eu

A mosodából

Az elmúlt hetekben úgy éreztem, nem sok mondanivalóm van, és kicsit haragudtam magamra, amiért „elmúlt” belőlem a változni akarás, az önelemzés, a tudatos tanulás vágya. Csak dolgoztam, néha kikapcsolódtam, sorozatokat néztem, pihengettem. Május egy lazítós hónap volt. Aztán most hétvégén végre volt időm lezárni a hónapot, kicsit elmélyülni, tudatosan jelen lenni, és azt hiszem, megbocsájtottam magamnak ezt a lusta, kikapcsolt hónapot. Úgyhogy a következő, igazán izgalmas hetekbe újult, tudatos erővel vetem bele magam. Ma délutántól kezdődik az on-arrival, azaz megérkezős tréningem, jövő hét végén meglátogat a nővérem és a barátja, aztán a júniust Belgium egyik legnagyobb fesztiválján zárjuk, Ale-val együtt, önkénteskedve. (Egyelőre nem tudjuk, mi lesz a dolgunk, de az biztos, hogy a Bastille-t és a Muse-t is meg tudom majd nézni, szóval bármi is lesz, ezért megéri.)

Na de azért még kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez, pár dologról csak érdemes említést tenni májusból és június elejéből. Múlt héten hivatalosan is befejeződött a holland 1.1-es nyelvi kurzusom, és bár sikerült az egyik legjobb eredménnyel zárni, és a tanárom nagyon sokat növelte a holland-önbizalmamat, még mindig nagyon le vagyok maradva – a magam, és néha azt érzem, hogy minden egyes belga ismerősöm elvárásaihoz képest. Ugyan a nyelvtannal nincs sok bajom, mert nagyon hajaz a németre, kevés szót ismerek még, így csak akkor értem meg az embereket, ha lassan, és egyszerű kifejezésekkel beszélnek. Én magam pedig nem nagyon beszélek, persze van pár kifejezés, amit eleve csak hollandul használok (köszönés, „Hogy vagy?”, köszönöm és szívesen, hasonlók). Kaptam pár tippet, úgyhogy nyáron – mivel meló-ügyileg azt hiszem, elég nagy lesz a nyugalom (elvégre nyári szünet kezdődik július egytől), – megpróbálok majd sokkal többet foglalkozni a nyelvtanulással, és felhozni magam egy magasabb szintre (hogy vizsgával kiváltsak egy szintet a következő nyelvi kurzusom előtt, és magasabb szintről kezdhessem szeptemberben az órákat).

A munkával kapcsolatban hasonló a helyzet, mint az önfejlesztéssel – kiégtem kicsit. Vannak szokás szerint világmegváltó ötleteim, de úgy érzem, hogy a nyelvi akadály miatt sok mindenbe belefogni sincs értelme. Továbbra is szeretem a munkámat, és most júniusban azt hiszem, lesz időm kicsit visszatalálni a belső motivációmhoz. És aminek igazán örülök és rendkívül hálás vagyok: jövő héten lesz Brüsszelben egy nem formális tanulási konferencia, amire befizetett a főnököm, azt nagyon várom. Illetve a nyár megérkezésével beköszöntött a fesztivál szezon, az elmúlt két hétben három napot is sátor-állítással, promo-anyag elrendezéssel, ácsorgással, mosolygással és YFU népszerűsítéssel töltöttem. A fesztiválok egyébként jópofák, kettőn voltunk eddig, mindkettő érdekes egyvelege a piac, a civil szervezetek és a nemzetközi zenei és étel-kínálatnak. A sátorban álldogálás és YFU népszerűsítés részt nem élvezem túlságosan, hiába, nem vagyok és nem is leszek soha igazi „sales person”. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy nem a sötét irodában gubbasztunk, és hogy sok érdekes arcot látok mindig. (Na meg persze a távol-keleti ételek kipróbálgatása sem rossz tevékenység.)

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön a legizgalmasabb, turisztikai rész: a hosszúhétvégét Zeelandon töltöttem. (Igen, ejtsétek csak ki: zéland – innen kapta a nevét Új-Zéland is!) Az egyik legkedvesebb kollégámnak és a férjének van Zeelandon egy kis mobil háza, és mivel együtt voltunk a hosszú hétvége szombatján fesztiválon YFU-t reprezentálni, még hét elején felajánlotta, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Szóval szombattól hétfő estig nyaraltam. És igazán fantasztikusan jól esett. Zeeland Hollandia legkevésbé lakott tartománya, gyakorlatilag félszigetek és szigetek együttese. Mivel a tengerszint alatt van, ezért folyamatos a harc az emberek és a tenger között. Itt található a Zeeland híd, ami a 60-as években Európa leghosszabb hídja volt, és a Delta Works elnevezésű gát-rendszer is, amit a modern világ egyik csodájának tartanak. Ha le kellene írnom Zeelandot, akkor leginkább a hollandok, belgák és németek Balatonjaként írnám le. Sok aprócska, gyakorlatilag egymást érő település (a legtöbb egy utcával), kempingek, pár nagyobb, szigorúan turisztikai város, rántott hal (kibbeling) bódéból, parti-negyed (egy az egyben Siófok – Aranypart), éttermek, családok. Maga a tenger gyönyörű. Eredetileg abban bíztam, hogy konkrétan a tenger partján lesz a szállásunk, de mint kiderült, itt mindenhol magas, mesterségesen kialakított dűnék választják el a tengerpartot a „belterületektől”. A hétvége programja egyébként egyszerű, de nagyszerű volt. Szombaton este érkeztünk, még pont sikerült elkapnunk egy nagyon szeles, nagyon hideg, de cserébe gyönyörű színekben pompázó tengerparti naplementét. Vasárnap délelőtt a kollégám férje búvárkodott, így szintén a tengerparton ücsörögtünk – itt már jobban melengetett a nap, de összességében sikerült majdnem mindig vacognom – aláöltöztem az Északi-tenger klímájának. Délután az egyik legnagyobb városban sétálgattunk, majd az esti grillezés előtt tartottunk egy csendes pihenőt – ekkor sikerült lezárnom a májust és folytatnom a tanulási naplómat, meg persze szundítottam egy kellemeset a napon (aminek még felhős időben is meglepő ereje van). Hétfőn lassan indult a reggelünk, olyan 11 felé indulhattunk el – Renesse tengerpartján sárkányrepülő fesztivált tartottak az egész pünkösdi hétvége alatt. Azt hiszem, ez volt a kedvenc programom – a különböző méretű, színű és formájú, lebegő óriások és persze a homokos tengerpart, ahol végre odáig is eljutottam, hogy beletapicskoljak az Északi-tengerbe. (Ezzel kettőre növelve a tengerek számát, amikbe belemerészkedtem.) Gyors – természetesen szendvics – ebédünk után visszatértünk a nyaralóba, összepakoltunk, és elindultunk hazafelé. Útközben még megnéztünk pár nevezetességet.

A Plompe Toren-t, egy tornyocskát, ami körül régen egy falu is állt, és aminek van egy szórakoztató, sellős legendája, átautóztunk a Delta Works egyik hídján (ezen itt), aztán – újabb kedvenc programom – hazafelé nem autópályán, hanem a kis utakon, Antwerpen kikötőjén keresztül jöttünk. Talán emlékeztek még az első antwerpeni látogatásomra – sajnáltam, hogy a kikötőre nem jutott idő. Most viszont, hogy autóval voltunk, nem volt túl bonyolult mutatvány, cserébe engem teljesen lenyűgözött. Hatalmas gyárak, igazi ipari övezet, pár óriási hajó, a Star Wars Kereskedelmi Szövetségének űrhajóira emlékeztető olaj- és gáztartályok, és persze folyók, vagyis hát a tenger torkolata. Szuper látvány volt.

A hétvégén egyébként próbáltunk teljes mértékben hollandul kommunikálni. Látványos bukással. Nagyon kevés szót ismerek, és míg a holland tanárom, akinek ez a munkája, könnyen megmagyaráz egyszerűbb szavakkal bármilyen kifejezést, erre a való életben senkinek nincs ideje vagy kapacitása. Úgyhogy érteni se sokat értettem, és persze kifejezni is nagyon nehézkesen tudtam magam. Arra azért büszke vagyok, hogy megpróbáltam. És kicsit jól esett csendben lenni, nem csacsogni feleslegesen – ezt sose szerettem, így most a nyelvi akadály tulajdonképpen jót tett a befelé forduló énemnek.

Nagyon sok pillanatban éreztem magam nosztalgikusan is – az egész hétvége a családra emlékeztetett. Az autóval utazás, a kirándulások, a grillezés a kertben. Régóta nem éreztem magam ennyire családiasan. Egyébként, mint kiderült, a hétvégének kicsit ez is volt a célja. A drága kollégám, Lisa régen is sok gyakornokot hozott el ilyen hétvégékre, mert tudja, hogy itt nincs családunk, kollégiumban élünk, viszonylag egyedül vagyunk – nincs lehetőségünk ehhez hasonló, családi nyaralásokra. (Hát nem elképesztően kedves?) A másik érzésem a hála volt. Megint. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek, hogy ilyen lehetőségeim adódnak – főleg a tengerparton ücsörögve csodálkoztam el azon, hogy milyen szerencsés flótás is vagyok. És hogy mennyire meg kell becsülnöm ezeket a varázslatos pillanatokat, amik valahogy mindig az utamba akadnak.

Most pedig a mosodában ücsörgök (tudjátok, mint az amerikai filmekben), ahol gyorsan tisztává varázsolom a ruháimat, aztán pedig újra nyakamba veszem Flandriát. A következő állomás: megérkezős tréning!

Dühből blog

Annyira azért nem vagyok dühös, de megtetszett a hangzása, úgyhogy megtartom a címet. Az elmúlt két hét nagyon sok munka-dologgal telt, aminek köszönhetően az egész idő-érzékelésem megváltozott. Olyan, minta az elmúlt két hét megnyúlt volna időben, és legalább két hónap történését magába sűrítené. Tartottam sok workshopot, elmaradtak workshopjaim résztvevők hiánya miatt, helyt álltam egy nehéz szituációban, kihoztam a legtöbbet a lehetőségeinkből. Mindezt úgy, hogy elismerést nem igazán kapok, és továbbra is egy hatalmas kérdőjel lebeg a fejem felett lakhatás ügyben. (Egyébként részben ebből ered a frusztrált cím, részben meg abból a tényből, hogy a koliban épp nincs meleg víz…)

Amikor az ember EVS-es blogokat olvas, vagyis amikor én EVS-es blogokat olvasok, valahogy sehol nem látom a nehéz helyzeteket, a rossz pillanatokat, az önkéntes lét árnyoldalait. Pedig vannak, és most valahogy úgy érzem, hogy ezekkel szembenézni, tudatosítani, elfogadni, hogy ma bizony nyűgös napom van, amikor legszívesebben a főnökömet szidnám fűnek-fának (az internetnek…), az tulajdonképpen egészséges és természetes dolog. És mindez nem tesz hálátlanná, rossz gyerekké, aki nem becsüli meg magát. Csak emberré tesz, akinek ugyanúgy vannak nehéz pillanatai, és nem szivárványok és egyszarvúk között tölti a nap huszonnégy óráját. Szóval igen, bosszant a főnököm (akit nagyon szívesen minősítenék itt, de mégis csak rendes ember vagyok, szóval megtartom magamnak), nyugtalanít a lakhatási helyzetem, főleg mert azt érzem, senki nem áll az én pártomon, és továbbra is azt érzem, hogy annyi mindent tennék a világért/fiatalokért/magamért, de valami visszafog belül, és inkább a környezeti tényezőket hibáztatom.

Egyébként persze sok időt töltök szivárványok és egyszarvúk között, ha az ifjúsági munkát szivárványnak, és a legkülönbözőbb embereket egyszarvúnak nézzük a metafora kedvéért. Történnek velem váratlanul szuper dolgok, mint a város polgármesterének meginterjúvolása (akit egyébként a világ polgármesterének is megválasztottak már, mert nagyon komoly eredményeket ért el integrációs ügyekben). Szombaton meg újra értelmes, okos egyetemistáknak tarthattam workshopot, amin végre a létszám is stimmelt, és talán először, mióta kiutaztam, kifutottam az időből, és többre lett volna szükségem. Úgy tűnik kezdek belejönni a network-ölésbe (néhol véletlenül, néhol direkt, és remélem, eredménye is lesz majd egyszer), amit ugyan lehet, hogy nem is nekem kellene csinálni, de az is lehet, hogy mások is csinálják a szervezetben, csak nem szóltak nekem. Egyre erősebben hiszek a gondolatokban és szemléletmódban, amit másoknak “kínálunk” a workshopokon keresztül, és sokszor már attól is boldog vagyok, hogy sok intelligens, hozzám hasonló gondolkodású emberrel dolgozhatok.

Ezek a képek mind május 9-én, Európa Napon készültek. A főtéren voltunk, hogy promotáljuk a This Time I’m Voting kampányt, a saját projektünket (Active Citizens Living European Values) és persze a szervezetet általánosságban. Készítettem interjúkat, beszélgettem, és összességében nagyon jól éreztem magam. 🙂

Turista-pillanataim is voltak, mióta legutóbb írtam – eljutottam Oostende-be, Belgium nagyon híres, nagyon turisztikai tengerparti városába. Az időjárás amolyan belgásan rettenetes volt – szakadó eső és szélfújás, nagyon ritkán pici napsütéssel, viszont rajta volt a mini-belga-must-see listámon, így örülök, hogy az egyik workshop-foglalásunk odavetett. Érdekes módon a legjobban egy park tetszett, ami még csak annyira közel sem volt a tengerparthoz. Talán fel sem sikerült fognom, hogy a tenger partján voltam, és ameddig elláttam, semmi nem volt, csak víz. A hullámok hangja egyébként csodálatos, nagyon szeretem, ahogy morajlik a víz. Kevés megnyugtatóbb dolgot hallottam életemben. És a látvány is egészen lenyűgöző. Remélem, sikerül még kicsit jobb időben is visszajutnom a picinyke belga tengerpartra.

Nagyon örülök, hogy végre tavasz van. Bár az időjárás néha nem mutatja, de az ország (vagyis Flandria) csodálatosan kizöldült és a napos órák száma szinte végtelennek érzik (20:46 van, és a nap még süt). Mivel mostanában nagyon sok időt töltök vonatokon (ki se merem számolni), boldoggá tesz, hogy az elsuhanó táj ilyen zöld, ilyen természetes, egészen vidéki. Az egyik kedvenc könyvem/filmem, a Felhőatlasz egyik szála Belgiumban játszódik, és ez egészen egy múlt heti vonatozásomig nem tudatosodott bennem. De most eljutottam olyan részeire Belgiumnak, ahol tényleg el tudom képzelni a történet díszleteit. Van valami végtelenül romantikus az elsuhanó tájakban, a legelésző lovak mögött meghúzódó, girbe-gurba, történelmi településekben, a fák és bokrok leveleinek ezüstös csillogásában, mikor a ritkán látott nap megtisztel minket a jelenlétével.

Nem vagyok benne biztos, hogy logikailag bármennyire és összefüggenek a fenti gondolatok egymással. Sokat agyalok mostanában azon, hogy a blogolás és a fényképek készítése mennyire magam miatt és mennyire a másokkal való megosztás miatt történik. Azért csinálom, mert szeretek alkotni, vagy azért, mert meg akarok valamit mutatni másoknak? Vajon az egyik mennyire függ a másiktól? Van üzenetem? Kell, hogy legyen üzenet? Arra emlékszem, hogy eredetileg az volt a célom, hogy egyrészt magamnak hagyjak emlékeket, másrészt pedig könnyedén meg tudjam osztani az otthoniakkal, hogy mik történnek velem. De akárhogy is nézem, ez nem egy “Ma ez történt…”-féle napló, legalábbis a legtöbbször. És pont ezért talán most kicsit nem is érzem, hogy lenne értéke másoknak. Persze én nagyon szeretem írni, de vajon ez elég? És ha nem elég, vajon miért nem elég? Ha egy valamiben már sokat fejlődtem, mióta kinn vagyok, az azt hiszem, a filozofikus kérdések feltevése. Hátha lassan a válaszadásba is belejövök.

Becsekkoló

Milyen régen írtam… pedig sok minden történt tulajdonképpen. A múlt hetet egy ifjúsági cserén töltöttem Brüsszelben, aztán pedig két napon keresztül a belga cserkészeknek tartottam Coloured Glasses workshopokat. Találtam új zenéket, láttam jó filmeket, ettem finomakat, beleshettem az Európai Uniós intézmények épületeibe és működésébe, és azt hiszem, kicsit visszaszerettem az ifjúsági munkába megint.

Az egyik célom áprilisra az volt, hogy eljussak valamilyen inspiráló rendezvényre, és azt hiszem, ez sikerült is azzal, hogy részt vettem az Active Citizens Living European Values projekt első ifjúsági cseréjén Brüsszelben. Nagyjából 40 résztvevővel, igazán ügyes és talpraesett szervezőkkel, szimpatikus facilitátorokkal. A projektben egyébként a szervezetem (YFU Vlaanderen) is partner, így régóta tudtam, hogy meg fog történni a csere, de csak két héttel ezelőtt derült ki biztosan, hogy részt tudok majd venni, mint a belga csapat csoportvezetője. Jól esett nemzetközi bandában lenni, jól esett, hogy tudatosan tanultunk, hogy kaptam egy adag motivációt és lendületet, hogy tegyek másokért, és újra közelebb kerüljek az aktív állampolgárság témaköréhez. (Érdekes egyébként, hogy korábban is dolgoztam, foglalkoztam már a témával, de most valahogy – talán az általános résztvevői hozzáállás, szemlélet miatt – sokkal mélyebben érintett. És elhangzott egy aktív állampolgárság definíció is, ami nagyon megragadt bennem: az aktív állampolgárság a ragasztó, ami összetartja a társadalmat.) A program egyébként ügyesen volt felépítve, délelőttönként workshopoltunk, délutánonként pedig különböző EU intézményekbe tettünk látogatást. Kicsit megéreztem, hogy az EU és az ifjúsági munka egyik szíve és fővárosa valóban Brüsszel, ami valahogy jó érzéssel tölt el. Sőt, adott egy új perspektívát az “Innen vajon hova tovább?” projektben is. Brüsszel egyébként igazán nagy és impulzusokkal teli, főleg a nyugodt kis Mechelen után. Szerencsénk volt, hogy a hotelünk (egyébként igazi, régies nyugati hotel, leginkább a Grand Budapest Hotel díszletére emlékeztetett), az étkezések helyszíne és persze az EU negyed egymástól nagyon eltérő képeket festettek ugyanarról a városról. Láttam hajléktalanokat és igazi EU-s, öltönyös nagymenőket, lélegzetelállítóan szép parkokat és patkányokat szaladgálni egy csődbe ment üzlet padlóján, és persze az emberek, a nyelvek teljes kavalkádja… Örülök, hogy megint egy ilyen kalandnak lehettem részese. És persze elképesztően hálás is vagyok, hogy ilyen körökben mozgok. Igyekeztem promózni az Európai Szolidaritási Testületet és persze a tényt, hogy önkénteskedni menő – és még magamat is megleptem, mennyire hiszek tulajdonképpen ebben. Mert senki nem kért ám, hogy reklámozzak, magamtól jön, tényleg valahonnan mélyen belülről, a hála és motiváltság, a tenni akarás színkeverékéből.

  • Hotel teraszka
  • A kicsit magasabb épület a teraszos emeletekkel a hotelünk

Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért is szeretek önkénteskedni, miért fontos nekem, hogy másokért tegyek, hogy interkulturális kompetenciákról beszélgessek kamaszokkal, vagy éppen otthon miért volt fontos, hogy mindig közösségek (legyen szó országos civil szervezetről, helyi kezdeményezésről, hallgatói érdekképviseletről, vagy bármi másról) tagja legyek. És persze egyrészt arra jutottam, hogy azért, mert ezt tudom, ezt csinálom kamaszkorom óta – hol kisebb, hol nagyobb mértékben -, nevelgetek, segítek, szervezek, vezetek, facilitálok. Belejöttem már, vagy talán mindig is értettem hozzá valamiért, örömöt okoz és sikereket hoz. Embereket, akik elismerik a munkámat, az odaadásomat, akik szeretnek, mert közös az ügyünk. De ezen túl néha, főleg mikor megkapom a kellő motiváció-adagomat, azt is érzem, hogy ezzel tényleg hozzájárulok a változáshoz, a világ jobbá tételéhez. Lehet ez naiv gondolat, és biztos van mélyebb pszichológiai rétege, hogy miért kell nekem másokért tenni, de tényleg szeretem. Boldoggá tesz. Otthon érzem magam tőle.

A cserkésztábor egyébként szakmailag elég nagy kihívás volt, és azt hiszem, igencsak értékes tanulópénz. Rájöttem, hogy rosszul is lehet felkészülni, és olyan dolgot néztem el, amit egyébként tudtam már – hogy mindig a célcsoporthoz kell igazítani a gyakorlatokat, és bizony sejthettem volna, hogy 14-18 év közötti cserkészeknek sokkal több interaktivitás kell. De nem bánom, mert egyrészt, egy jó ideig megtanultam a leckét, másrészt arra is rájöttem, hogy talán ideje nagyobb módosításokat is eszközölni a kézikönyvön, amiből dolgozok. És voltak gyerkők, akik nyitottak voltak az üzenetemre, és csillant a szemük, úgyhogy ha már csak egy-két emberhez is sikerült elérnem, elégedett tudok lenni. És izgalmas volt a semmi közepén, egy sátorban workshopokat tartani, izgalmas volt más civil szervezetek képviselőivel beszélgetni, önkéntesekkel megismerkedni. Jót tett, hogy egy hét tömény ifjúsági cserés, nemzetközi hangulat után nem a sötét irodánkba kellett visszatérnem, hanem egy 850 fős (ezt még mindig nehezen hiszem el, én nagyjából 140 fiatallal találkoztam biztosan) táborban dolgozhattam két napig. Jó volt a tábor-hangulatot átélni, amit legutóbb talán két évvel ezelőtt, az utolsó gólyatáboromban éreztem. És az idő, a természet gyönyörű volt. Sikerült ugyan kicsit megpirulni a napon, és őszinte meglepetésként ért, hogy vannak itt dombok is, fel se tűnt, hogy gyakorlatilag két és fél hónapja nem láttam még csak emelkedőt se sehol.

Az elmúlt hét szinte teljesen offline közegben zajlott, ami egyrészt lehetőséget adott pihenni kicsit, másrészt pedig ráébresztett, hogy egyre távolabb vagyok Magyarországtól. Vagyis az otthoni embereimtől. Barátoktól, haveroktól, közösségektől, családtól. Egyre ritkásabb a kapcsolattartás, és nem tudom, hogy helyes-e így. Nem fogott még el igazán mély honvágy, olyan szomorúságba taszító legalább is. Amit furcsállok, nem gondoltam volna, hogy nem lesz honvágyam. Igen, hiányoznak az emberek, hiányzik Budapest, hiányzik a régi életem. Hiányoznak a magyar ízek, a magyar szavak, az, hogy értsem, miről beszélnek mellettem a buszon. De nem mondanám, hogy szomorú vagyok miatta. Sőt, valahogyan olyan keserédesen boldog az érzés, hogy van ki és mi hiányozzon. És közben persze néha elfog a kétkedés, hogy jó-e ez az eltávolodás, mert végül is egy évig valami egészen más, új életet élek, vagy hogy tulajdonképpen csak lusta vagyok kapcsolatokat ápolni, vagy a felelősség nem hiányzik. Szóval agyalok ezen is, mint mindenen, sokat. De néha a másik oldalról is látom ezt, hogy talán túl sokat tartom a kapcsolatot emberekkel, és nem adok helyet, vagy nem kényszerítem rá magam, hogy helyet adjak új, fontos kapcsolatoknak. Kicsit kettős érzés, azt hiszem.

Ugyan sok minden jár a fejemben, még mindig rengeteg az elvárásom magam felé, és hajlamos vagyok állandóan találni valami újabb aggódni valót, azért továbbra is jól érzem magam. Hálás vagyok, és mindig rájövök, főleg mikor más belga ESC önkéntesekkel találkozom, hogy hihetetlenül szerencsés is vagyok ezzel a projekttel. Persze, mindennek van árnyoldala, és vannak komoly kihívásaim, főleg önmagammal, de azért tényleg, őszintén, JÓL vagyok itt. A kis városkámban, a kis munkahelyemmel, az őrült zumbás nőcikkel és a kolis gyermekekkel, akiknek a nagy többségével valószínűleg nem leszünk soha elválaszthatatlan barátok . De azért, elvagyunk, mint a befőtt. 🙂