Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

The untitled Kabala project

Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Múlt héten hétfőn tartottam három workshopot, mielőtt szabadságra mentem volna. A vizuális ábrázolást egyre jobban élvezem.
Csütörtökön megérkezett az anyukám Belgiumba. Mint nagy szakértő, megmutogattam neki Brüsszelt. 🙂
Pénteken délután/este irodai csapatépítőt tartottunk. Kezdetként az egyik kollégám hívott meg minket az otthonába vacsorázni.
Az iroda hölgyei 🙂 Elöl lent Marijke, a national director (a főnök), jobbról balra pedig Ale és Olivia, a két másik gyakornok, Katrijn, Sien és Lisa, a három “full-time” munkatárs
A vacsora után a kemény mag folytatta a bulizást egy másik városban, egy másik kolléga otthonában, aztán pedig a “világ leghosszabb bár/buli utcáján”, Leuvenben
A hétvége rengeteg sétával és nyugalmas szabadsággal telt. Anyával sikerült újra felfedeznem Mechelent, és azt hiszem, igazán kezdek szerelembe esni a belga otthonommal
Kedden elkísértem a vonathoz anyát, és bár itt még nagyon huncutul mosolygunk, a búcsúzás után krokodilkönnyekkel és nagy hüppögéssel néztem, ahogy kigördül a vonat az állomásról.
Tegnap a szokásos holland óra a városban zajlott – tájékozódni tanulunk hollandul. Persze a végén egy kocsmában ünnepeltük, hogy senki nem tévedt el. Már csak három óránk lesz, és vége az 1.1-es hollandnak.
Elérkeztünk a mai naphoz – végre volt időm teljesen rendbe szedni az iroda kellékes polcainkat. Aki ismer, tudja, mennyire odáig vagyok a különböző tréning-kellékekért, post-itekért, markerekért. 🙂

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂