önkéntes

Visszatekintő

Ez a masnival átkötött, érdekes gondolatcsomag valamikor szeptember elején, egy késő esti vonatúton született. Most kicsit szétcincálom, átgyúrom, újra becsomagolom. Fogadjátok szeretettel!

Nagyon régen blogoltam már. Most ülök a vonaton este fél tizenegykor, valamiféle ürességet érezve. És azon gondolkodom, mióta legutóbb írtam, mennyi minden történt, amiről jó lenne most beszélni. Mennyi arc, mennyi nevetés, mennyi mosolygós kép született. Mennyi szeretetet, mennyi félelmet éreztem. Mennyi mindent bevállaltam és mennyi mindent vártam olyan nagyon. A nyár elsuhant, itt már lazán vannak 10-15 fokok, egyre korábban sötétedik – persze még mindig nagyon későn Magyarországhoz képest. Nem panaszkodhatom az első (egyetlen?) belga nyaramra. Volt fesztivál, sok utazás, pár buli, nyári flamand beszélgető klub, volt időm tanulni, rajzolni, és még zumbázni is viszonylag sokszor eljutottam.

Elkezdtem az előbb sorra venni a történéseket, de valahogy zavar a beszámoló jelleg. Varázsolni szeretnék a szavakkal, papírra önteni az ezer érzést, ami kavarog bennem. Könnyeket és mosolyokat fakasztani, libabőrt varázsolni a karokra. Eltelt hét hónap az önkéntességemből. Új irányokat vett a kalandom, de egyelőre nem látom, mi lesz februártól. Mindig előre tervezek, azt például, hogy külföldön szeretnék önkénteskedni, olyan 16 éves korom óta tudom. Most meg itt állok, millió új úttal a tornacipőbe bújtatott lábaim előtt, egyelőre fel nem térképezett lehetőségekkel, új és régi barátokkal, ötletekkel, és nem tudom, mit fog hozni a következő év. Tulajdonképpen annyira betábláztam magam, hogy még azt se tudom megmondani, mikor fogom kitalálni a következő lepésemet.

Érezted már magad valaha úgy, hogy túl sok minden jár egyszerre a fejedben? Hogy annyi a zaj belül, hogy nem is tudod már, hogy add ki magadból? Ezt érzem ma este. Egyszerre érzem a szeretetbuborékot, amit a YFU önkéntesek és tavalyi tanulókból álló közösség generált a pár óra alatt, amíg velük dolgoztam ma, az egyedüllétet, ami annyira érdekes motívum az életemben, az otthoni barátaim hiányát, a főleg önmagam által generált milliónyi feladatom súlyát a vállaimon és a jövő néha fenyegető, néha csábító árnyékát a hátam mögött. Egyszerre lenne kedvem csak iszogatni és nevetni, meg megváltani a világunkat. Maradandót alkotni és megélni a jelen pillanatait.

Mostanában sokat jár a fejemben, hogy tényleg tréner/facilitátor szeretnék-e lenni. Mert mióta kinn vagyok, több a kihívás, több a stressz, és mindig csak utólag visszagondolva vagyok büszke, utólag tölt el a melegség érzete, utólag mosolygok a szép pillanatokon. Amikor benne vagyok a pillanatban, akkor nem tudom élvezni, teljesíteni akarok, megfelelni, átadni az üzenetet. Elkezdtem (azóta be is fejeztem) egy virtuális facilitátor képzést, ami rendkívül nehéz és kihívásokkal teli volt. Idegen környezet, idegen, teljesen más kultúrákból érkező emberek, valami furcsa teljesítési kényszer, verseny érzet. És valahol félúton rájöttem, hogy ez bizony egy kicsit már pánik zóna volt. Ahelyett, hogy élveztem volna a tanulást, teljesíteni, bizonyítani akartam, megmutatni, hogy én igenis tényleg értek ehhez.

Mostanra már igazán nem tudom. Ennél még mélyebb vizekbe is sikerült pedig bedobnom magam, novemberben képzők képzését képzek Norvégiában. Felnőtt felnőtteknek, akiknek jelentős része egyébként már rendelkeznek tréneri és/vagy facilitátori tapasztalattal.

Próbálok növekedési szemlélettel hozzáállni ehhez az egészhez, hogy így legalább tanulhatok jó sokat, és még ha nem is sikerül úgy, ahogy terveztem, akkor is csak jól jöhetek ki belőle. És most, visszaolvasva ezeket a kételyeimet és a jövőm sorstalanságát, azon is gondolkodom, hogy ez a norvég tréning arra is remek lehetőség lesz, hogy eldöntsem végre, tényleg ez az utam-e.

Mert azt biztosan tudom, hogy van ez a képző szerepem, amit, mint egy jelmez, mindig magamra öltök a tréningek, workshopok előtt, ami annyira más, mint amilyen egyébként vagyok, és mégis… a részem valahogy. Ez az énem karizmatikus, vicces és tapasztalt, képes elvarázsolni embereket és képes nyomot hagyni. De hogy tényleg értek az emberekhez, abban már közel sem vagyok annyira biztos. És amennyire megijeszt, annyira kíváncsivá is tesz a gondolat, hogy talán nekem nem ez a dolgom az életben.

Ezt az elbizonytalanodást egyébként csak erősíti, hogy egyre jobban élvezem az írást, és jelenleg elég sok pozitív visszajelzést is kapok az alkotásaimról. Kifejezetten egy alkotásomról, amiről az előző posztomban írtam.

Mi van, ha igazából írnom kellene? És vajon megtalálom-e valaha a választ arra a sok kérdésre, ami született az elmúlt hét hónapban?

Nyári gondoltalanságok

Ünnepelni győzelmeket

Ritkán állok meg örülni. Önmagamat elemezni, érzelmeket és érzéseket kivesézni, következő lépéseket tervezni – ezek nagyon mennek. De azt nem tudom, hogy kell igazán büszkének lenni magamra. Most pedig igazán lehetnék.

79 volt és jelenlegi European Solidarity Corps önkéntes döntött úgy, hogy benevez az Európai Bizottság rövid történet versenyére. 79 fiatal írt. Köztük én is. Arról, hogy hol tartok, hogy mi történt velem, hogy miért volt életem legjobb döntése, hogy kiköltöztem Belgiumba egy évre, teljes állásban önkénteskedni. 79-en írtunk, de csak tíz embert választottak a döntőbe. És annak ellenére, hogy angolul írtam, és nem is nagyon alaposan átgondolva, csak úgy önmagamhoz illően, hirtelen felindulásból – bekerültem a tíz legjobb közé.

Azóta persze a tíz legjobb közötti népszerűségi, vagyis közönségszavazás fáradalmai és leheletnyi esélytelensége uralja a gondolataimat, ha eszembe jut az egész verseny. Igyekszem ugyan arra figyelni, hogy az ismerőseim milyen kedves, és igazán önbizalommal eltöltő visszajelzéseket adnak, de azért mégis ott lebeg a szemem előtt, hogy csak jó lenne megnyerni az egészet.

Szeretek írni. Úgy tűnik, tudok is. És ez valahogy mégsem lehet teljesen elég? Kiválasztottak a belga projektre, kiválasztottak trénernek Norvégiába, az emberek választanak és én sikereket érek el. De azt még gyakorolnom kell, hogy ünnepeljem ezeket a sikereket.

Ameddig én megtanulok örülni a sikereimnek, addig is engedjétek meg, hogy itt is megosszam a történetemet. Nem is azért, mert szükségem van a szavazatokra, hanem azért, mert büszke vagyok rá. Jól sikerült történet, ideillik a blogba – leszámítva, hogy angol nyelven van. Rólam szól, a szívemből, az önkéntességemről.

https://europa.eu/youth/node/68066_en

És persze, ha tetszik, akkor szabad értékelni, a kis csillagokkal a lap alján. Hátha véletlenül mégis sikerül, és beutazhatom Európát ingyen. Legalább lesz hogyan folytatni a blogot. 🙂

A mosodából

Az elmúlt hetekben úgy éreztem, nem sok mondanivalóm van, és kicsit haragudtam magamra, amiért „elmúlt” belőlem a változni akarás, az önelemzés, a tudatos tanulás vágya. Csak dolgoztam, néha kikapcsolódtam, sorozatokat néztem, pihengettem. Május egy lazítós hónap volt. Aztán most hétvégén végre volt időm lezárni a hónapot, kicsit elmélyülni, tudatosan jelen lenni, és azt hiszem, megbocsájtottam magamnak ezt a lusta, kikapcsolt hónapot. Úgyhogy a következő, igazán izgalmas hetekbe újult, tudatos erővel vetem bele magam. Ma délutántól kezdődik az on-arrival, azaz megérkezős tréningem, jövő hét végén meglátogat a nővérem és a barátja, aztán a júniust Belgium egyik legnagyobb fesztiválján zárjuk, Ale-val együtt, önkénteskedve. (Egyelőre nem tudjuk, mi lesz a dolgunk, de az biztos, hogy a Bastille-t és a Muse-t is meg tudom majd nézni, szóval bármi is lesz, ezért megéri.)

Na de azért még kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez, pár dologról csak érdemes említést tenni májusból és június elejéből. Múlt héten hivatalosan is befejeződött a holland 1.1-es nyelvi kurzusom, és bár sikerült az egyik legjobb eredménnyel zárni, és a tanárom nagyon sokat növelte a holland-önbizalmamat, még mindig nagyon le vagyok maradva – a magam, és néha azt érzem, hogy minden egyes belga ismerősöm elvárásaihoz képest. Ugyan a nyelvtannal nincs sok bajom, mert nagyon hajaz a németre, kevés szót ismerek még, így csak akkor értem meg az embereket, ha lassan, és egyszerű kifejezésekkel beszélnek. Én magam pedig nem nagyon beszélek, persze van pár kifejezés, amit eleve csak hollandul használok (köszönés, „Hogy vagy?”, köszönöm és szívesen, hasonlók). Kaptam pár tippet, úgyhogy nyáron – mivel meló-ügyileg azt hiszem, elég nagy lesz a nyugalom (elvégre nyári szünet kezdődik július egytől), – megpróbálok majd sokkal többet foglalkozni a nyelvtanulással, és felhozni magam egy magasabb szintre (hogy vizsgával kiváltsak egy szintet a következő nyelvi kurzusom előtt, és magasabb szintről kezdhessem szeptemberben az órákat).

A munkával kapcsolatban hasonló a helyzet, mint az önfejlesztéssel – kiégtem kicsit. Vannak szokás szerint világmegváltó ötleteim, de úgy érzem, hogy a nyelvi akadály miatt sok mindenbe belefogni sincs értelme. Továbbra is szeretem a munkámat, és most júniusban azt hiszem, lesz időm kicsit visszatalálni a belső motivációmhoz. És aminek igazán örülök és rendkívül hálás vagyok: jövő héten lesz Brüsszelben egy nem formális tanulási konferencia, amire befizetett a főnököm, azt nagyon várom. Illetve a nyár megérkezésével beköszöntött a fesztivál szezon, az elmúlt két hétben három napot is sátor-állítással, promo-anyag elrendezéssel, ácsorgással, mosolygással és YFU népszerűsítéssel töltöttem. A fesztiválok egyébként jópofák, kettőn voltunk eddig, mindkettő érdekes egyvelege a piac, a civil szervezetek és a nemzetközi zenei és étel-kínálatnak. A sátorban álldogálás és YFU népszerűsítés részt nem élvezem túlságosan, hiába, nem vagyok és nem is leszek soha igazi „sales person”. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy nem a sötét irodában gubbasztunk, és hogy sok érdekes arcot látok mindig. (Na meg persze a távol-keleti ételek kipróbálgatása sem rossz tevékenység.)

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön a legizgalmasabb, turisztikai rész: a hosszúhétvégét Zeelandon töltöttem. (Igen, ejtsétek csak ki: zéland – innen kapta a nevét Új-Zéland is!) Az egyik legkedvesebb kollégámnak és a férjének van Zeelandon egy kis mobil háza, és mivel együtt voltunk a hosszú hétvége szombatján fesztiválon YFU-t reprezentálni, még hét elején felajánlotta, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Szóval szombattól hétfő estig nyaraltam. És igazán fantasztikusan jól esett. Zeeland Hollandia legkevésbé lakott tartománya, gyakorlatilag félszigetek és szigetek együttese. Mivel a tengerszint alatt van, ezért folyamatos a harc az emberek és a tenger között. Itt található a Zeeland híd, ami a 60-as években Európa leghosszabb hídja volt, és a Delta Works elnevezésű gát-rendszer is, amit a modern világ egyik csodájának tartanak. Ha le kellene írnom Zeelandot, akkor leginkább a hollandok, belgák és németek Balatonjaként írnám le. Sok aprócska, gyakorlatilag egymást érő település (a legtöbb egy utcával), kempingek, pár nagyobb, szigorúan turisztikai város, rántott hal (kibbeling) bódéból, parti-negyed (egy az egyben Siófok – Aranypart), éttermek, családok. Maga a tenger gyönyörű. Eredetileg abban bíztam, hogy konkrétan a tenger partján lesz a szállásunk, de mint kiderült, itt mindenhol magas, mesterségesen kialakított dűnék választják el a tengerpartot a „belterületektől”. A hétvége programja egyébként egyszerű, de nagyszerű volt. Szombaton este érkeztünk, még pont sikerült elkapnunk egy nagyon szeles, nagyon hideg, de cserébe gyönyörű színekben pompázó tengerparti naplementét. Vasárnap délelőtt a kollégám férje búvárkodott, így szintén a tengerparton ücsörögtünk – itt már jobban melengetett a nap, de összességében sikerült majdnem mindig vacognom – aláöltöztem az Északi-tenger klímájának. Délután az egyik legnagyobb városban sétálgattunk, majd az esti grillezés előtt tartottunk egy csendes pihenőt – ekkor sikerült lezárnom a májust és folytatnom a tanulási naplómat, meg persze szundítottam egy kellemeset a napon (aminek még felhős időben is meglepő ereje van). Hétfőn lassan indult a reggelünk, olyan 11 felé indulhattunk el – Renesse tengerpartján sárkányrepülő fesztivált tartottak az egész pünkösdi hétvége alatt. Azt hiszem, ez volt a kedvenc programom – a különböző méretű, színű és formájú, lebegő óriások és persze a homokos tengerpart, ahol végre odáig is eljutottam, hogy beletapicskoljak az Északi-tengerbe. (Ezzel kettőre növelve a tengerek számát, amikbe belemerészkedtem.) Gyors – természetesen szendvics – ebédünk után visszatértünk a nyaralóba, összepakoltunk, és elindultunk hazafelé. Útközben még megnéztünk pár nevezetességet.

A Plompe Toren-t, egy tornyocskát, ami körül régen egy falu is állt, és aminek van egy szórakoztató, sellős legendája, átautóztunk a Delta Works egyik hídján (ezen itt), aztán – újabb kedvenc programom – hazafelé nem autópályán, hanem a kis utakon, Antwerpen kikötőjén keresztül jöttünk. Talán emlékeztek még az első antwerpeni látogatásomra – sajnáltam, hogy a kikötőre nem jutott idő. Most viszont, hogy autóval voltunk, nem volt túl bonyolult mutatvány, cserébe engem teljesen lenyűgözött. Hatalmas gyárak, igazi ipari övezet, pár óriási hajó, a Star Wars Kereskedelmi Szövetségének űrhajóira emlékeztető olaj- és gáztartályok, és persze folyók, vagyis hát a tenger torkolata. Szuper látvány volt.

A hétvégén egyébként próbáltunk teljes mértékben hollandul kommunikálni. Látványos bukással. Nagyon kevés szót ismerek, és míg a holland tanárom, akinek ez a munkája, könnyen megmagyaráz egyszerűbb szavakkal bármilyen kifejezést, erre a való életben senkinek nincs ideje vagy kapacitása. Úgyhogy érteni se sokat értettem, és persze kifejezni is nagyon nehézkesen tudtam magam. Arra azért büszke vagyok, hogy megpróbáltam. És kicsit jól esett csendben lenni, nem csacsogni feleslegesen – ezt sose szerettem, így most a nyelvi akadály tulajdonképpen jót tett a befelé forduló énemnek.

Nagyon sok pillanatban éreztem magam nosztalgikusan is – az egész hétvége a családra emlékeztetett. Az autóval utazás, a kirándulások, a grillezés a kertben. Régóta nem éreztem magam ennyire családiasan. Egyébként, mint kiderült, a hétvégének kicsit ez is volt a célja. A drága kollégám, Lisa régen is sok gyakornokot hozott el ilyen hétvégékre, mert tudja, hogy itt nincs családunk, kollégiumban élünk, viszonylag egyedül vagyunk – nincs lehetőségünk ehhez hasonló, családi nyaralásokra. (Hát nem elképesztően kedves?) A másik érzésem a hála volt. Megint. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek, hogy ilyen lehetőségeim adódnak – főleg a tengerparton ücsörögve csodálkoztam el azon, hogy milyen szerencsés flótás is vagyok. És hogy mennyire meg kell becsülnöm ezeket a varázslatos pillanatokat, amik valahogy mindig az utamba akadnak.

Most pedig a mosodában ücsörgök (tudjátok, mint az amerikai filmekben), ahol gyorsan tisztává varázsolom a ruháimat, aztán pedig újra nyakamba veszem Flandriát. A következő állomás: megérkezős tréning!

Ezer éve

Olyan érzésem van, mintha ezer évvel ezelőtt írtam volna utoljára a blogba. Pedig csak 9 napja volt, ha jól számolom. Volt a brüsszeli ifjúsági csere, a cserkésztábor, aztán az előző hét, ami egyszerre volt rövid és nagyon hosszú, zagyva, izgalmas és fárasztó is, aztán egy újabb végigdolgozott hétvége, egy sűrű és nyugtalan hétfő, kedd Brüsszelben, és már itt is vagyunk. Május 1, pihenőnap, aminek a felét sikerült végigaludni. Sejtettem ugyan, hogy ez az április lemerítette a belső elemeimet, de amikor felkeltem és a telefonom órája 13:00-t mutatott, kicsit meghökkentem.

A hét egyik reggele – tavasz lett végre Mechelenben

Április nagyon zajos volt érzelmileg, tele kihívásokkal, motiváció-vesztésekkel és újra-megtalálásokkal. Voltak csodálatosan szép és szomorú, vagy éppen kétségbeejtő pillanataim, nevettem, szórakoztam, tanultam, könnyeztem, lefagytam, továbbléptem. Éreztem magam jelentéktelennek és adott szituáció megmentőjének is. Összesen nagyjából 200 fiatallal dolgoztam a különböző workshopokon, amiből ha egy-két embert sikerült megszólítani, és elindítani bennük új gondolatokat, akkor tökéletesen elégedett vagyok.

Valamit nagyon magyarázok 🙂
YFU Interns 🙂

Múlt hét végén részt vettünk – mindhárman, az iroda “gyakornokai” – a YFU által szervezett Cultuurweekend-en (azoknak a diákoknak, akiket a mi irodánk küld ki különböző országokba, egy évre). És nagyon boldoggá tett, hogy újra egy ottalvós, több napos képzés szervezői csapatában találtam magam. Persze, az egész hollandul volt, és mi csak egy esti workshopot tartottunk a gyerkőcöknek, aztán egész vasárnap nem volt feladatom*, de a hangulat akkor is nagyon jól esett. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért szeretem ezeket a hétvégéket ennyire. Tudom, mennyi szép emlékem van különböző tréningekről, képzésekről, és akár szervezőként, akár résztvevőként voltam jelen, mindegyik annyit hozzáadott ahhoz az emberhez, aki most vagyok. De vajon azzal, hogy ezeket az élményeket keresem, a múltba járok vissza?

*Az egyetlen részben hasznos dolog, amit magamnak találtam egy térkép megrajzolása volt. Nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy valójában volt értelme – azon túl, hogy lefoglalt egy fél órácskára.

Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben a koli-ügyben is. Hogy miért akarok annyira újra egy egyetemi (jó, főiskolai) közösség részese lenni, bulikba járni a hét közepén, szervezkedni, aktívnak lenni, idetartozni. És míg az ifjúsági munkában, az önkénteskédben azért a nosztalgia-faktor mellett elég erős a saját hitvallásom abban, hogy megváltoztatjuk a világot, addig a koli-ügyben tényleg semmi mást nem látok, csak egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy újrateremtsek pillanatokat, élményeket, amikről azt hittem, hogy réges-rég magam mögött hagytam. Emlékszem rá, hogy mikor megtudtam, hogy egy koliban fogok lakni, egyből azt a pozitívumot láttam, hogy igen, milyen csodás lesz bulizni állandóan, és beilleszkedni, helyből 21 emberrel életre szóló barátságokat kötni, és kicsit újraélni a kolis-egyetemi éveimet. De most, hogy egyébként is bizonytalanná vált a maradásom – a tulajdonosok nem akarják meghosszabbítani a szerződésemet, mert ugye csak februárig maradok Belgiumban, és milyen komplikált lenne februárban új embert találni a helyemre -, kicsit azt is be kell ismernem, hogy nem, nem illeszkedtem igazán be. Persze, van két-három ember, akiket eléggé megszerettem, és persze, futtában mosolygunk egymásra majdnem mindenkivel, és igen, volt pár egészen frenetikus bulink együtt, de… az élmény sehol nincs a korábbi kolis élményeimhez képest. És ez talán rendben is van. Hiszen teljesen máshol tartok az életemben, mint az itteni gyerekek, más a ritmusom, más a célom, mást csinálok, mint ők. Nem utazok haza minden hétvégén, ahol az anyukám kimossa a ruháimat és főz rám a következő hétre, nem rettegek tanároktól, és nem kell elkezdenem stresszelni a vizsgaidőszak miatt. És egészen eddig a pillanatig valahogy magamat okoltam amiatt, hogy nem lesz annyira mesésen csodálatos ez a koli-szituáció. De nem vagyok már kollégista. Akármennyire is szeretném újraélni azokat a bizonyos, szabad és gondtalan egyetemista éveimet, amikor reggelig kocsmáztunk a körúton, amikor a legnagyobb bulik a koliban voltak, amikor mindig kiabált valaki a 6-os villamoson, és amikor minden fontos beszélgetés a dohányzók padjain zajlott le – már nem itt tart az életem. És talán kellett ez az egész koli-botrány ahhoz, hogy lebuktassam ezt a fránya, múltba visszavágyó énemet.

Vége lett a harmadik hónapomnak Belgiumban. És bár zaklatott volt az április sok tekintetben, és egyelőre nem tudom, hol fogok élni szeptembertől, azért továbbra is örülök, hogy itt vagyok. Nagyon sok emberrel találkozom, egyre érdekesebb élet-történeteket hallok, és azt hiszem, kezdenek lenni új barátaim és értelmes munka-céljaim, és persze egyre több jövő-tervem is fortyogni kezdett. Imádom, hogy ennyit utazok, hogy ennyi fiatallal dolgozhatok, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Tegnap részt vettünk a YO!Fest-en, ami a European Youth Forum fesztiválja, és ebben az évben Brüsszelben, az Európai Ifjúsági Hét keretein belül került megrendezésre. Segítettem workshop megtartásában, rajzoltam, életemben először valaki egy mondatba hozott a vizuális facilitálással* – pontosabban szólva, megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat, és beszélgettem egészen sok érdekes figurával. Még magyarul is nyekereghettem egy kicsit, mert elsétált a sátrunk előtt egy magyar srác. Jó érzés volt ifjúsági civil szervezetek között tölteni a napomat, nézelődni, örvendezni, ismerkedni. Megint csak jobban éreztem magam, mint bent a sötét irodában, ahol csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot a külvilággal. Annyira szétnézni, programokon részt venni ugyan nem volt időm és/vagy energiám, de mégis, benne volt a levegőben a változás, a tettvágy, a jövő. Szeretem, hogy belefér a ‘munkaköri leírásomba’, hogy ilyen rendezvényeken vegyek részt, és azt is szeretem, hogy pont Belgiumban, pont Brüsszeltől 25 km-re élem az életemet. És a következő pár hétben még lesznek ehhez hasonló megmozdulásaink.

*Miért olyan nagy dolog, hogy megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat? Ugyan eddig is előfordult néha, hogy megdicsérték a rajzokat (inkább firkákat és szövegeket), amiket a workshopjaimhoz, képzéseimhez csinálok, de most egy olyan embertől kaptam visszajelzést, aki ismeri a vizuális facilitációt, mint “műfaj”. Bár még nagyon tanulom ezt a művészetet, és nem is gondoltam tegnapig, hogy lenne saját stílusom, mindig jól esik, ha erről kapok bármilyen visszajelzést.