hungary

Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

Visszatekintő

Ez a masnival átkötött, érdekes gondolatcsomag valamikor szeptember elején, egy késő esti vonatúton született. Most kicsit szétcincálom, átgyúrom, újra becsomagolom. Fogadjátok szeretettel!

Nagyon régen blogoltam már. Most ülök a vonaton este fél tizenegykor, valamiféle ürességet érezve. És azon gondolkodom, mióta legutóbb írtam, mennyi minden történt, amiről jó lenne most beszélni. Mennyi arc, mennyi nevetés, mennyi mosolygós kép született. Mennyi szeretetet, mennyi félelmet éreztem. Mennyi mindent bevállaltam és mennyi mindent vártam olyan nagyon. A nyár elsuhant, itt már lazán vannak 10-15 fokok, egyre korábban sötétedik – persze még mindig nagyon későn Magyarországhoz képest. Nem panaszkodhatom az első (egyetlen?) belga nyaramra. Volt fesztivál, sok utazás, pár buli, nyári flamand beszélgető klub, volt időm tanulni, rajzolni, és még zumbázni is viszonylag sokszor eljutottam.

Elkezdtem az előbb sorra venni a történéseket, de valahogy zavar a beszámoló jelleg. Varázsolni szeretnék a szavakkal, papírra önteni az ezer érzést, ami kavarog bennem. Könnyeket és mosolyokat fakasztani, libabőrt varázsolni a karokra. Eltelt hét hónap az önkéntességemből. Új irányokat vett a kalandom, de egyelőre nem látom, mi lesz februártól. Mindig előre tervezek, azt például, hogy külföldön szeretnék önkénteskedni, olyan 16 éves korom óta tudom. Most meg itt állok, millió új úttal a tornacipőbe bújtatott lábaim előtt, egyelőre fel nem térképezett lehetőségekkel, új és régi barátokkal, ötletekkel, és nem tudom, mit fog hozni a következő év. Tulajdonképpen annyira betábláztam magam, hogy még azt se tudom megmondani, mikor fogom kitalálni a következő lepésemet.

Érezted már magad valaha úgy, hogy túl sok minden jár egyszerre a fejedben? Hogy annyi a zaj belül, hogy nem is tudod már, hogy add ki magadból? Ezt érzem ma este. Egyszerre érzem a szeretetbuborékot, amit a YFU önkéntesek és tavalyi tanulókból álló közösség generált a pár óra alatt, amíg velük dolgoztam ma, az egyedüllétet, ami annyira érdekes motívum az életemben, az otthoni barátaim hiányát, a főleg önmagam által generált milliónyi feladatom súlyát a vállaimon és a jövő néha fenyegető, néha csábító árnyékát a hátam mögött. Egyszerre lenne kedvem csak iszogatni és nevetni, meg megváltani a világunkat. Maradandót alkotni és megélni a jelen pillanatait.

Mostanában sokat jár a fejemben, hogy tényleg tréner/facilitátor szeretnék-e lenni. Mert mióta kinn vagyok, több a kihívás, több a stressz, és mindig csak utólag visszagondolva vagyok büszke, utólag tölt el a melegség érzete, utólag mosolygok a szép pillanatokon. Amikor benne vagyok a pillanatban, akkor nem tudom élvezni, teljesíteni akarok, megfelelni, átadni az üzenetet. Elkezdtem (azóta be is fejeztem) egy virtuális facilitátor képzést, ami rendkívül nehéz és kihívásokkal teli volt. Idegen környezet, idegen, teljesen más kultúrákból érkező emberek, valami furcsa teljesítési kényszer, verseny érzet. És valahol félúton rájöttem, hogy ez bizony egy kicsit már pánik zóna volt. Ahelyett, hogy élveztem volna a tanulást, teljesíteni, bizonyítani akartam, megmutatni, hogy én igenis tényleg értek ehhez.

Mostanra már igazán nem tudom. Ennél még mélyebb vizekbe is sikerült pedig bedobnom magam, novemberben képzők képzését képzek Norvégiában. Felnőtt felnőtteknek, akiknek jelentős része egyébként már rendelkeznek tréneri és/vagy facilitátori tapasztalattal.

Próbálok növekedési szemlélettel hozzáállni ehhez az egészhez, hogy így legalább tanulhatok jó sokat, és még ha nem is sikerül úgy, ahogy terveztem, akkor is csak jól jöhetek ki belőle. És most, visszaolvasva ezeket a kételyeimet és a jövőm sorstalanságát, azon is gondolkodom, hogy ez a norvég tréning arra is remek lehetőség lesz, hogy eldöntsem végre, tényleg ez az utam-e.

Mert azt biztosan tudom, hogy van ez a képző szerepem, amit, mint egy jelmez, mindig magamra öltök a tréningek, workshopok előtt, ami annyira más, mint amilyen egyébként vagyok, és mégis… a részem valahogy. Ez az énem karizmatikus, vicces és tapasztalt, képes elvarázsolni embereket és képes nyomot hagyni. De hogy tényleg értek az emberekhez, abban már közel sem vagyok annyira biztos. És amennyire megijeszt, annyira kíváncsivá is tesz a gondolat, hogy talán nekem nem ez a dolgom az életben.

Ezt az elbizonytalanodást egyébként csak erősíti, hogy egyre jobban élvezem az írást, és jelenleg elég sok pozitív visszajelzést is kapok az alkotásaimról. Kifejezetten egy alkotásomról, amiről az előző posztomban írtam.

Mi van, ha igazából írnom kellene? És vajon megtalálom-e valaha a választ arra a sok kérdésre, ami született az elmúlt hét hónapban?

Nyári gondoltalanságok

Ünnepelni győzelmeket

Ritkán állok meg örülni. Önmagamat elemezni, érzelmeket és érzéseket kivesézni, következő lépéseket tervezni – ezek nagyon mennek. De azt nem tudom, hogy kell igazán büszkének lenni magamra. Most pedig igazán lehetnék.

79 volt és jelenlegi European Solidarity Corps önkéntes döntött úgy, hogy benevez az Európai Bizottság rövid történet versenyére. 79 fiatal írt. Köztük én is. Arról, hogy hol tartok, hogy mi történt velem, hogy miért volt életem legjobb döntése, hogy kiköltöztem Belgiumba egy évre, teljes állásban önkénteskedni. 79-en írtunk, de csak tíz embert választottak a döntőbe. És annak ellenére, hogy angolul írtam, és nem is nagyon alaposan átgondolva, csak úgy önmagamhoz illően, hirtelen felindulásból – bekerültem a tíz legjobb közé.

Azóta persze a tíz legjobb közötti népszerűségi, vagyis közönségszavazás fáradalmai és leheletnyi esélytelensége uralja a gondolataimat, ha eszembe jut az egész verseny. Igyekszem ugyan arra figyelni, hogy az ismerőseim milyen kedves, és igazán önbizalommal eltöltő visszajelzéseket adnak, de azért mégis ott lebeg a szemem előtt, hogy csak jó lenne megnyerni az egészet.

Szeretek írni. Úgy tűnik, tudok is. És ez valahogy mégsem lehet teljesen elég? Kiválasztottak a belga projektre, kiválasztottak trénernek Norvégiába, az emberek választanak és én sikereket érek el. De azt még gyakorolnom kell, hogy ünnepeljem ezeket a sikereket.

Ameddig én megtanulok örülni a sikereimnek, addig is engedjétek meg, hogy itt is megosszam a történetemet. Nem is azért, mert szükségem van a szavazatokra, hanem azért, mert büszke vagyok rá. Jól sikerült történet, ideillik a blogba – leszámítva, hogy angol nyelven van. Rólam szól, a szívemből, az önkéntességemről.

https://europa.eu/youth/node/68066_en

És persze, ha tetszik, akkor szabad értékelni, a kis csillagokkal a lap alján. Hátha véletlenül mégis sikerül, és beutazhatom Európát ingyen. Legalább lesz hogyan folytatni a blogot. 🙂

In case of emergency

Van az íróasztalom fölött, a falra felragasztva egy gyanús lila színű boríték. Azt írtam rá még otthon, anya aprócska, sötét lakásában, fenn a galérián, ami fél évig az otthonom volt, hogy “in case of emergency”. Meg van töltve cetlikkel, üzenetekkel tréningekről, rendezvényekről, az elmúlt évek projekteiről. Az a közös bennük, hogy nekem szólnak, bátorítanak, bíztatnak. Szavak, kifejezések, emberek vannak ebben a borítékban. Szeretet és fény, közösség és valahova tartozás. Köszönetek és motiváció. Vészhelyzet esetére hoztam magammal őket, hogy ha kifogy belőlem a szusz, és egyedül érzem majd magam, akkor legyen miből erőt meríteni. Legyen egy kis lehetőség visszamenni az időben, fürdőzni a múlt dicsőséges fényében. Ez a boríték nekem az ifjúsági munka. Ugyan nem tudtam magammal kihozni az összes üzenetkét, a fejemben mind ott vannak, gyűlnek és gyűlnek lassan már 10 éve.

232 napja élek Belgiumban, és még nem nyitottam ki a borítékot. Nem azért, mert nem voltam egyedül, vagy nem voltak nehézségeim, kihívásaim, hisztijeim és drámáim. Csak valahogy soha nem az volt a rossz napjaim befejezése, hogy leüljek az íróasztalomhoz, észrevegyem a borítékot, kinyissam és mosolyogni kezdjek a benne rejlő kincseken. Egyre többször azt veszem észre magamon, hogy egy percet is nehezen töltök a saját társaságomban. Futok ide és oda, tervezek és kivitelezek, bevállalok kihívásokat, hogy fejlődjek, tanulok, rosszabb napokon meg bekuckózok a Netflixembe. De hogy csak legyek… az nem megy tulajdonképpen. Olyan furcsaság az is, hogy ha másokért kell tenni, ha projektet kell írni, vagy rohanni egyik flamand városkából a másikba workshopot tartani, tréninget tervezni vagy a saját tréningemen részt venni, akkor semmi nem állhat az utamba. Megyek és teszem a dolgom, keresem az új lehetőségeket, időt és energiát fordítok annyi mindenre. De ha én vagyok a cél, ha az én fejlődésem, tanulásom, önismeretem az ok és okozat, mindennek a középpontja, és nincs valami külső nyomás, akkor aztán nagyon el tudok kényelmesedni. Lassan két hónapja nem írtam például ide, pedig úgy szeretem, ahogy kiráz kicsi a hideg és valami nevetségesen drámai zene szól a háttérben. Ömleni kezdenek a szavak, néha megtorpannak és elszaladnak, de aztán jön egy újabb gondolatfonal, és csak szövődik, szövődik. És sok minden történt az elmúlt két hónapban, persze, annyi mindenről lehetne írni. Érzésekről, gondolatokról, utazásokról, hazatérésekről, lelki hullámvasutakról, lehetőségekről, élményekről. Szeretetről, szomorúságról, büszkeségről és félelemről. Valahol az elmém egyik hátsó zugában megkezdett történetek lapulnak, van amelyik már annyira régi, hogy csak a kopott cím látszik, és van olyan, amit már lehetne is ide másolni.

Mikor írok ide, mindig két gondolat viaskodik bennem – az egyik, hogy alkossak, fonjak valami szépet a szavakból, hogy érezzem a varázslatot. A másik meg, hogy hagyjam már ezt a drámai maszlagot és inkább tárgyilagosan naplózzak, mert ezt a kacskaringós, elkeseredett művészkedést úgyse érti majd senki, és ha öt év múlva, mint önmagam egyetlen olvasója, próbálok majd ezekre a hetekre emlékezni, nem a hidegrázásra leszek kíváncsi. Valahogy ezt a két oldalt kéne kibékítenem, vagy legalább kicsit közelítenem egymáshoz, és most az az újabb agyament gondolat jutott eszembe, hogy mi lenne, ha novellákat írnék például a turistás nyári élményeimről. Ha kilépnék a saját narratívámból. Hát meglátjuk.

Ma úgy érzem, nagyon régóta először, van egy szabad, nyugodt estém, amikor nem vagyok annyira fáradt és kimerült, hogy csak fetrengeni van energiám. És holnap délelőtt munka helyett zumbázni megyek (hja, ez is egy érdekes történet), úgyhogy a mindig morgó tudatalattim se piszkál, hogy inkább edzésre használnám a szabad estémet. Most először azt fogom tenni, hogy írok piszkozatokat, és hamarosan posztolom majd őket – de nem egyszerre, mert nem akarok ám senkit terhelni.

Ezt a posztot a borítékkal kezdtem. Úgy illendő, hogy valahogy visszahozzam ezt a kezdő motívumot, adjak valami keretet, befejezést, megnyugvást magamnak és neked is, ott a másik oldalon.

Kinyitottam a borítékot, és rájöttem, hogy csak az elmúlt másfél évből hoztam magammal üzeneteket. Aminek végül is van visszanézve értelme, mert mikor elindultam Belgiumba, akkor még ez volt a valóságom. Mostanra ezek az emlékek is bekerültek a nagy “ifjúsági munka” dobozba, és nem annyira értem már, miért pont ezek számítottak olyan nagyon, és mások – amiket mondjuk a lelki szemeimmel látok is magam előtt – miért nincsenek már itt. Mikor kijöttem Belgiumba, a Láthatatlan Egyetem volt az otthonom, a közösségem, a helyem a világban. És most itt állunk, hét hónappal később. Sosem voltam még ennyire tudatában, ahogy a jelen múlttá válik. Sejtettem persze, mikor elbúcsúztam a közösségtől, hogy olyan úgysem lesz már minden, mint régen, mert egy év az hosszú idő, az emberek – az ifjúsági, önkéntes világban – villámgyorsan cserélődnek, és mi egy közösség, ha nem az emberek, akik alkotják. Remélni meg még mindig remélem, hogy lesz közünk egymáshoz ezzel a csodás szervezettel. De mostanra ez is a múltam része, és nem a jelenem. Ez is egyike azoknak a csoportoknak az életemben, akik formáltak, kihívások elé állítottak, ahol nevettem és dolgoztam, ahol tettem másokért és másokat képessé tettem. Ahol annyit tanulhattam szakmailag és emberileg, hogy még most is vissza-visszanyúlok, és használok módszereket a mindennapokban. De mostanra ez is, mint annyi minden, már csak a szép múlt. Meta: ki gondolta volna, hogy ide lyukadok ki, mikor felnyitottam a laptopot, és megakadt a szemem ezen a lila borítékon.

Láthatatlanul a tengerparton 🙂 azért még mindig nagy a szerelem

Lélekmelengető

Nagyon régen írtam, olyan érzés, mintha legalább egy fél éve lett volna. Amúgy csak kicsivel kevesebb mint egy hónapja volt. Mosodában ültem, készültem a megérkezős tréningemre. Azóta eltelt jó pár hét, újra mosodában ülök, és mivel nem hagynám itt a ruháimat, magányosan megtisztulni, ezért gondoltam, lehozom a tabletkét, és írok egy keveset.

Mióta legutóbb írtam, volt egy nagyon csodálatos tréningem, ahol találkoztam végre hozzám hasonló önkéntesekkel, akik különböző okok miatt maguk mögött hagyták a saját otthonukat, és most az önkéntesség színes palettáján végeznek különböző tevékenységeket, gyerekeknek tartanak outdoor foglalkozásokat, vagy éppen beteg madarakat etetnek. A tréningtől szakmailag pontosan azt kaptam, amit vártam – motivációt, energiát, lehetőséget gondolkodni magamról, a céljaimról, az életemről. Az időjárás nem volt velünk kegyes – vagyis hát, nézőpont kérdése, tudom, hogy otthon rekkenő hőség van hetek óta. Engem a tréning alatt sokszor a fagyhalál kerülgetett, legalább ötször sikerült eláznom, és persze újra rájöttem, hogy a kedvenc Vans cipőim nem annyira hatékonyak az erdő kellős közepén. Jó volt új emberekkel találkozni, megismerni élettörténetek darabkáit, könnyekig nevetni a fáradtságtól. Azt éreztem, hogy tartozok végre megint valahova. És azóta kicsit aggódok, és sajnálom is, hogy én egyedül vagyok Mechelenben – legalábbis messze a többiektől. Szeptemberben lesz a félidős tréningünk, már most nagyon várom. (Már csak azért is, mert úgy néz ki, a következő kör megérkező önkénteseknek tarthatok workshopot! 😊 )

A tréning után tulajdonképpen erősen felgyorsultak a történések, tartottam egy nagyon jó workshopot – amihez szintén sokban hozzájárult, hogy volt egy hetem visszatalálni önmagamhoz, és megerősödni a „trénerré akarok válni” hitemben. Szinkronban voltam magammal, éreztem a csoport dinamikáját, és annak ellenére, hogy tipikus „rossz osztály” kamaszok, nagyon élveztem. Voltam Brüsszelben élethosszig tartó tanulás konferencián, ami szintén adott új ötleteket – és persze segített gyakorolni a „small talk-networking” (ezekre tényleg nem tudok jó magyar kifejezést most) kompetenciáimat is. Meglátogattak a nővéremék, ami megint jó lehetőséget adott arra, hogy szeretett kisvárosomban turistáskodjak – nem tudok ráunni Mechelenre. Ezúttal még csónakáznunk is sikerült – jó, hivatalosan hajó-túra, de hát motorcsónakokról és nagyjából fél órás útról beszélünk. Jól esett családdal lenni megint, magyarul csacsogni, büszkélkedni az országgal, amire kezdek második otthonomként tekinteni.

Végül sikerült a hónapot magasan zárni, Belgium egyik legnagyobb fesztiválján önkénteskedtünk Alejandrinával (a másik önkéntes az irodában). Bár sikerült valahogy megbetegednem (jellemző, hogy Belgium – és Európa – legmelegebb hetén én megfázásos tünetekkel küzdöttem), és nagy okosan még a lábaimat is leégettem a napon, de azért a koncertek csodálatosak voltak. És persze a jó öreg fesztiválhangulatot is nagyon élveztem. Voltak kihívások, nyűgösségek, morgolódások, súrlódások – de aki volt már fesztiválon, szerintem biztosan ismeri az érzést. A sátorban alvást jobban kezeltem, mint vártam, és az allergia vagy a hőség sem zavart túlságosan – bár lehetséges, hogy csak azért, mert más fájdalmak kötötték le a figyelmemet. Cserébe sikerült a Bastille-t, RY X-t, és a Florence & The Machine-t első sorból, a Muse-t és Macklamore-t pedig nagyjából 5. sorból végigtombolni. Játszottunk nyereményjátékokat, ugrabugráltunk a párakapuk alatt, és még egy nagyon kedves Waldo-val is találkoztunk. Utolsó este pedig egy kis bulizás, ismerkedés, sörözgetés is belefért a programba. Egyébként a belgák sok mindent nagyon jól csinálnak fesztivál-ügyileg. Az első 10-15 sorban kapus beléptetés van a nagyszínpad előtt, ami egyrészt rendkívül egyszerűvé, másrészt tervezhetővé teszi a „muszáj-első-sorból-látnom” típusú koncerteket. Bátorítanak, hogy hozz saját üveget, és mindenhol elérhető ivóvíz. (Lehet, hogy változott a helyzet, mióta legutóbb otthon voltam fesztiválon, de azért ilyesmit nehezen tudok otthon elképzelni.)

A munkánk egészen egyszerű volt, csak karszalagot ellenőriztünk az egyik szerviz úton. És be kell látnom, nagyon jó sorunk volt, mint önkéntesek. Kaptunk elegendő szendvicset, vizet, kólát és kávét, sőt, még krediteket is, amiket szabadon költhettünk a fesztivál területén mindenféle kajára, a „crew faluban” pedig sörre és az elmaradhatatlan sült krumplira. Néha elképesztőnek tartom, hogy mekkora mázlim van bizonyos helyzetekben. Még egy kicsit írni is volt időm, úgyhogy következzen pár gondolat, egyenesen Rock Werchterről.

„Néha, mikor van egy kis időm elcsendesülni, belépek a random narráló üzemmódomba. Képzeljétek el úgy, mintha egy film lenne az életem (néha azt is érzem), és megszólalna egy kellemes hang, segítve elhelyezni a nézőt a körülményekben. És ebből a narratív módból születnek ilyen furcsa jegyzetek, amiket egyébként visszaolvasva sosem kedvelek. De csinálni szórakoztató, és mindig tudom, hogy ha nem írom le, csak narrálok, a következő pillanatban ki is megy az egész a fejemből. Ezért aztán nekikezdek a jegyzetnek, de ahogy elkezdem kiírni magamból azt a pár nagyon szépen megfogalmazott gondolatot, mindig oda lyukadok ki, hogy ezek a gondolatok nem is vezetnek sehova.

Fesztivállapotok. A mező és a fesztivál területének külső peremén ülünk, láthatósági mellényben, ragyogó napsütésben. A távolból visszhangzik valami zene, talán az egyik nagy húzónév főpróbázik. Én meg párhuzamosan gondolkodom azon, hogy képtelen vagyok nyugalomban lenni, semmit tenni, ülni és merengeni – meg az elmúlt évek fesztiválemlékeiről. Persze tudjuk, hogy az agy nem képes multitaskolni, gondolom a gondolatok meg főleg nem, úgyhogy biztos csak nagyon gyorsan cikázik az elmém, egyiktől a másikig. Az első Campusomról (Debrecen, hej!), az utolsó Campusomról (amikor kiderült az egyetemi felvételi ponthatára), a mindig viszontagságos EFOTT-okról, az elképesztő SZIGET pillanatokról. Így belegondolva, tulajdonképpen az összes fesztivál közül a két SZIGET volt az, ahol nem önkénteskedtem – és fizetnem kellett a jegyekért. Szeretek fesztiválokon önkénteskedni. Most mondjuk kicsit beteg vagyok (ki betegszik meg az állítólag legmelegebb belga nyári héten?!), ami miatt kicsit aggódok, és persze a közérzetem sem a legkimagaslóbb. De azért próbálom összeszedni magam, elvégre megint itt egy egyszer-az-életben, milyen-fene-mázlista-vagyok szituáció, ami véletlenül hullott az ölembe. Hogy szeretem ezeket a véletleneket.”

Hát ilyen költői voltam, azt hiszem még a második nap elején. Ekkor égettem le a lábaimat… 😀 buta kabala.

Amióta pedig hazajöttem, tulajdonképpen a júniust próbálom kiheverni. A héten igyekeztem visszarázódni az önfelfedezős-önkihívós hangulatba, összeraktam egy új 30 napos kihívást (ezzel kapcsolatban fogok még jelentkezni, van pár naplózós feladatom), voltam Babbelbar-ban (egy ingyenes beszélgető esemény, ahol a külföldiek belga önkéntesekkel gyakorolják a hollandot), a hétvégén pedig megpróbáltam minél nagyobb mértékben offline maradni, és aktívan kikapcsolódni. Szombaton például színeztem, úsztam, szaunáztam és még a régóta csábító hidromasszázs széket is kipróbáltam a konditeremben. Csendben voltam és igyekeztem befelé figyelni. Lassú, nyugodt hétvége volt ez a mostani, amire azt hiszem, szükségem volt. A július egyébként viszonylag ilyen kis kellemesen csordogál majd végig, nincsenek nagy terveim. Augusztusban indul a következő kör látogatás, Hajni érkezik végre hozzám, amit nagyon várok. (Látod Hajni, beleszőttelek a posztba!) Aztán pedig indul az őrültek háza munkában, ha minden igaz. Szeretnék rengeteg workshopot tartani, feszegetni a projektem határait, új dolgokat kipróbálni – és remélem, hogy lesz is hozzá energiám. Addig pedig nyár Mechelenben – remélhetőleg sok autodidakta önfejlesztéssel, holland tanulással/gyakorlással, kis szakdogázással, sportolással.

Azt hiszem, jól vagyok. Képtelen vagyok ugyan a jelenben nyugton meglenni (képzeljétek, még koncertek közben is azon kaptam magam, hogy a következő lépésen, következő programon, teendőn jár az eszem), mindig csak a jövőt tervezem, grandiózus terveket szövök, de azért jól is érzem magam. Egyre többször sikerül rajtakapnom ezen a nagy jövő-fókuszáltságon, és egyre többször sikerül a jelenben tartanom a figyelmem. Túl sokat akarok egyszerre, azonnal, és ezen is igyekszem most lazítani. Nyár van elvégre, hetek óta nem esett az eső (napközben), egymást érik a programok, ott a végtelen – méregdrága – kondibérletem, és persze az emberek, akik körül vesznek. (Ugyan nincsenek sokan, de annál értékesebbek.)

Ezzel a lábakat növesztett vattacukorral zárom soraimat. (Mechelen főtérén vádor vidámpark van a hetekben. A gyermeki lelkem pedig nagyon boldog, hogy ennyi plüsst, játékot, attrakciót és persze vattacukrot láthat.)

Dühből blog

Annyira azért nem vagyok dühös, de megtetszett a hangzása, úgyhogy megtartom a címet. Az elmúlt két hét nagyon sok munka-dologgal telt, aminek köszönhetően az egész idő-érzékelésem megváltozott. Olyan, minta az elmúlt két hét megnyúlt volna időben, és legalább két hónap történését magába sűrítené. Tartottam sok workshopot, elmaradtak workshopjaim résztvevők hiánya miatt, helyt álltam egy nehéz szituációban, kihoztam a legtöbbet a lehetőségeinkből. Mindezt úgy, hogy elismerést nem igazán kapok, és továbbra is egy hatalmas kérdőjel lebeg a fejem felett lakhatás ügyben. (Egyébként részben ebből ered a frusztrált cím, részben meg abból a tényből, hogy a koliban épp nincs meleg víz…)

Amikor az ember EVS-es blogokat olvas, vagyis amikor én EVS-es blogokat olvasok, valahogy sehol nem látom a nehéz helyzeteket, a rossz pillanatokat, az önkéntes lét árnyoldalait. Pedig vannak, és most valahogy úgy érzem, hogy ezekkel szembenézni, tudatosítani, elfogadni, hogy ma bizony nyűgös napom van, amikor legszívesebben a főnökömet szidnám fűnek-fának (az internetnek…), az tulajdonképpen egészséges és természetes dolog. És mindez nem tesz hálátlanná, rossz gyerekké, aki nem becsüli meg magát. Csak emberré tesz, akinek ugyanúgy vannak nehéz pillanatai, és nem szivárványok és egyszarvúk között tölti a nap huszonnégy óráját. Szóval igen, bosszant a főnököm (akit nagyon szívesen minősítenék itt, de mégis csak rendes ember vagyok, szóval megtartom magamnak), nyugtalanít a lakhatási helyzetem, főleg mert azt érzem, senki nem áll az én pártomon, és továbbra is azt érzem, hogy annyi mindent tennék a világért/fiatalokért/magamért, de valami visszafog belül, és inkább a környezeti tényezőket hibáztatom.

Egyébként persze sok időt töltök szivárványok és egyszarvúk között, ha az ifjúsági munkát szivárványnak, és a legkülönbözőbb embereket egyszarvúnak nézzük a metafora kedvéért. Történnek velem váratlanul szuper dolgok, mint a város polgármesterének meginterjúvolása (akit egyébként a világ polgármesterének is megválasztottak már, mert nagyon komoly eredményeket ért el integrációs ügyekben). Szombaton meg újra értelmes, okos egyetemistáknak tarthattam workshopot, amin végre a létszám is stimmelt, és talán először, mióta kiutaztam, kifutottam az időből, és többre lett volna szükségem. Úgy tűnik kezdek belejönni a network-ölésbe (néhol véletlenül, néhol direkt, és remélem, eredménye is lesz majd egyszer), amit ugyan lehet, hogy nem is nekem kellene csinálni, de az is lehet, hogy mások is csinálják a szervezetben, csak nem szóltak nekem. Egyre erősebben hiszek a gondolatokban és szemléletmódban, amit másoknak “kínálunk” a workshopokon keresztül, és sokszor már attól is boldog vagyok, hogy sok intelligens, hozzám hasonló gondolkodású emberrel dolgozhatok.

Ezek a képek mind május 9-én, Európa Napon készültek. A főtéren voltunk, hogy promotáljuk a This Time I’m Voting kampányt, a saját projektünket (Active Citizens Living European Values) és persze a szervezetet általánosságban. Készítettem interjúkat, beszélgettem, és összességében nagyon jól éreztem magam. 🙂

Turista-pillanataim is voltak, mióta legutóbb írtam – eljutottam Oostende-be, Belgium nagyon híres, nagyon turisztikai tengerparti városába. Az időjárás amolyan belgásan rettenetes volt – szakadó eső és szélfújás, nagyon ritkán pici napsütéssel, viszont rajta volt a mini-belga-must-see listámon, így örülök, hogy az egyik workshop-foglalásunk odavetett. Érdekes módon a legjobban egy park tetszett, ami még csak annyira közel sem volt a tengerparthoz. Talán fel sem sikerült fognom, hogy a tenger partján voltam, és ameddig elláttam, semmi nem volt, csak víz. A hullámok hangja egyébként csodálatos, nagyon szeretem, ahogy morajlik a víz. Kevés megnyugtatóbb dolgot hallottam életemben. És a látvány is egészen lenyűgöző. Remélem, sikerül még kicsit jobb időben is visszajutnom a picinyke belga tengerpartra.

Nagyon örülök, hogy végre tavasz van. Bár az időjárás néha nem mutatja, de az ország (vagyis Flandria) csodálatosan kizöldült és a napos órák száma szinte végtelennek érzik (20:46 van, és a nap még süt). Mivel mostanában nagyon sok időt töltök vonatokon (ki se merem számolni), boldoggá tesz, hogy az elsuhanó táj ilyen zöld, ilyen természetes, egészen vidéki. Az egyik kedvenc könyvem/filmem, a Felhőatlasz egyik szála Belgiumban játszódik, és ez egészen egy múlt heti vonatozásomig nem tudatosodott bennem. De most eljutottam olyan részeire Belgiumnak, ahol tényleg el tudom képzelni a történet díszleteit. Van valami végtelenül romantikus az elsuhanó tájakban, a legelésző lovak mögött meghúzódó, girbe-gurba, történelmi településekben, a fák és bokrok leveleinek ezüstös csillogásában, mikor a ritkán látott nap megtisztel minket a jelenlétével.

Nem vagyok benne biztos, hogy logikailag bármennyire és összefüggenek a fenti gondolatok egymással. Sokat agyalok mostanában azon, hogy a blogolás és a fényképek készítése mennyire magam miatt és mennyire a másokkal való megosztás miatt történik. Azért csinálom, mert szeretek alkotni, vagy azért, mert meg akarok valamit mutatni másoknak? Vajon az egyik mennyire függ a másiktól? Van üzenetem? Kell, hogy legyen üzenet? Arra emlékszem, hogy eredetileg az volt a célom, hogy egyrészt magamnak hagyjak emlékeket, másrészt pedig könnyedén meg tudjam osztani az otthoniakkal, hogy mik történnek velem. De akárhogy is nézem, ez nem egy “Ma ez történt…”-féle napló, legalábbis a legtöbbször. És pont ezért talán most kicsit nem is érzem, hogy lenne értéke másoknak. Persze én nagyon szeretem írni, de vajon ez elég? És ha nem elég, vajon miért nem elég? Ha egy valamiben már sokat fejlődtem, mióta kinn vagyok, az azt hiszem, a filozofikus kérdések feltevése. Hátha lassan a válaszadásba is belejövök.

Becsekkoló

Milyen régen írtam… pedig sok minden történt tulajdonképpen. A múlt hetet egy ifjúsági cserén töltöttem Brüsszelben, aztán pedig két napon keresztül a belga cserkészeknek tartottam Coloured Glasses workshopokat. Találtam új zenéket, láttam jó filmeket, ettem finomakat, beleshettem az Európai Uniós intézmények épületeibe és működésébe, és azt hiszem, kicsit visszaszerettem az ifjúsági munkába megint.

Az egyik célom áprilisra az volt, hogy eljussak valamilyen inspiráló rendezvényre, és azt hiszem, ez sikerült is azzal, hogy részt vettem az Active Citizens Living European Values projekt első ifjúsági cseréjén Brüsszelben. Nagyjából 40 résztvevővel, igazán ügyes és talpraesett szervezőkkel, szimpatikus facilitátorokkal. A projektben egyébként a szervezetem (YFU Vlaanderen) is partner, így régóta tudtam, hogy meg fog történni a csere, de csak két héttel ezelőtt derült ki biztosan, hogy részt tudok majd venni, mint a belga csapat csoportvezetője. Jól esett nemzetközi bandában lenni, jól esett, hogy tudatosan tanultunk, hogy kaptam egy adag motivációt és lendületet, hogy tegyek másokért, és újra közelebb kerüljek az aktív állampolgárság témaköréhez. (Érdekes egyébként, hogy korábban is dolgoztam, foglalkoztam már a témával, de most valahogy – talán az általános résztvevői hozzáállás, szemlélet miatt – sokkal mélyebben érintett. És elhangzott egy aktív állampolgárság definíció is, ami nagyon megragadt bennem: az aktív állampolgárság a ragasztó, ami összetartja a társadalmat.) A program egyébként ügyesen volt felépítve, délelőttönként workshopoltunk, délutánonként pedig különböző EU intézményekbe tettünk látogatást. Kicsit megéreztem, hogy az EU és az ifjúsági munka egyik szíve és fővárosa valóban Brüsszel, ami valahogy jó érzéssel tölt el. Sőt, adott egy új perspektívát az “Innen vajon hova tovább?” projektben is. Brüsszel egyébként igazán nagy és impulzusokkal teli, főleg a nyugodt kis Mechelen után. Szerencsénk volt, hogy a hotelünk (egyébként igazi, régies nyugati hotel, leginkább a Grand Budapest Hotel díszletére emlékeztetett), az étkezések helyszíne és persze az EU negyed egymástól nagyon eltérő képeket festettek ugyanarról a városról. Láttam hajléktalanokat és igazi EU-s, öltönyös nagymenőket, lélegzetelállítóan szép parkokat és patkányokat szaladgálni egy csődbe ment üzlet padlóján, és persze az emberek, a nyelvek teljes kavalkádja… Örülök, hogy megint egy ilyen kalandnak lehettem részese. És persze elképesztően hálás is vagyok, hogy ilyen körökben mozgok. Igyekeztem promózni az Európai Szolidaritási Testületet és persze a tényt, hogy önkénteskedni menő – és még magamat is megleptem, mennyire hiszek tulajdonképpen ebben. Mert senki nem kért ám, hogy reklámozzak, magamtól jön, tényleg valahonnan mélyen belülről, a hála és motiváltság, a tenni akarás színkeverékéből.

  • Hotel teraszka
  • A kicsit magasabb épület a teraszos emeletekkel a hotelünk

Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért is szeretek önkénteskedni, miért fontos nekem, hogy másokért tegyek, hogy interkulturális kompetenciákról beszélgessek kamaszokkal, vagy éppen otthon miért volt fontos, hogy mindig közösségek (legyen szó országos civil szervezetről, helyi kezdeményezésről, hallgatói érdekképviseletről, vagy bármi másról) tagja legyek. És persze egyrészt arra jutottam, hogy azért, mert ezt tudom, ezt csinálom kamaszkorom óta – hol kisebb, hol nagyobb mértékben -, nevelgetek, segítek, szervezek, vezetek, facilitálok. Belejöttem már, vagy talán mindig is értettem hozzá valamiért, örömöt okoz és sikereket hoz. Embereket, akik elismerik a munkámat, az odaadásomat, akik szeretnek, mert közös az ügyünk. De ezen túl néha, főleg mikor megkapom a kellő motiváció-adagomat, azt is érzem, hogy ezzel tényleg hozzájárulok a változáshoz, a világ jobbá tételéhez. Lehet ez naiv gondolat, és biztos van mélyebb pszichológiai rétege, hogy miért kell nekem másokért tenni, de tényleg szeretem. Boldoggá tesz. Otthon érzem magam tőle.

A cserkésztábor egyébként szakmailag elég nagy kihívás volt, és azt hiszem, igencsak értékes tanulópénz. Rájöttem, hogy rosszul is lehet felkészülni, és olyan dolgot néztem el, amit egyébként tudtam már – hogy mindig a célcsoporthoz kell igazítani a gyakorlatokat, és bizony sejthettem volna, hogy 14-18 év közötti cserkészeknek sokkal több interaktivitás kell. De nem bánom, mert egyrészt, egy jó ideig megtanultam a leckét, másrészt arra is rájöttem, hogy talán ideje nagyobb módosításokat is eszközölni a kézikönyvön, amiből dolgozok. És voltak gyerkők, akik nyitottak voltak az üzenetemre, és csillant a szemük, úgyhogy ha már csak egy-két emberhez is sikerült elérnem, elégedett tudok lenni. És izgalmas volt a semmi közepén, egy sátorban workshopokat tartani, izgalmas volt más civil szervezetek képviselőivel beszélgetni, önkéntesekkel megismerkedni. Jót tett, hogy egy hét tömény ifjúsági cserés, nemzetközi hangulat után nem a sötét irodánkba kellett visszatérnem, hanem egy 850 fős (ezt még mindig nehezen hiszem el, én nagyjából 140 fiatallal találkoztam biztosan) táborban dolgozhattam két napig. Jó volt a tábor-hangulatot átélni, amit legutóbb talán két évvel ezelőtt, az utolsó gólyatáboromban éreztem. És az idő, a természet gyönyörű volt. Sikerült ugyan kicsit megpirulni a napon, és őszinte meglepetésként ért, hogy vannak itt dombok is, fel se tűnt, hogy gyakorlatilag két és fél hónapja nem láttam még csak emelkedőt se sehol.

Az elmúlt hét szinte teljesen offline közegben zajlott, ami egyrészt lehetőséget adott pihenni kicsit, másrészt pedig ráébresztett, hogy egyre távolabb vagyok Magyarországtól. Vagyis az otthoni embereimtől. Barátoktól, haveroktól, közösségektől, családtól. Egyre ritkásabb a kapcsolattartás, és nem tudom, hogy helyes-e így. Nem fogott még el igazán mély honvágy, olyan szomorúságba taszító legalább is. Amit furcsállok, nem gondoltam volna, hogy nem lesz honvágyam. Igen, hiányoznak az emberek, hiányzik Budapest, hiányzik a régi életem. Hiányoznak a magyar ízek, a magyar szavak, az, hogy értsem, miről beszélnek mellettem a buszon. De nem mondanám, hogy szomorú vagyok miatta. Sőt, valahogyan olyan keserédesen boldog az érzés, hogy van ki és mi hiányozzon. És közben persze néha elfog a kétkedés, hogy jó-e ez az eltávolodás, mert végül is egy évig valami egészen más, új életet élek, vagy hogy tulajdonképpen csak lusta vagyok kapcsolatokat ápolni, vagy a felelősség nem hiányzik. Szóval agyalok ezen is, mint mindenen, sokat. De néha a másik oldalról is látom ezt, hogy talán túl sokat tartom a kapcsolatot emberekkel, és nem adok helyet, vagy nem kényszerítem rá magam, hogy helyet adjak új, fontos kapcsolatoknak. Kicsit kettős érzés, azt hiszem.

Ugyan sok minden jár a fejemben, még mindig rengeteg az elvárásom magam felé, és hajlamos vagyok állandóan találni valami újabb aggódni valót, azért továbbra is jól érzem magam. Hálás vagyok, és mindig rájövök, főleg mikor más belga ESC önkéntesekkel találkozom, hogy hihetetlenül szerencsés is vagyok ezzel a projekttel. Persze, mindennek van árnyoldala, és vannak komoly kihívásaim, főleg önmagammal, de azért tényleg, őszintén, JÓL vagyok itt. A kis városkámban, a kis munkahelyemmel, az őrült zumbás nőcikkel és a kolis gyermekekkel, akiknek a nagy többségével valószínűleg nem leszünk soha elválaszthatatlan barátok . De azért, elvagyunk, mint a befőtt. 🙂

Stuck in a rut?

Napok óta gondolkodom azon, hogy írnom kellene a blogba. Vagy hogy írni szeretnék, mert az nekem valami hideg rázós, csodálatos tevékenység. De van-e mondanivalóm? Meséljek a múlt hét drámai pillanatairól, vagy a lassan megszokássá váló mindennapokról? Tereljem vissza a gondolataimat az önismeret és önfejlesztés felé, összegezzek nagy tanulságokat, vagy csak meséljek a belga dolgokról, amik ennyi idő után is nagyon szokatlanok? Kicsit azt érzem most, hogy két hónap intenzív tudatosság után – korábbi önmagamhoz viszonyítva intenzív -, elfáradtam. Nincs bennem energia azon gondolkodni, hogy mit miért csinálok, és hogy milyen következtetéseket tudok levonni a szituációkból. Nincs energiám hasznos dolgokat csinálni minden pillanatban, fejlődni, a saját, begubózós, lusta, sorozatokba és filmekbe menekülős énemmel küzdeni. És nem tudom, hogy emiatt most legyen-e bűntudatom – mert nem használom ki a lehetőségeket, vagy adjak időt magamnak egy kicsit a pihenésre. Ha pedig bűntudat nélkül kellene pihengetnem, honnan fogom tudni, hogy mennyi ideig van erre szükségem, és mikortól van mar szó csak belekényelmesedésről? Tele vagyok kérdésekkel.

Amilyen pozitív érzésekkel kezdtem az áprilist, annyira furcsán rosszul sikerült az első hetem. Vagyis nem mondhatnám, hogy rossz volt, mert rengeteg szép pillanatot is sikerült begyűjteni – reggelig tartó buli kedves emberekkel, shoppingolós-barátkozós szombat délután, sportolás, nyelvtanulás, nagyon kellemes irodai hangulat. De azért történtek olyan dolgok is, amiket talán én kezeltem túl drámaian, vagy nem megfelelően, de azért eléggé felkavartak. Először éltem át azt, egymás után kétszer is, hogy nem tartozom ide. Hogy nekem nincs itt létjogosultságom. Volt egy kisebb hely-elfoglalós balhé az első igazi zumba-órámon, aztán pedig a kollégiumban robbant ki egy lopkodós botrány, ahol elsőként a külföldi, új lakók kerültek gyanúsításra. Azóta persze, kis távolságból, mindkettőről azt mondja a racionális énem, hogy nem voltak akkora atrocitások, amekkorának megéltem őket, de mégis, a hét közepén legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, és ott is maradtam volna napokig. Milyen érdekes egyébként, hogy két hónap kellett hozzá, hogy valami ilyen élményt átéljek. Ezzel arra is rájöttem, hogy alapvetően eddig nagyon elfogadó, “idegenekhez” hozzászokott emberek között mozogtam.

Ha megkérdeznéd, hogy vagyok, biztos azt mondanám, hogy jól. Nem azért, mert hazudni akarok, vagy lerázni, hanem mert alapvetően, a legtöbbször tényleg jól érzem magam. Nem vagyok mindig boldog, és ha nem érzem magam boldognak, akkor kicsit a bűntudat is elkap, hogy milyen hálátlan és béna vagyok, hogy “életem évében” nem érzem magam tökéletesen. De gyakran érzem azt, hogy ez most igen, ez egy boldog pillanat. Amikor megdicsér a zumba-instruktor (ez most történt, azért a pozitív hangvételű irányváltás), amikor kiderül, hogy talán egy hetet Brüsszelben tölthetek, amikor új emberek megismerésének izgalma fog el, amikor felfedezem Mechelen Görbe Bögréjét*, és két nap alatt kétszer is eljutok oda kávézni. És amikor boldog vagyok, és örülök, olyankor a hála is mindig eszembe jut. Mert van fedél a fejem felett, van munkahelyem, ahol ugyan nélkülözhetetlen nem, de hasznosnak azért hasznos vagyok. Van mit ennem, és bár néhol kicsit visítva, de kijövök abból a pénzből, amit az Európai Bizottság Erasmus + Programja finanszíroz. Vannak terveim, álmaim, céljaim. Vannak képességeim, tehetségeim, amik ugyan nem velem születtek (a vele-született tehetségben azt hiszem, nem hiszek), de annyira régen sajátítottam el őket, hogy a részeimmé váltak. És képes vagyok új dolgokat megtanulni, ki tudom fejezni magam két nyelven is, és kezdem érteni a harmadikat. (A mélyen szunnyadó német nyelvtudásom is ébredezik néha, ma például a “vielleicht” = talán szó jutott random eszembe.) Képes vagyok önismerettel foglalkozni, érdekel, hogy működök, és be tudom látni, hogy sok munka van még előttem. *Görbe Bögre=egy szívemnek nagyon kedves pesti kávézó, ahol a tavalyi évben sok időt töltöttem.

Hát ilyen hullámzó, felemás érzésekkel, hangulatokkal telik az áprilisom. Munka-ügyileg egyébként úgy fest, sok izgalmas dolog fog történni, a személyes életemben meg az az új gondolat motoszkál bennem, hogy megpróbálok igent mondani az összes lehetőségre, ami szembejön. (Mondjuk talán eddig is ezt tettem, de mostantól tudatosabban figyelek erre.) Elkezdtem a fitness-terem tagságomat, aminek a fő motivációja ugyan a zumba volt, de azért ha már fizetek, akkor ki is tervezem használni az összes lehetőséget. (Személyi edzés, felmérések, hiper-okos kondigépek, reszkessetek!) Annyira természetes, annyira mindennapi érzés, hogy zumbára (vagy nagy általánosságban sportolni) járjak, hogy egészen természetessé és mindennapivá teszi az ittlétemet is. Itt élek. Mechelenben. Még 10 hónapig. 🙂