közigazgatás labirintusának élményei összekeverednek az orvosi várókban töltött pillanatokkal. Ahogy ülök és várok, pörögnek a furcsa érzések a fejemben, néha izgatottság, néha végtelen boldogság, büszkeség, néha a színtiszta pánik, az aggodalom. Néha az érzés, hogy sok mindent nem állok készen elengedni, magam mögött hagyni. És azt hiszem, a helyzet furcsaságát csak megerősíti, hogy másfél évnyi „hivatali munkaidő” után három hét szabadság szakadt a nyakamba. Másfél év nem tűnik sok időnek, de mégis az első igazi munkahelyemről beszélünk, ahol igazából kialakult egy kellemes rutinom, vagy legalábbis olyan keretei voltak az életemnek, amik azt hiszem jót tettek. (Az elmúlt három hét egyik nagy tanulsága – a szabadúszás nem nekem való egyelőre, szeretem, ha vannak rutinok az életemben.)

Belgiumban vajon lesznek rutinjaim? Rituálék, megszokások? Belgiumban fogok élni? Még mindig hihetetlen gondolat.

A Te életed beleférne másfél bőröndbe?