beszámoló

The untitled Kabala project

Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Múlt héten hétfőn tartottam három workshopot, mielőtt szabadságra mentem volna. A vizuális ábrázolást egyre jobban élvezem.
Csütörtökön megérkezett az anyukám Belgiumba. Mint nagy szakértő, megmutogattam neki Brüsszelt. 🙂
Pénteken délután/este irodai csapatépítőt tartottunk. Kezdetként az egyik kollégám hívott meg minket az otthonába vacsorázni.
Az iroda hölgyei 🙂 Elöl lent Marijke, a national director (a főnök), jobbról balra pedig Ale és Olivia, a két másik gyakornok, Katrijn, Sien és Lisa, a három “full-time” munkatárs
A vacsora után a kemény mag folytatta a bulizást egy másik városban, egy másik kolléga otthonában, aztán pedig a “világ leghosszabb bár/buli utcáján”, Leuvenben
A hétvége rengeteg sétával és nyugalmas szabadsággal telt. Anyával sikerült újra felfedeznem Mechelent, és azt hiszem, igazán kezdek szerelembe esni a belga otthonommal
Kedden elkísértem a vonathoz anyát, és bár itt még nagyon huncutul mosolygunk, a búcsúzás után krokodilkönnyekkel és nagy hüppögéssel néztem, ahogy kigördül a vonat az állomásról.
Tegnap a szokásos holland óra a városban zajlott – tájékozódni tanulunk hollandul. Persze a végén egy kocsmában ünnepeltük, hogy senki nem tévedt el. Már csak három óránk lesz, és vége az 1.1-es hollandnak.
Elérkeztünk a mai naphoz – végre volt időm teljesen rendbe szedni az iroda kellékes polcainkat. Aki ismer, tudja, mennyire odáig vagyok a különböző tréning-kellékekért, post-itekért, markerekért. 🙂

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂

Dühből blog

Annyira azért nem vagyok dühös, de megtetszett a hangzása, úgyhogy megtartom a címet. Az elmúlt két hét nagyon sok munka-dologgal telt, aminek köszönhetően az egész idő-érzékelésem megváltozott. Olyan, minta az elmúlt két hét megnyúlt volna időben, és legalább két hónap történését magába sűrítené. Tartottam sok workshopot, elmaradtak workshopjaim résztvevők hiánya miatt, helyt álltam egy nehéz szituációban, kihoztam a legtöbbet a lehetőségeinkből. Mindezt úgy, hogy elismerést nem igazán kapok, és továbbra is egy hatalmas kérdőjel lebeg a fejem felett lakhatás ügyben. (Egyébként részben ebből ered a frusztrált cím, részben meg abból a tényből, hogy a koliban épp nincs meleg víz…)

Amikor az ember EVS-es blogokat olvas, vagyis amikor én EVS-es blogokat olvasok, valahogy sehol nem látom a nehéz helyzeteket, a rossz pillanatokat, az önkéntes lét árnyoldalait. Pedig vannak, és most valahogy úgy érzem, hogy ezekkel szembenézni, tudatosítani, elfogadni, hogy ma bizony nyűgös napom van, amikor legszívesebben a főnökömet szidnám fűnek-fának (az internetnek…), az tulajdonképpen egészséges és természetes dolog. És mindez nem tesz hálátlanná, rossz gyerekké, aki nem becsüli meg magát. Csak emberré tesz, akinek ugyanúgy vannak nehéz pillanatai, és nem szivárványok és egyszarvúk között tölti a nap huszonnégy óráját. Szóval igen, bosszant a főnököm (akit nagyon szívesen minősítenék itt, de mégis csak rendes ember vagyok, szóval megtartom magamnak), nyugtalanít a lakhatási helyzetem, főleg mert azt érzem, senki nem áll az én pártomon, és továbbra is azt érzem, hogy annyi mindent tennék a világért/fiatalokért/magamért, de valami visszafog belül, és inkább a környezeti tényezőket hibáztatom.

Egyébként persze sok időt töltök szivárványok és egyszarvúk között, ha az ifjúsági munkát szivárványnak, és a legkülönbözőbb embereket egyszarvúnak nézzük a metafora kedvéért. Történnek velem váratlanul szuper dolgok, mint a város polgármesterének meginterjúvolása (akit egyébként a világ polgármesterének is megválasztottak már, mert nagyon komoly eredményeket ért el integrációs ügyekben). Szombaton meg újra értelmes, okos egyetemistáknak tarthattam workshopot, amin végre a létszám is stimmelt, és talán először, mióta kiutaztam, kifutottam az időből, és többre lett volna szükségem. Úgy tűnik kezdek belejönni a network-ölésbe (néhol véletlenül, néhol direkt, és remélem, eredménye is lesz majd egyszer), amit ugyan lehet, hogy nem is nekem kellene csinálni, de az is lehet, hogy mások is csinálják a szervezetben, csak nem szóltak nekem. Egyre erősebben hiszek a gondolatokban és szemléletmódban, amit másoknak “kínálunk” a workshopokon keresztül, és sokszor már attól is boldog vagyok, hogy sok intelligens, hozzám hasonló gondolkodású emberrel dolgozhatok.

Ezek a képek mind május 9-én, Európa Napon készültek. A főtéren voltunk, hogy promotáljuk a This Time I’m Voting kampányt, a saját projektünket (Active Citizens Living European Values) és persze a szervezetet általánosságban. Készítettem interjúkat, beszélgettem, és összességében nagyon jól éreztem magam. 🙂

Turista-pillanataim is voltak, mióta legutóbb írtam – eljutottam Oostende-be, Belgium nagyon híres, nagyon turisztikai tengerparti városába. Az időjárás amolyan belgásan rettenetes volt – szakadó eső és szélfújás, nagyon ritkán pici napsütéssel, viszont rajta volt a mini-belga-must-see listámon, így örülök, hogy az egyik workshop-foglalásunk odavetett. Érdekes módon a legjobban egy park tetszett, ami még csak annyira közel sem volt a tengerparthoz. Talán fel sem sikerült fognom, hogy a tenger partján voltam, és ameddig elláttam, semmi nem volt, csak víz. A hullámok hangja egyébként csodálatos, nagyon szeretem, ahogy morajlik a víz. Kevés megnyugtatóbb dolgot hallottam életemben. És a látvány is egészen lenyűgöző. Remélem, sikerül még kicsit jobb időben is visszajutnom a picinyke belga tengerpartra.

Nagyon örülök, hogy végre tavasz van. Bár az időjárás néha nem mutatja, de az ország (vagyis Flandria) csodálatosan kizöldült és a napos órák száma szinte végtelennek érzik (20:46 van, és a nap még süt). Mivel mostanában nagyon sok időt töltök vonatokon (ki se merem számolni), boldoggá tesz, hogy az elsuhanó táj ilyen zöld, ilyen természetes, egészen vidéki. Az egyik kedvenc könyvem/filmem, a Felhőatlasz egyik szála Belgiumban játszódik, és ez egészen egy múlt heti vonatozásomig nem tudatosodott bennem. De most eljutottam olyan részeire Belgiumnak, ahol tényleg el tudom képzelni a történet díszleteit. Van valami végtelenül romantikus az elsuhanó tájakban, a legelésző lovak mögött meghúzódó, girbe-gurba, történelmi településekben, a fák és bokrok leveleinek ezüstös csillogásában, mikor a ritkán látott nap megtisztel minket a jelenlétével.

Nem vagyok benne biztos, hogy logikailag bármennyire és összefüggenek a fenti gondolatok egymással. Sokat agyalok mostanában azon, hogy a blogolás és a fényképek készítése mennyire magam miatt és mennyire a másokkal való megosztás miatt történik. Azért csinálom, mert szeretek alkotni, vagy azért, mert meg akarok valamit mutatni másoknak? Vajon az egyik mennyire függ a másiktól? Van üzenetem? Kell, hogy legyen üzenet? Arra emlékszem, hogy eredetileg az volt a célom, hogy egyrészt magamnak hagyjak emlékeket, másrészt pedig könnyedén meg tudjam osztani az otthoniakkal, hogy mik történnek velem. De akárhogy is nézem, ez nem egy “Ma ez történt…”-féle napló, legalábbis a legtöbbször. És pont ezért talán most kicsit nem is érzem, hogy lenne értéke másoknak. Persze én nagyon szeretem írni, de vajon ez elég? És ha nem elég, vajon miért nem elég? Ha egy valamiben már sokat fejlődtem, mióta kinn vagyok, az azt hiszem, a filozofikus kérdések feltevése. Hátha lassan a válaszadásba is belejövök.

Ezer éve

Olyan érzésem van, mintha ezer évvel ezelőtt írtam volna utoljára a blogba. Pedig csak 9 napja volt, ha jól számolom. Volt a brüsszeli ifjúsági csere, a cserkésztábor, aztán az előző hét, ami egyszerre volt rövid és nagyon hosszú, zagyva, izgalmas és fárasztó is, aztán egy újabb végigdolgozott hétvége, egy sűrű és nyugtalan hétfő, kedd Brüsszelben, és már itt is vagyunk. Május 1, pihenőnap, aminek a felét sikerült végigaludni. Sejtettem ugyan, hogy ez az április lemerítette a belső elemeimet, de amikor felkeltem és a telefonom órája 13:00-t mutatott, kicsit meghökkentem.

A hét egyik reggele – tavasz lett végre Mechelenben

Április nagyon zajos volt érzelmileg, tele kihívásokkal, motiváció-vesztésekkel és újra-megtalálásokkal. Voltak csodálatosan szép és szomorú, vagy éppen kétségbeejtő pillanataim, nevettem, szórakoztam, tanultam, könnyeztem, lefagytam, továbbléptem. Éreztem magam jelentéktelennek és adott szituáció megmentőjének is. Összesen nagyjából 200 fiatallal dolgoztam a különböző workshopokon, amiből ha egy-két embert sikerült megszólítani, és elindítani bennük új gondolatokat, akkor tökéletesen elégedett vagyok.

Valamit nagyon magyarázok 🙂
YFU Interns 🙂

Múlt hét végén részt vettünk – mindhárman, az iroda “gyakornokai” – a YFU által szervezett Cultuurweekend-en (azoknak a diákoknak, akiket a mi irodánk küld ki különböző országokba, egy évre). És nagyon boldoggá tett, hogy újra egy ottalvós, több napos képzés szervezői csapatában találtam magam. Persze, az egész hollandul volt, és mi csak egy esti workshopot tartottunk a gyerkőcöknek, aztán egész vasárnap nem volt feladatom*, de a hangulat akkor is nagyon jól esett. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért szeretem ezeket a hétvégéket ennyire. Tudom, mennyi szép emlékem van különböző tréningekről, képzésekről, és akár szervezőként, akár résztvevőként voltam jelen, mindegyik annyit hozzáadott ahhoz az emberhez, aki most vagyok. De vajon azzal, hogy ezeket az élményeket keresem, a múltba járok vissza?

*Az egyetlen részben hasznos dolog, amit magamnak találtam egy térkép megrajzolása volt. Nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy valójában volt értelme – azon túl, hogy lefoglalt egy fél órácskára.

Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben a koli-ügyben is. Hogy miért akarok annyira újra egy egyetemi (jó, főiskolai) közösség részese lenni, bulikba járni a hét közepén, szervezkedni, aktívnak lenni, idetartozni. És míg az ifjúsági munkában, az önkénteskédben azért a nosztalgia-faktor mellett elég erős a saját hitvallásom abban, hogy megváltoztatjuk a világot, addig a koli-ügyben tényleg semmi mást nem látok, csak egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy újrateremtsek pillanatokat, élményeket, amikről azt hittem, hogy réges-rég magam mögött hagytam. Emlékszem rá, hogy mikor megtudtam, hogy egy koliban fogok lakni, egyből azt a pozitívumot láttam, hogy igen, milyen csodás lesz bulizni állandóan, és beilleszkedni, helyből 21 emberrel életre szóló barátságokat kötni, és kicsit újraélni a kolis-egyetemi éveimet. De most, hogy egyébként is bizonytalanná vált a maradásom – a tulajdonosok nem akarják meghosszabbítani a szerződésemet, mert ugye csak februárig maradok Belgiumban, és milyen komplikált lenne februárban új embert találni a helyemre -, kicsit azt is be kell ismernem, hogy nem, nem illeszkedtem igazán be. Persze, van két-három ember, akiket eléggé megszerettem, és persze, futtában mosolygunk egymásra majdnem mindenkivel, és igen, volt pár egészen frenetikus bulink együtt, de… az élmény sehol nincs a korábbi kolis élményeimhez képest. És ez talán rendben is van. Hiszen teljesen máshol tartok az életemben, mint az itteni gyerekek, más a ritmusom, más a célom, mást csinálok, mint ők. Nem utazok haza minden hétvégén, ahol az anyukám kimossa a ruháimat és főz rám a következő hétre, nem rettegek tanároktól, és nem kell elkezdenem stresszelni a vizsgaidőszak miatt. És egészen eddig a pillanatig valahogy magamat okoltam amiatt, hogy nem lesz annyira mesésen csodálatos ez a koli-szituáció. De nem vagyok már kollégista. Akármennyire is szeretném újraélni azokat a bizonyos, szabad és gondtalan egyetemista éveimet, amikor reggelig kocsmáztunk a körúton, amikor a legnagyobb bulik a koliban voltak, amikor mindig kiabált valaki a 6-os villamoson, és amikor minden fontos beszélgetés a dohányzók padjain zajlott le – már nem itt tart az életem. És talán kellett ez az egész koli-botrány ahhoz, hogy lebuktassam ezt a fránya, múltba visszavágyó énemet.

Vége lett a harmadik hónapomnak Belgiumban. És bár zaklatott volt az április sok tekintetben, és egyelőre nem tudom, hol fogok élni szeptembertől, azért továbbra is örülök, hogy itt vagyok. Nagyon sok emberrel találkozom, egyre érdekesebb élet-történeteket hallok, és azt hiszem, kezdenek lenni új barátaim és értelmes munka-céljaim, és persze egyre több jövő-tervem is fortyogni kezdett. Imádom, hogy ennyit utazok, hogy ennyi fiatallal dolgozhatok, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Tegnap részt vettünk a YO!Fest-en, ami a European Youth Forum fesztiválja, és ebben az évben Brüsszelben, az Európai Ifjúsági Hét keretein belül került megrendezésre. Segítettem workshop megtartásában, rajzoltam, életemben először valaki egy mondatba hozott a vizuális facilitálással* – pontosabban szólva, megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat, és beszélgettem egészen sok érdekes figurával. Még magyarul is nyekereghettem egy kicsit, mert elsétált a sátrunk előtt egy magyar srác. Jó érzés volt ifjúsági civil szervezetek között tölteni a napomat, nézelődni, örvendezni, ismerkedni. Megint csak jobban éreztem magam, mint bent a sötét irodában, ahol csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot a külvilággal. Annyira szétnézni, programokon részt venni ugyan nem volt időm és/vagy energiám, de mégis, benne volt a levegőben a változás, a tettvágy, a jövő. Szeretem, hogy belefér a ‘munkaköri leírásomba’, hogy ilyen rendezvényeken vegyek részt, és azt is szeretem, hogy pont Belgiumban, pont Brüsszeltől 25 km-re élem az életemet. És a következő pár hétben még lesznek ehhez hasonló megmozdulásaink.

*Miért olyan nagy dolog, hogy megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat? Ugyan eddig is előfordult néha, hogy megdicsérték a rajzokat (inkább firkákat és szövegeket), amiket a workshopjaimhoz, képzéseimhez csinálok, de most egy olyan embertől kaptam visszajelzést, aki ismeri a vizuális facilitációt, mint “műfaj”. Bár még nagyon tanulom ezt a művészetet, és nem is gondoltam tegnapig, hogy lenne saját stílusom, mindig jól esik, ha erről kapok bármilyen visszajelzést.