newvolunteer

The untitled Kabala project

Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Múlt héten hétfőn tartottam három workshopot, mielőtt szabadságra mentem volna. A vizuális ábrázolást egyre jobban élvezem.
Csütörtökön megérkezett az anyukám Belgiumba. Mint nagy szakértő, megmutogattam neki Brüsszelt. 🙂
Pénteken délután/este irodai csapatépítőt tartottunk. Kezdetként az egyik kollégám hívott meg minket az otthonába vacsorázni.
Az iroda hölgyei 🙂 Elöl lent Marijke, a national director (a főnök), jobbról balra pedig Ale és Olivia, a két másik gyakornok, Katrijn, Sien és Lisa, a három “full-time” munkatárs
A vacsora után a kemény mag folytatta a bulizást egy másik városban, egy másik kolléga otthonában, aztán pedig a “világ leghosszabb bár/buli utcáján”, Leuvenben
A hétvége rengeteg sétával és nyugalmas szabadsággal telt. Anyával sikerült újra felfedeznem Mechelent, és azt hiszem, igazán kezdek szerelembe esni a belga otthonommal
Kedden elkísértem a vonathoz anyát, és bár itt még nagyon huncutul mosolygunk, a búcsúzás után krokodilkönnyekkel és nagy hüppögéssel néztem, ahogy kigördül a vonat az állomásról.
Tegnap a szokásos holland óra a városban zajlott – tájékozódni tanulunk hollandul. Persze a végén egy kocsmában ünnepeltük, hogy senki nem tévedt el. Már csak három óránk lesz, és vége az 1.1-es hollandnak.
Elérkeztünk a mai naphoz – végre volt időm teljesen rendbe szedni az iroda kellékes polcainkat. Aki ismer, tudja, mennyire odáig vagyok a különböző tréning-kellékekért, post-itekért, markerekért. 🙂

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂

Stuck in a rut?

Napok óta gondolkodom azon, hogy írnom kellene a blogba. Vagy hogy írni szeretnék, mert az nekem valami hideg rázós, csodálatos tevékenység. De van-e mondanivalóm? Meséljek a múlt hét drámai pillanatairól, vagy a lassan megszokássá váló mindennapokról? Tereljem vissza a gondolataimat az önismeret és önfejlesztés felé, összegezzek nagy tanulságokat, vagy csak meséljek a belga dolgokról, amik ennyi idő után is nagyon szokatlanok? Kicsit azt érzem most, hogy két hónap intenzív tudatosság után – korábbi önmagamhoz viszonyítva intenzív -, elfáradtam. Nincs bennem energia azon gondolkodni, hogy mit miért csinálok, és hogy milyen következtetéseket tudok levonni a szituációkból. Nincs energiám hasznos dolgokat csinálni minden pillanatban, fejlődni, a saját, begubózós, lusta, sorozatokba és filmekbe menekülős énemmel küzdeni. És nem tudom, hogy emiatt most legyen-e bűntudatom – mert nem használom ki a lehetőségeket, vagy adjak időt magamnak egy kicsit a pihenésre. Ha pedig bűntudat nélkül kellene pihengetnem, honnan fogom tudni, hogy mennyi ideig van erre szükségem, és mikortól van mar szó csak belekényelmesedésről? Tele vagyok kérdésekkel.

Amilyen pozitív érzésekkel kezdtem az áprilist, annyira furcsán rosszul sikerült az első hetem. Vagyis nem mondhatnám, hogy rossz volt, mert rengeteg szép pillanatot is sikerült begyűjteni – reggelig tartó buli kedves emberekkel, shoppingolós-barátkozós szombat délután, sportolás, nyelvtanulás, nagyon kellemes irodai hangulat. De azért történtek olyan dolgok is, amiket talán én kezeltem túl drámaian, vagy nem megfelelően, de azért eléggé felkavartak. Először éltem át azt, egymás után kétszer is, hogy nem tartozom ide. Hogy nekem nincs itt létjogosultságom. Volt egy kisebb hely-elfoglalós balhé az első igazi zumba-órámon, aztán pedig a kollégiumban robbant ki egy lopkodós botrány, ahol elsőként a külföldi, új lakók kerültek gyanúsításra. Azóta persze, kis távolságból, mindkettőről azt mondja a racionális énem, hogy nem voltak akkora atrocitások, amekkorának megéltem őket, de mégis, a hét közepén legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, és ott is maradtam volna napokig. Milyen érdekes egyébként, hogy két hónap kellett hozzá, hogy valami ilyen élményt átéljek. Ezzel arra is rájöttem, hogy alapvetően eddig nagyon elfogadó, “idegenekhez” hozzászokott emberek között mozogtam.

Ha megkérdeznéd, hogy vagyok, biztos azt mondanám, hogy jól. Nem azért, mert hazudni akarok, vagy lerázni, hanem mert alapvetően, a legtöbbször tényleg jól érzem magam. Nem vagyok mindig boldog, és ha nem érzem magam boldognak, akkor kicsit a bűntudat is elkap, hogy milyen hálátlan és béna vagyok, hogy “életem évében” nem érzem magam tökéletesen. De gyakran érzem azt, hogy ez most igen, ez egy boldog pillanat. Amikor megdicsér a zumba-instruktor (ez most történt, azért a pozitív hangvételű irányváltás), amikor kiderül, hogy talán egy hetet Brüsszelben tölthetek, amikor új emberek megismerésének izgalma fog el, amikor felfedezem Mechelen Görbe Bögréjét*, és két nap alatt kétszer is eljutok oda kávézni. És amikor boldog vagyok, és örülök, olyankor a hála is mindig eszembe jut. Mert van fedél a fejem felett, van munkahelyem, ahol ugyan nélkülözhetetlen nem, de hasznosnak azért hasznos vagyok. Van mit ennem, és bár néhol kicsit visítva, de kijövök abból a pénzből, amit az Európai Bizottság Erasmus + Programja finanszíroz. Vannak terveim, álmaim, céljaim. Vannak képességeim, tehetségeim, amik ugyan nem velem születtek (a vele-született tehetségben azt hiszem, nem hiszek), de annyira régen sajátítottam el őket, hogy a részeimmé váltak. És képes vagyok új dolgokat megtanulni, ki tudom fejezni magam két nyelven is, és kezdem érteni a harmadikat. (A mélyen szunnyadó német nyelvtudásom is ébredezik néha, ma például a “vielleicht” = talán szó jutott random eszembe.) Képes vagyok önismerettel foglalkozni, érdekel, hogy működök, és be tudom látni, hogy sok munka van még előttem. *Görbe Bögre=egy szívemnek nagyon kedves pesti kávézó, ahol a tavalyi évben sok időt töltöttem.

Hát ilyen hullámzó, felemás érzésekkel, hangulatokkal telik az áprilisom. Munka-ügyileg egyébként úgy fest, sok izgalmas dolog fog történni, a személyes életemben meg az az új gondolat motoszkál bennem, hogy megpróbálok igent mondani az összes lehetőségre, ami szembejön. (Mondjuk talán eddig is ezt tettem, de mostantól tudatosabban figyelek erre.) Elkezdtem a fitness-terem tagságomat, aminek a fő motivációja ugyan a zumba volt, de azért ha már fizetek, akkor ki is tervezem használni az összes lehetőséget. (Személyi edzés, felmérések, hiper-okos kondigépek, reszkessetek!) Annyira természetes, annyira mindennapi érzés, hogy zumbára (vagy nagy általánosságban sportolni) járjak, hogy egészen természetessé és mindennapivá teszi az ittlétemet is. Itt élek. Mechelenben. Még 10 hónapig. 🙂