erasmusplus

Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

Visszatekintő

Ez a masnival átkötött, érdekes gondolatcsomag valamikor szeptember elején, egy késő esti vonatúton született. Most kicsit szétcincálom, átgyúrom, újra becsomagolom. Fogadjátok szeretettel!

Nagyon régen blogoltam már. Most ülök a vonaton este fél tizenegykor, valamiféle ürességet érezve. És azon gondolkodom, mióta legutóbb írtam, mennyi minden történt, amiről jó lenne most beszélni. Mennyi arc, mennyi nevetés, mennyi mosolygós kép született. Mennyi szeretetet, mennyi félelmet éreztem. Mennyi mindent bevállaltam és mennyi mindent vártam olyan nagyon. A nyár elsuhant, itt már lazán vannak 10-15 fokok, egyre korábban sötétedik – persze még mindig nagyon későn Magyarországhoz képest. Nem panaszkodhatom az első (egyetlen?) belga nyaramra. Volt fesztivál, sok utazás, pár buli, nyári flamand beszélgető klub, volt időm tanulni, rajzolni, és még zumbázni is viszonylag sokszor eljutottam.

Elkezdtem az előbb sorra venni a történéseket, de valahogy zavar a beszámoló jelleg. Varázsolni szeretnék a szavakkal, papírra önteni az ezer érzést, ami kavarog bennem. Könnyeket és mosolyokat fakasztani, libabőrt varázsolni a karokra. Eltelt hét hónap az önkéntességemből. Új irányokat vett a kalandom, de egyelőre nem látom, mi lesz februártól. Mindig előre tervezek, azt például, hogy külföldön szeretnék önkénteskedni, olyan 16 éves korom óta tudom. Most meg itt állok, millió új úttal a tornacipőbe bújtatott lábaim előtt, egyelőre fel nem térképezett lehetőségekkel, új és régi barátokkal, ötletekkel, és nem tudom, mit fog hozni a következő év. Tulajdonképpen annyira betábláztam magam, hogy még azt se tudom megmondani, mikor fogom kitalálni a következő lepésemet.

Érezted már magad valaha úgy, hogy túl sok minden jár egyszerre a fejedben? Hogy annyi a zaj belül, hogy nem is tudod már, hogy add ki magadból? Ezt érzem ma este. Egyszerre érzem a szeretetbuborékot, amit a YFU önkéntesek és tavalyi tanulókból álló közösség generált a pár óra alatt, amíg velük dolgoztam ma, az egyedüllétet, ami annyira érdekes motívum az életemben, az otthoni barátaim hiányát, a főleg önmagam által generált milliónyi feladatom súlyát a vállaimon és a jövő néha fenyegető, néha csábító árnyékát a hátam mögött. Egyszerre lenne kedvem csak iszogatni és nevetni, meg megváltani a világunkat. Maradandót alkotni és megélni a jelen pillanatait.

Mostanában sokat jár a fejemben, hogy tényleg tréner/facilitátor szeretnék-e lenni. Mert mióta kinn vagyok, több a kihívás, több a stressz, és mindig csak utólag visszagondolva vagyok büszke, utólag tölt el a melegség érzete, utólag mosolygok a szép pillanatokon. Amikor benne vagyok a pillanatban, akkor nem tudom élvezni, teljesíteni akarok, megfelelni, átadni az üzenetet. Elkezdtem (azóta be is fejeztem) egy virtuális facilitátor képzést, ami rendkívül nehéz és kihívásokkal teli volt. Idegen környezet, idegen, teljesen más kultúrákból érkező emberek, valami furcsa teljesítési kényszer, verseny érzet. És valahol félúton rájöttem, hogy ez bizony egy kicsit már pánik zóna volt. Ahelyett, hogy élveztem volna a tanulást, teljesíteni, bizonyítani akartam, megmutatni, hogy én igenis tényleg értek ehhez.

Mostanra már igazán nem tudom. Ennél még mélyebb vizekbe is sikerült pedig bedobnom magam, novemberben képzők képzését képzek Norvégiában. Felnőtt felnőtteknek, akiknek jelentős része egyébként már rendelkeznek tréneri és/vagy facilitátori tapasztalattal.

Próbálok növekedési szemlélettel hozzáállni ehhez az egészhez, hogy így legalább tanulhatok jó sokat, és még ha nem is sikerül úgy, ahogy terveztem, akkor is csak jól jöhetek ki belőle. És most, visszaolvasva ezeket a kételyeimet és a jövőm sorstalanságát, azon is gondolkodom, hogy ez a norvég tréning arra is remek lehetőség lesz, hogy eldöntsem végre, tényleg ez az utam-e.

Mert azt biztosan tudom, hogy van ez a képző szerepem, amit, mint egy jelmez, mindig magamra öltök a tréningek, workshopok előtt, ami annyira más, mint amilyen egyébként vagyok, és mégis… a részem valahogy. Ez az énem karizmatikus, vicces és tapasztalt, képes elvarázsolni embereket és képes nyomot hagyni. De hogy tényleg értek az emberekhez, abban már közel sem vagyok annyira biztos. És amennyire megijeszt, annyira kíváncsivá is tesz a gondolat, hogy talán nekem nem ez a dolgom az életben.

Ezt az elbizonytalanodást egyébként csak erősíti, hogy egyre jobban élvezem az írást, és jelenleg elég sok pozitív visszajelzést is kapok az alkotásaimról. Kifejezetten egy alkotásomról, amiről az előző posztomban írtam.

Mi van, ha igazából írnom kellene? És vajon megtalálom-e valaha a választ arra a sok kérdésre, ami született az elmúlt hét hónapban?

Nyári gondoltalanságok

Ünnepelni győzelmeket

Ritkán állok meg örülni. Önmagamat elemezni, érzelmeket és érzéseket kivesézni, következő lépéseket tervezni – ezek nagyon mennek. De azt nem tudom, hogy kell igazán büszkének lenni magamra. Most pedig igazán lehetnék.

79 volt és jelenlegi European Solidarity Corps önkéntes döntött úgy, hogy benevez az Európai Bizottság rövid történet versenyére. 79 fiatal írt. Köztük én is. Arról, hogy hol tartok, hogy mi történt velem, hogy miért volt életem legjobb döntése, hogy kiköltöztem Belgiumba egy évre, teljes állásban önkénteskedni. 79-en írtunk, de csak tíz embert választottak a döntőbe. És annak ellenére, hogy angolul írtam, és nem is nagyon alaposan átgondolva, csak úgy önmagamhoz illően, hirtelen felindulásból – bekerültem a tíz legjobb közé.

Azóta persze a tíz legjobb közötti népszerűségi, vagyis közönségszavazás fáradalmai és leheletnyi esélytelensége uralja a gondolataimat, ha eszembe jut az egész verseny. Igyekszem ugyan arra figyelni, hogy az ismerőseim milyen kedves, és igazán önbizalommal eltöltő visszajelzéseket adnak, de azért mégis ott lebeg a szemem előtt, hogy csak jó lenne megnyerni az egészet.

Szeretek írni. Úgy tűnik, tudok is. És ez valahogy mégsem lehet teljesen elég? Kiválasztottak a belga projektre, kiválasztottak trénernek Norvégiába, az emberek választanak és én sikereket érek el. De azt még gyakorolnom kell, hogy ünnepeljem ezeket a sikereket.

Ameddig én megtanulok örülni a sikereimnek, addig is engedjétek meg, hogy itt is megosszam a történetemet. Nem is azért, mert szükségem van a szavazatokra, hanem azért, mert büszke vagyok rá. Jól sikerült történet, ideillik a blogba – leszámítva, hogy angol nyelven van. Rólam szól, a szívemből, az önkéntességemről.

https://europa.eu/youth/node/68066_en

És persze, ha tetszik, akkor szabad értékelni, a kis csillagokkal a lap alján. Hátha véletlenül mégis sikerül, és beutazhatom Európát ingyen. Legalább lesz hogyan folytatni a blogot. 🙂

In case of emergency

Van az íróasztalom fölött, a falra felragasztva egy gyanús lila színű boríték. Azt írtam rá még otthon, anya aprócska, sötét lakásában, fenn a galérián, ami fél évig az otthonom volt, hogy “in case of emergency”. Meg van töltve cetlikkel, üzenetekkel tréningekről, rendezvényekről, az elmúlt évek projekteiről. Az a közös bennük, hogy nekem szólnak, bátorítanak, bíztatnak. Szavak, kifejezések, emberek vannak ebben a borítékban. Szeretet és fény, közösség és valahova tartozás. Köszönetek és motiváció. Vészhelyzet esetére hoztam magammal őket, hogy ha kifogy belőlem a szusz, és egyedül érzem majd magam, akkor legyen miből erőt meríteni. Legyen egy kis lehetőség visszamenni az időben, fürdőzni a múlt dicsőséges fényében. Ez a boríték nekem az ifjúsági munka. Ugyan nem tudtam magammal kihozni az összes üzenetkét, a fejemben mind ott vannak, gyűlnek és gyűlnek lassan már 10 éve.

232 napja élek Belgiumban, és még nem nyitottam ki a borítékot. Nem azért, mert nem voltam egyedül, vagy nem voltak nehézségeim, kihívásaim, hisztijeim és drámáim. Csak valahogy soha nem az volt a rossz napjaim befejezése, hogy leüljek az íróasztalomhoz, észrevegyem a borítékot, kinyissam és mosolyogni kezdjek a benne rejlő kincseken. Egyre többször azt veszem észre magamon, hogy egy percet is nehezen töltök a saját társaságomban. Futok ide és oda, tervezek és kivitelezek, bevállalok kihívásokat, hogy fejlődjek, tanulok, rosszabb napokon meg bekuckózok a Netflixembe. De hogy csak legyek… az nem megy tulajdonképpen. Olyan furcsaság az is, hogy ha másokért kell tenni, ha projektet kell írni, vagy rohanni egyik flamand városkából a másikba workshopot tartani, tréninget tervezni vagy a saját tréningemen részt venni, akkor semmi nem állhat az utamba. Megyek és teszem a dolgom, keresem az új lehetőségeket, időt és energiát fordítok annyi mindenre. De ha én vagyok a cél, ha az én fejlődésem, tanulásom, önismeretem az ok és okozat, mindennek a középpontja, és nincs valami külső nyomás, akkor aztán nagyon el tudok kényelmesedni. Lassan két hónapja nem írtam például ide, pedig úgy szeretem, ahogy kiráz kicsi a hideg és valami nevetségesen drámai zene szól a háttérben. Ömleni kezdenek a szavak, néha megtorpannak és elszaladnak, de aztán jön egy újabb gondolatfonal, és csak szövődik, szövődik. És sok minden történt az elmúlt két hónapban, persze, annyi mindenről lehetne írni. Érzésekről, gondolatokról, utazásokról, hazatérésekről, lelki hullámvasutakról, lehetőségekről, élményekről. Szeretetről, szomorúságról, büszkeségről és félelemről. Valahol az elmém egyik hátsó zugában megkezdett történetek lapulnak, van amelyik már annyira régi, hogy csak a kopott cím látszik, és van olyan, amit már lehetne is ide másolni.

Mikor írok ide, mindig két gondolat viaskodik bennem – az egyik, hogy alkossak, fonjak valami szépet a szavakból, hogy érezzem a varázslatot. A másik meg, hogy hagyjam már ezt a drámai maszlagot és inkább tárgyilagosan naplózzak, mert ezt a kacskaringós, elkeseredett művészkedést úgyse érti majd senki, és ha öt év múlva, mint önmagam egyetlen olvasója, próbálok majd ezekre a hetekre emlékezni, nem a hidegrázásra leszek kíváncsi. Valahogy ezt a két oldalt kéne kibékítenem, vagy legalább kicsit közelítenem egymáshoz, és most az az újabb agyament gondolat jutott eszembe, hogy mi lenne, ha novellákat írnék például a turistás nyári élményeimről. Ha kilépnék a saját narratívámból. Hát meglátjuk.

Ma úgy érzem, nagyon régóta először, van egy szabad, nyugodt estém, amikor nem vagyok annyira fáradt és kimerült, hogy csak fetrengeni van energiám. És holnap délelőtt munka helyett zumbázni megyek (hja, ez is egy érdekes történet), úgyhogy a mindig morgó tudatalattim se piszkál, hogy inkább edzésre használnám a szabad estémet. Most először azt fogom tenni, hogy írok piszkozatokat, és hamarosan posztolom majd őket – de nem egyszerre, mert nem akarok ám senkit terhelni.

Ezt a posztot a borítékkal kezdtem. Úgy illendő, hogy valahogy visszahozzam ezt a kezdő motívumot, adjak valami keretet, befejezést, megnyugvást magamnak és neked is, ott a másik oldalon.

Kinyitottam a borítékot, és rájöttem, hogy csak az elmúlt másfél évből hoztam magammal üzeneteket. Aminek végül is van visszanézve értelme, mert mikor elindultam Belgiumba, akkor még ez volt a valóságom. Mostanra ezek az emlékek is bekerültek a nagy “ifjúsági munka” dobozba, és nem annyira értem már, miért pont ezek számítottak olyan nagyon, és mások – amiket mondjuk a lelki szemeimmel látok is magam előtt – miért nincsenek már itt. Mikor kijöttem Belgiumba, a Láthatatlan Egyetem volt az otthonom, a közösségem, a helyem a világban. És most itt állunk, hét hónappal később. Sosem voltam még ennyire tudatában, ahogy a jelen múlttá válik. Sejtettem persze, mikor elbúcsúztam a közösségtől, hogy olyan úgysem lesz már minden, mint régen, mert egy év az hosszú idő, az emberek – az ifjúsági, önkéntes világban – villámgyorsan cserélődnek, és mi egy közösség, ha nem az emberek, akik alkotják. Remélni meg még mindig remélem, hogy lesz közünk egymáshoz ezzel a csodás szervezettel. De mostanra ez is a múltam része, és nem a jelenem. Ez is egyike azoknak a csoportoknak az életemben, akik formáltak, kihívások elé állítottak, ahol nevettem és dolgoztam, ahol tettem másokért és másokat képessé tettem. Ahol annyit tanulhattam szakmailag és emberileg, hogy még most is vissza-visszanyúlok, és használok módszereket a mindennapokban. De mostanra ez is, mint annyi minden, már csak a szép múlt. Meta: ki gondolta volna, hogy ide lyukadok ki, mikor felnyitottam a laptopot, és megakadt a szemem ezen a lila borítékon.

Láthatatlanul a tengerparton 🙂 azért még mindig nagy a szerelem

Lélekmelengető

Nagyon régen írtam, olyan érzés, mintha legalább egy fél éve lett volna. Amúgy csak kicsivel kevesebb mint egy hónapja volt. Mosodában ültem, készültem a megérkezős tréningemre. Azóta eltelt jó pár hét, újra mosodában ülök, és mivel nem hagynám itt a ruháimat, magányosan megtisztulni, ezért gondoltam, lehozom a tabletkét, és írok egy keveset.

Mióta legutóbb írtam, volt egy nagyon csodálatos tréningem, ahol találkoztam végre hozzám hasonló önkéntesekkel, akik különböző okok miatt maguk mögött hagyták a saját otthonukat, és most az önkéntesség színes palettáján végeznek különböző tevékenységeket, gyerekeknek tartanak outdoor foglalkozásokat, vagy éppen beteg madarakat etetnek. A tréningtől szakmailag pontosan azt kaptam, amit vártam – motivációt, energiát, lehetőséget gondolkodni magamról, a céljaimról, az életemről. Az időjárás nem volt velünk kegyes – vagyis hát, nézőpont kérdése, tudom, hogy otthon rekkenő hőség van hetek óta. Engem a tréning alatt sokszor a fagyhalál kerülgetett, legalább ötször sikerült eláznom, és persze újra rájöttem, hogy a kedvenc Vans cipőim nem annyira hatékonyak az erdő kellős közepén. Jó volt új emberekkel találkozni, megismerni élettörténetek darabkáit, könnyekig nevetni a fáradtságtól. Azt éreztem, hogy tartozok végre megint valahova. És azóta kicsit aggódok, és sajnálom is, hogy én egyedül vagyok Mechelenben – legalábbis messze a többiektől. Szeptemberben lesz a félidős tréningünk, már most nagyon várom. (Már csak azért is, mert úgy néz ki, a következő kör megérkező önkénteseknek tarthatok workshopot! 😊 )

A tréning után tulajdonképpen erősen felgyorsultak a történések, tartottam egy nagyon jó workshopot – amihez szintén sokban hozzájárult, hogy volt egy hetem visszatalálni önmagamhoz, és megerősödni a „trénerré akarok válni” hitemben. Szinkronban voltam magammal, éreztem a csoport dinamikáját, és annak ellenére, hogy tipikus „rossz osztály” kamaszok, nagyon élveztem. Voltam Brüsszelben élethosszig tartó tanulás konferencián, ami szintén adott új ötleteket – és persze segített gyakorolni a „small talk-networking” (ezekre tényleg nem tudok jó magyar kifejezést most) kompetenciáimat is. Meglátogattak a nővéremék, ami megint jó lehetőséget adott arra, hogy szeretett kisvárosomban turistáskodjak – nem tudok ráunni Mechelenre. Ezúttal még csónakáznunk is sikerült – jó, hivatalosan hajó-túra, de hát motorcsónakokról és nagyjából fél órás útról beszélünk. Jól esett családdal lenni megint, magyarul csacsogni, büszkélkedni az országgal, amire kezdek második otthonomként tekinteni.

Végül sikerült a hónapot magasan zárni, Belgium egyik legnagyobb fesztiválján önkénteskedtünk Alejandrinával (a másik önkéntes az irodában). Bár sikerült valahogy megbetegednem (jellemző, hogy Belgium – és Európa – legmelegebb hetén én megfázásos tünetekkel küzdöttem), és nagy okosan még a lábaimat is leégettem a napon, de azért a koncertek csodálatosak voltak. És persze a jó öreg fesztiválhangulatot is nagyon élveztem. Voltak kihívások, nyűgösségek, morgolódások, súrlódások – de aki volt már fesztiválon, szerintem biztosan ismeri az érzést. A sátorban alvást jobban kezeltem, mint vártam, és az allergia vagy a hőség sem zavart túlságosan – bár lehetséges, hogy csak azért, mert más fájdalmak kötötték le a figyelmemet. Cserébe sikerült a Bastille-t, RY X-t, és a Florence & The Machine-t első sorból, a Muse-t és Macklamore-t pedig nagyjából 5. sorból végigtombolni. Játszottunk nyereményjátékokat, ugrabugráltunk a párakapuk alatt, és még egy nagyon kedves Waldo-val is találkoztunk. Utolsó este pedig egy kis bulizás, ismerkedés, sörözgetés is belefért a programba. Egyébként a belgák sok mindent nagyon jól csinálnak fesztivál-ügyileg. Az első 10-15 sorban kapus beléptetés van a nagyszínpad előtt, ami egyrészt rendkívül egyszerűvé, másrészt tervezhetővé teszi a „muszáj-első-sorból-látnom” típusú koncerteket. Bátorítanak, hogy hozz saját üveget, és mindenhol elérhető ivóvíz. (Lehet, hogy változott a helyzet, mióta legutóbb otthon voltam fesztiválon, de azért ilyesmit nehezen tudok otthon elképzelni.)

A munkánk egészen egyszerű volt, csak karszalagot ellenőriztünk az egyik szerviz úton. És be kell látnom, nagyon jó sorunk volt, mint önkéntesek. Kaptunk elegendő szendvicset, vizet, kólát és kávét, sőt, még krediteket is, amiket szabadon költhettünk a fesztivál területén mindenféle kajára, a „crew faluban” pedig sörre és az elmaradhatatlan sült krumplira. Néha elképesztőnek tartom, hogy mekkora mázlim van bizonyos helyzetekben. Még egy kicsit írni is volt időm, úgyhogy következzen pár gondolat, egyenesen Rock Werchterről.

„Néha, mikor van egy kis időm elcsendesülni, belépek a random narráló üzemmódomba. Képzeljétek el úgy, mintha egy film lenne az életem (néha azt is érzem), és megszólalna egy kellemes hang, segítve elhelyezni a nézőt a körülményekben. És ebből a narratív módból születnek ilyen furcsa jegyzetek, amiket egyébként visszaolvasva sosem kedvelek. De csinálni szórakoztató, és mindig tudom, hogy ha nem írom le, csak narrálok, a következő pillanatban ki is megy az egész a fejemből. Ezért aztán nekikezdek a jegyzetnek, de ahogy elkezdem kiírni magamból azt a pár nagyon szépen megfogalmazott gondolatot, mindig oda lyukadok ki, hogy ezek a gondolatok nem is vezetnek sehova.

Fesztivállapotok. A mező és a fesztivál területének külső peremén ülünk, láthatósági mellényben, ragyogó napsütésben. A távolból visszhangzik valami zene, talán az egyik nagy húzónév főpróbázik. Én meg párhuzamosan gondolkodom azon, hogy képtelen vagyok nyugalomban lenni, semmit tenni, ülni és merengeni – meg az elmúlt évek fesztiválemlékeiről. Persze tudjuk, hogy az agy nem képes multitaskolni, gondolom a gondolatok meg főleg nem, úgyhogy biztos csak nagyon gyorsan cikázik az elmém, egyiktől a másikig. Az első Campusomról (Debrecen, hej!), az utolsó Campusomról (amikor kiderült az egyetemi felvételi ponthatára), a mindig viszontagságos EFOTT-okról, az elképesztő SZIGET pillanatokról. Így belegondolva, tulajdonképpen az összes fesztivál közül a két SZIGET volt az, ahol nem önkénteskedtem – és fizetnem kellett a jegyekért. Szeretek fesztiválokon önkénteskedni. Most mondjuk kicsit beteg vagyok (ki betegszik meg az állítólag legmelegebb belga nyári héten?!), ami miatt kicsit aggódok, és persze a közérzetem sem a legkimagaslóbb. De azért próbálom összeszedni magam, elvégre megint itt egy egyszer-az-életben, milyen-fene-mázlista-vagyok szituáció, ami véletlenül hullott az ölembe. Hogy szeretem ezeket a véletleneket.”

Hát ilyen költői voltam, azt hiszem még a második nap elején. Ekkor égettem le a lábaimat… 😀 buta kabala.

Amióta pedig hazajöttem, tulajdonképpen a júniust próbálom kiheverni. A héten igyekeztem visszarázódni az önfelfedezős-önkihívós hangulatba, összeraktam egy új 30 napos kihívást (ezzel kapcsolatban fogok még jelentkezni, van pár naplózós feladatom), voltam Babbelbar-ban (egy ingyenes beszélgető esemény, ahol a külföldiek belga önkéntesekkel gyakorolják a hollandot), a hétvégén pedig megpróbáltam minél nagyobb mértékben offline maradni, és aktívan kikapcsolódni. Szombaton például színeztem, úsztam, szaunáztam és még a régóta csábító hidromasszázs széket is kipróbáltam a konditeremben. Csendben voltam és igyekeztem befelé figyelni. Lassú, nyugodt hétvége volt ez a mostani, amire azt hiszem, szükségem volt. A július egyébként viszonylag ilyen kis kellemesen csordogál majd végig, nincsenek nagy terveim. Augusztusban indul a következő kör látogatás, Hajni érkezik végre hozzám, amit nagyon várok. (Látod Hajni, beleszőttelek a posztba!) Aztán pedig indul az őrültek háza munkában, ha minden igaz. Szeretnék rengeteg workshopot tartani, feszegetni a projektem határait, új dolgokat kipróbálni – és remélem, hogy lesz is hozzá energiám. Addig pedig nyár Mechelenben – remélhetőleg sok autodidakta önfejlesztéssel, holland tanulással/gyakorlással, kis szakdogázással, sportolással.

Azt hiszem, jól vagyok. Képtelen vagyok ugyan a jelenben nyugton meglenni (képzeljétek, még koncertek közben is azon kaptam magam, hogy a következő lépésen, következő programon, teendőn jár az eszem), mindig csak a jövőt tervezem, grandiózus terveket szövök, de azért jól is érzem magam. Egyre többször sikerül rajtakapnom ezen a nagy jövő-fókuszáltságon, és egyre többször sikerül a jelenben tartanom a figyelmem. Túl sokat akarok egyszerre, azonnal, és ezen is igyekszem most lazítani. Nyár van elvégre, hetek óta nem esett az eső (napközben), egymást érik a programok, ott a végtelen – méregdrága – kondibérletem, és persze az emberek, akik körül vesznek. (Ugyan nincsenek sokan, de annál értékesebbek.)

Ezzel a lábakat növesztett vattacukorral zárom soraimat. (Mechelen főtérén vádor vidámpark van a hetekben. A gyermeki lelkem pedig nagyon boldog, hogy ennyi plüsst, játékot, attrakciót és persze vattacukrot láthat.)

The untitled Kabala project

Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Múlt héten hétfőn tartottam három workshopot, mielőtt szabadságra mentem volna. A vizuális ábrázolást egyre jobban élvezem.
Csütörtökön megérkezett az anyukám Belgiumba. Mint nagy szakértő, megmutogattam neki Brüsszelt. 🙂
Pénteken délután/este irodai csapatépítőt tartottunk. Kezdetként az egyik kollégám hívott meg minket az otthonába vacsorázni.
Az iroda hölgyei 🙂 Elöl lent Marijke, a national director (a főnök), jobbról balra pedig Ale és Olivia, a két másik gyakornok, Katrijn, Sien és Lisa, a három “full-time” munkatárs
A vacsora után a kemény mag folytatta a bulizást egy másik városban, egy másik kolléga otthonában, aztán pedig a “világ leghosszabb bár/buli utcáján”, Leuvenben
A hétvége rengeteg sétával és nyugalmas szabadsággal telt. Anyával sikerült újra felfedeznem Mechelent, és azt hiszem, igazán kezdek szerelembe esni a belga otthonommal
Kedden elkísértem a vonathoz anyát, és bár itt még nagyon huncutul mosolygunk, a búcsúzás után krokodilkönnyekkel és nagy hüppögéssel néztem, ahogy kigördül a vonat az állomásról.
Tegnap a szokásos holland óra a városban zajlott – tájékozódni tanulunk hollandul. Persze a végén egy kocsmában ünnepeltük, hogy senki nem tévedt el. Már csak három óránk lesz, és vége az 1.1-es hollandnak.
Elérkeztünk a mai naphoz – végre volt időm teljesen rendbe szedni az iroda kellékes polcainkat. Aki ismer, tudja, mennyire odáig vagyok a különböző tréning-kellékekért, post-itekért, markerekért. 🙂

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂

Dühből blog

Annyira azért nem vagyok dühös, de megtetszett a hangzása, úgyhogy megtartom a címet. Az elmúlt két hét nagyon sok munka-dologgal telt, aminek köszönhetően az egész idő-érzékelésem megváltozott. Olyan, minta az elmúlt két hét megnyúlt volna időben, és legalább két hónap történését magába sűrítené. Tartottam sok workshopot, elmaradtak workshopjaim résztvevők hiánya miatt, helyt álltam egy nehéz szituációban, kihoztam a legtöbbet a lehetőségeinkből. Mindezt úgy, hogy elismerést nem igazán kapok, és továbbra is egy hatalmas kérdőjel lebeg a fejem felett lakhatás ügyben. (Egyébként részben ebből ered a frusztrált cím, részben meg abból a tényből, hogy a koliban épp nincs meleg víz…)

Amikor az ember EVS-es blogokat olvas, vagyis amikor én EVS-es blogokat olvasok, valahogy sehol nem látom a nehéz helyzeteket, a rossz pillanatokat, az önkéntes lét árnyoldalait. Pedig vannak, és most valahogy úgy érzem, hogy ezekkel szembenézni, tudatosítani, elfogadni, hogy ma bizony nyűgös napom van, amikor legszívesebben a főnökömet szidnám fűnek-fának (az internetnek…), az tulajdonképpen egészséges és természetes dolog. És mindez nem tesz hálátlanná, rossz gyerekké, aki nem becsüli meg magát. Csak emberré tesz, akinek ugyanúgy vannak nehéz pillanatai, és nem szivárványok és egyszarvúk között tölti a nap huszonnégy óráját. Szóval igen, bosszant a főnököm (akit nagyon szívesen minősítenék itt, de mégis csak rendes ember vagyok, szóval megtartom magamnak), nyugtalanít a lakhatási helyzetem, főleg mert azt érzem, senki nem áll az én pártomon, és továbbra is azt érzem, hogy annyi mindent tennék a világért/fiatalokért/magamért, de valami visszafog belül, és inkább a környezeti tényezőket hibáztatom.

Egyébként persze sok időt töltök szivárványok és egyszarvúk között, ha az ifjúsági munkát szivárványnak, és a legkülönbözőbb embereket egyszarvúnak nézzük a metafora kedvéért. Történnek velem váratlanul szuper dolgok, mint a város polgármesterének meginterjúvolása (akit egyébként a világ polgármesterének is megválasztottak már, mert nagyon komoly eredményeket ért el integrációs ügyekben). Szombaton meg újra értelmes, okos egyetemistáknak tarthattam workshopot, amin végre a létszám is stimmelt, és talán először, mióta kiutaztam, kifutottam az időből, és többre lett volna szükségem. Úgy tűnik kezdek belejönni a network-ölésbe (néhol véletlenül, néhol direkt, és remélem, eredménye is lesz majd egyszer), amit ugyan lehet, hogy nem is nekem kellene csinálni, de az is lehet, hogy mások is csinálják a szervezetben, csak nem szóltak nekem. Egyre erősebben hiszek a gondolatokban és szemléletmódban, amit másoknak “kínálunk” a workshopokon keresztül, és sokszor már attól is boldog vagyok, hogy sok intelligens, hozzám hasonló gondolkodású emberrel dolgozhatok.

Ezek a képek mind május 9-én, Európa Napon készültek. A főtéren voltunk, hogy promotáljuk a This Time I’m Voting kampányt, a saját projektünket (Active Citizens Living European Values) és persze a szervezetet általánosságban. Készítettem interjúkat, beszélgettem, és összességében nagyon jól éreztem magam. 🙂

Turista-pillanataim is voltak, mióta legutóbb írtam – eljutottam Oostende-be, Belgium nagyon híres, nagyon turisztikai tengerparti városába. Az időjárás amolyan belgásan rettenetes volt – szakadó eső és szélfújás, nagyon ritkán pici napsütéssel, viszont rajta volt a mini-belga-must-see listámon, így örülök, hogy az egyik workshop-foglalásunk odavetett. Érdekes módon a legjobban egy park tetszett, ami még csak annyira közel sem volt a tengerparthoz. Talán fel sem sikerült fognom, hogy a tenger partján voltam, és ameddig elláttam, semmi nem volt, csak víz. A hullámok hangja egyébként csodálatos, nagyon szeretem, ahogy morajlik a víz. Kevés megnyugtatóbb dolgot hallottam életemben. És a látvány is egészen lenyűgöző. Remélem, sikerül még kicsit jobb időben is visszajutnom a picinyke belga tengerpartra.

Nagyon örülök, hogy végre tavasz van. Bár az időjárás néha nem mutatja, de az ország (vagyis Flandria) csodálatosan kizöldült és a napos órák száma szinte végtelennek érzik (20:46 van, és a nap még süt). Mivel mostanában nagyon sok időt töltök vonatokon (ki se merem számolni), boldoggá tesz, hogy az elsuhanó táj ilyen zöld, ilyen természetes, egészen vidéki. Az egyik kedvenc könyvem/filmem, a Felhőatlasz egyik szála Belgiumban játszódik, és ez egészen egy múlt heti vonatozásomig nem tudatosodott bennem. De most eljutottam olyan részeire Belgiumnak, ahol tényleg el tudom képzelni a történet díszleteit. Van valami végtelenül romantikus az elsuhanó tájakban, a legelésző lovak mögött meghúzódó, girbe-gurba, történelmi településekben, a fák és bokrok leveleinek ezüstös csillogásában, mikor a ritkán látott nap megtisztel minket a jelenlétével.

Nem vagyok benne biztos, hogy logikailag bármennyire és összefüggenek a fenti gondolatok egymással. Sokat agyalok mostanában azon, hogy a blogolás és a fényképek készítése mennyire magam miatt és mennyire a másokkal való megosztás miatt történik. Azért csinálom, mert szeretek alkotni, vagy azért, mert meg akarok valamit mutatni másoknak? Vajon az egyik mennyire függ a másiktól? Van üzenetem? Kell, hogy legyen üzenet? Arra emlékszem, hogy eredetileg az volt a célom, hogy egyrészt magamnak hagyjak emlékeket, másrészt pedig könnyedén meg tudjam osztani az otthoniakkal, hogy mik történnek velem. De akárhogy is nézem, ez nem egy “Ma ez történt…”-féle napló, legalábbis a legtöbbször. És pont ezért talán most kicsit nem is érzem, hogy lenne értéke másoknak. Persze én nagyon szeretem írni, de vajon ez elég? És ha nem elég, vajon miért nem elég? Ha egy valamiben már sokat fejlődtem, mióta kinn vagyok, az azt hiszem, a filozofikus kérdések feltevése. Hátha lassan a válaszadásba is belejövök.

Ezer éve

Olyan érzésem van, mintha ezer évvel ezelőtt írtam volna utoljára a blogba. Pedig csak 9 napja volt, ha jól számolom. Volt a brüsszeli ifjúsági csere, a cserkésztábor, aztán az előző hét, ami egyszerre volt rövid és nagyon hosszú, zagyva, izgalmas és fárasztó is, aztán egy újabb végigdolgozott hétvége, egy sűrű és nyugtalan hétfő, kedd Brüsszelben, és már itt is vagyunk. Május 1, pihenőnap, aminek a felét sikerült végigaludni. Sejtettem ugyan, hogy ez az április lemerítette a belső elemeimet, de amikor felkeltem és a telefonom órája 13:00-t mutatott, kicsit meghökkentem.

A hét egyik reggele – tavasz lett végre Mechelenben

Április nagyon zajos volt érzelmileg, tele kihívásokkal, motiváció-vesztésekkel és újra-megtalálásokkal. Voltak csodálatosan szép és szomorú, vagy éppen kétségbeejtő pillanataim, nevettem, szórakoztam, tanultam, könnyeztem, lefagytam, továbbléptem. Éreztem magam jelentéktelennek és adott szituáció megmentőjének is. Összesen nagyjából 200 fiatallal dolgoztam a különböző workshopokon, amiből ha egy-két embert sikerült megszólítani, és elindítani bennük új gondolatokat, akkor tökéletesen elégedett vagyok.

Valamit nagyon magyarázok 🙂
YFU Interns 🙂

Múlt hét végén részt vettünk – mindhárman, az iroda “gyakornokai” – a YFU által szervezett Cultuurweekend-en (azoknak a diákoknak, akiket a mi irodánk küld ki különböző országokba, egy évre). És nagyon boldoggá tett, hogy újra egy ottalvós, több napos képzés szervezői csapatában találtam magam. Persze, az egész hollandul volt, és mi csak egy esti workshopot tartottunk a gyerkőcöknek, aztán egész vasárnap nem volt feladatom*, de a hangulat akkor is nagyon jól esett. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért szeretem ezeket a hétvégéket ennyire. Tudom, mennyi szép emlékem van különböző tréningekről, képzésekről, és akár szervezőként, akár résztvevőként voltam jelen, mindegyik annyit hozzáadott ahhoz az emberhez, aki most vagyok. De vajon azzal, hogy ezeket az élményeket keresem, a múltba járok vissza?

*Az egyetlen részben hasznos dolog, amit magamnak találtam egy térkép megrajzolása volt. Nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy valójában volt értelme – azon túl, hogy lefoglalt egy fél órácskára.

Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben a koli-ügyben is. Hogy miért akarok annyira újra egy egyetemi (jó, főiskolai) közösség részese lenni, bulikba járni a hét közepén, szervezkedni, aktívnak lenni, idetartozni. És míg az ifjúsági munkában, az önkénteskédben azért a nosztalgia-faktor mellett elég erős a saját hitvallásom abban, hogy megváltoztatjuk a világot, addig a koli-ügyben tényleg semmi mást nem látok, csak egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy újrateremtsek pillanatokat, élményeket, amikről azt hittem, hogy réges-rég magam mögött hagytam. Emlékszem rá, hogy mikor megtudtam, hogy egy koliban fogok lakni, egyből azt a pozitívumot láttam, hogy igen, milyen csodás lesz bulizni állandóan, és beilleszkedni, helyből 21 emberrel életre szóló barátságokat kötni, és kicsit újraélni a kolis-egyetemi éveimet. De most, hogy egyébként is bizonytalanná vált a maradásom – a tulajdonosok nem akarják meghosszabbítani a szerződésemet, mert ugye csak februárig maradok Belgiumban, és milyen komplikált lenne februárban új embert találni a helyemre -, kicsit azt is be kell ismernem, hogy nem, nem illeszkedtem igazán be. Persze, van két-három ember, akiket eléggé megszerettem, és persze, futtában mosolygunk egymásra majdnem mindenkivel, és igen, volt pár egészen frenetikus bulink együtt, de… az élmény sehol nincs a korábbi kolis élményeimhez képest. És ez talán rendben is van. Hiszen teljesen máshol tartok az életemben, mint az itteni gyerekek, más a ritmusom, más a célom, mást csinálok, mint ők. Nem utazok haza minden hétvégén, ahol az anyukám kimossa a ruháimat és főz rám a következő hétre, nem rettegek tanároktól, és nem kell elkezdenem stresszelni a vizsgaidőszak miatt. És egészen eddig a pillanatig valahogy magamat okoltam amiatt, hogy nem lesz annyira mesésen csodálatos ez a koli-szituáció. De nem vagyok már kollégista. Akármennyire is szeretném újraélni azokat a bizonyos, szabad és gondtalan egyetemista éveimet, amikor reggelig kocsmáztunk a körúton, amikor a legnagyobb bulik a koliban voltak, amikor mindig kiabált valaki a 6-os villamoson, és amikor minden fontos beszélgetés a dohányzók padjain zajlott le – már nem itt tart az életem. És talán kellett ez az egész koli-botrány ahhoz, hogy lebuktassam ezt a fránya, múltba visszavágyó énemet.

Vége lett a harmadik hónapomnak Belgiumban. És bár zaklatott volt az április sok tekintetben, és egyelőre nem tudom, hol fogok élni szeptembertől, azért továbbra is örülök, hogy itt vagyok. Nagyon sok emberrel találkozom, egyre érdekesebb élet-történeteket hallok, és azt hiszem, kezdenek lenni új barátaim és értelmes munka-céljaim, és persze egyre több jövő-tervem is fortyogni kezdett. Imádom, hogy ennyit utazok, hogy ennyi fiatallal dolgozhatok, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Tegnap részt vettünk a YO!Fest-en, ami a European Youth Forum fesztiválja, és ebben az évben Brüsszelben, az Európai Ifjúsági Hét keretein belül került megrendezésre. Segítettem workshop megtartásában, rajzoltam, életemben először valaki egy mondatba hozott a vizuális facilitálással* – pontosabban szólva, megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat, és beszélgettem egészen sok érdekes figurával. Még magyarul is nyekereghettem egy kicsit, mert elsétált a sátrunk előtt egy magyar srác. Jó érzés volt ifjúsági civil szervezetek között tölteni a napomat, nézelődni, örvendezni, ismerkedni. Megint csak jobban éreztem magam, mint bent a sötét irodában, ahol csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot a külvilággal. Annyira szétnézni, programokon részt venni ugyan nem volt időm és/vagy energiám, de mégis, benne volt a levegőben a változás, a tettvágy, a jövő. Szeretem, hogy belefér a ‘munkaköri leírásomba’, hogy ilyen rendezvényeken vegyek részt, és azt is szeretem, hogy pont Belgiumban, pont Brüsszeltől 25 km-re élem az életemet. És a következő pár hétben még lesznek ehhez hasonló megmozdulásaink.

*Miért olyan nagy dolog, hogy megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat? Ugyan eddig is előfordult néha, hogy megdicsérték a rajzokat (inkább firkákat és szövegeket), amiket a workshopjaimhoz, képzéseimhez csinálok, de most egy olyan embertől kaptam visszajelzést, aki ismeri a vizuális facilitációt, mint “műfaj”. Bár még nagyon tanulom ezt a művészetet, és nem is gondoltam tegnapig, hogy lenne saját stílusom, mindig jól esik, ha erről kapok bármilyen visszajelzést.