voluntaaring

Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

Visszatekintő

Ez a masnival átkötött, érdekes gondolatcsomag valamikor szeptember elején, egy késő esti vonatúton született. Most kicsit szétcincálom, átgyúrom, újra becsomagolom. Fogadjátok szeretettel!

Nagyon régen blogoltam már. Most ülök a vonaton este fél tizenegykor, valamiféle ürességet érezve. És azon gondolkodom, mióta legutóbb írtam, mennyi minden történt, amiről jó lenne most beszélni. Mennyi arc, mennyi nevetés, mennyi mosolygós kép született. Mennyi szeretetet, mennyi félelmet éreztem. Mennyi mindent bevállaltam és mennyi mindent vártam olyan nagyon. A nyár elsuhant, itt már lazán vannak 10-15 fokok, egyre korábban sötétedik – persze még mindig nagyon későn Magyarországhoz képest. Nem panaszkodhatom az első (egyetlen?) belga nyaramra. Volt fesztivál, sok utazás, pár buli, nyári flamand beszélgető klub, volt időm tanulni, rajzolni, és még zumbázni is viszonylag sokszor eljutottam.

Elkezdtem az előbb sorra venni a történéseket, de valahogy zavar a beszámoló jelleg. Varázsolni szeretnék a szavakkal, papírra önteni az ezer érzést, ami kavarog bennem. Könnyeket és mosolyokat fakasztani, libabőrt varázsolni a karokra. Eltelt hét hónap az önkéntességemből. Új irányokat vett a kalandom, de egyelőre nem látom, mi lesz februártól. Mindig előre tervezek, azt például, hogy külföldön szeretnék önkénteskedni, olyan 16 éves korom óta tudom. Most meg itt állok, millió új úttal a tornacipőbe bújtatott lábaim előtt, egyelőre fel nem térképezett lehetőségekkel, új és régi barátokkal, ötletekkel, és nem tudom, mit fog hozni a következő év. Tulajdonképpen annyira betábláztam magam, hogy még azt se tudom megmondani, mikor fogom kitalálni a következő lepésemet.

Érezted már magad valaha úgy, hogy túl sok minden jár egyszerre a fejedben? Hogy annyi a zaj belül, hogy nem is tudod már, hogy add ki magadból? Ezt érzem ma este. Egyszerre érzem a szeretetbuborékot, amit a YFU önkéntesek és tavalyi tanulókból álló közösség generált a pár óra alatt, amíg velük dolgoztam ma, az egyedüllétet, ami annyira érdekes motívum az életemben, az otthoni barátaim hiányát, a főleg önmagam által generált milliónyi feladatom súlyát a vállaimon és a jövő néha fenyegető, néha csábító árnyékát a hátam mögött. Egyszerre lenne kedvem csak iszogatni és nevetni, meg megváltani a világunkat. Maradandót alkotni és megélni a jelen pillanatait.

Mostanában sokat jár a fejemben, hogy tényleg tréner/facilitátor szeretnék-e lenni. Mert mióta kinn vagyok, több a kihívás, több a stressz, és mindig csak utólag visszagondolva vagyok büszke, utólag tölt el a melegség érzete, utólag mosolygok a szép pillanatokon. Amikor benne vagyok a pillanatban, akkor nem tudom élvezni, teljesíteni akarok, megfelelni, átadni az üzenetet. Elkezdtem (azóta be is fejeztem) egy virtuális facilitátor képzést, ami rendkívül nehéz és kihívásokkal teli volt. Idegen környezet, idegen, teljesen más kultúrákból érkező emberek, valami furcsa teljesítési kényszer, verseny érzet. És valahol félúton rájöttem, hogy ez bizony egy kicsit már pánik zóna volt. Ahelyett, hogy élveztem volna a tanulást, teljesíteni, bizonyítani akartam, megmutatni, hogy én igenis tényleg értek ehhez.

Mostanra már igazán nem tudom. Ennél még mélyebb vizekbe is sikerült pedig bedobnom magam, novemberben képzők képzését képzek Norvégiában. Felnőtt felnőtteknek, akiknek jelentős része egyébként már rendelkeznek tréneri és/vagy facilitátori tapasztalattal.

Próbálok növekedési szemlélettel hozzáállni ehhez az egészhez, hogy így legalább tanulhatok jó sokat, és még ha nem is sikerül úgy, ahogy terveztem, akkor is csak jól jöhetek ki belőle. És most, visszaolvasva ezeket a kételyeimet és a jövőm sorstalanságát, azon is gondolkodom, hogy ez a norvég tréning arra is remek lehetőség lesz, hogy eldöntsem végre, tényleg ez az utam-e.

Mert azt biztosan tudom, hogy van ez a képző szerepem, amit, mint egy jelmez, mindig magamra öltök a tréningek, workshopok előtt, ami annyira más, mint amilyen egyébként vagyok, és mégis… a részem valahogy. Ez az énem karizmatikus, vicces és tapasztalt, képes elvarázsolni embereket és képes nyomot hagyni. De hogy tényleg értek az emberekhez, abban már közel sem vagyok annyira biztos. És amennyire megijeszt, annyira kíváncsivá is tesz a gondolat, hogy talán nekem nem ez a dolgom az életben.

Ezt az elbizonytalanodást egyébként csak erősíti, hogy egyre jobban élvezem az írást, és jelenleg elég sok pozitív visszajelzést is kapok az alkotásaimról. Kifejezetten egy alkotásomról, amiről az előző posztomban írtam.

Mi van, ha igazából írnom kellene? És vajon megtalálom-e valaha a választ arra a sok kérdésre, ami született az elmúlt hét hónapban?

Nyári gondoltalanságok

Ünnepelni győzelmeket

Ritkán állok meg örülni. Önmagamat elemezni, érzelmeket és érzéseket kivesézni, következő lépéseket tervezni – ezek nagyon mennek. De azt nem tudom, hogy kell igazán büszkének lenni magamra. Most pedig igazán lehetnék.

79 volt és jelenlegi European Solidarity Corps önkéntes döntött úgy, hogy benevez az Európai Bizottság rövid történet versenyére. 79 fiatal írt. Köztük én is. Arról, hogy hol tartok, hogy mi történt velem, hogy miért volt életem legjobb döntése, hogy kiköltöztem Belgiumba egy évre, teljes állásban önkénteskedni. 79-en írtunk, de csak tíz embert választottak a döntőbe. És annak ellenére, hogy angolul írtam, és nem is nagyon alaposan átgondolva, csak úgy önmagamhoz illően, hirtelen felindulásból – bekerültem a tíz legjobb közé.

Azóta persze a tíz legjobb közötti népszerűségi, vagyis közönségszavazás fáradalmai és leheletnyi esélytelensége uralja a gondolataimat, ha eszembe jut az egész verseny. Igyekszem ugyan arra figyelni, hogy az ismerőseim milyen kedves, és igazán önbizalommal eltöltő visszajelzéseket adnak, de azért mégis ott lebeg a szemem előtt, hogy csak jó lenne megnyerni az egészet.

Szeretek írni. Úgy tűnik, tudok is. És ez valahogy mégsem lehet teljesen elég? Kiválasztottak a belga projektre, kiválasztottak trénernek Norvégiába, az emberek választanak és én sikereket érek el. De azt még gyakorolnom kell, hogy ünnepeljem ezeket a sikereket.

Ameddig én megtanulok örülni a sikereimnek, addig is engedjétek meg, hogy itt is megosszam a történetemet. Nem is azért, mert szükségem van a szavazatokra, hanem azért, mert büszke vagyok rá. Jól sikerült történet, ideillik a blogba – leszámítva, hogy angol nyelven van. Rólam szól, a szívemből, az önkéntességemről.

https://europa.eu/youth/node/68066_en

És persze, ha tetszik, akkor szabad értékelni, a kis csillagokkal a lap alján. Hátha véletlenül mégis sikerül, és beutazhatom Európát ingyen. Legalább lesz hogyan folytatni a blogot. 🙂

In case of emergency

Van az íróasztalom fölött, a falra felragasztva egy gyanús lila színű boríték. Azt írtam rá még otthon, anya aprócska, sötét lakásában, fenn a galérián, ami fél évig az otthonom volt, hogy “in case of emergency”. Meg van töltve cetlikkel, üzenetekkel tréningekről, rendezvényekről, az elmúlt évek projekteiről. Az a közös bennük, hogy nekem szólnak, bátorítanak, bíztatnak. Szavak, kifejezések, emberek vannak ebben a borítékban. Szeretet és fény, közösség és valahova tartozás. Köszönetek és motiváció. Vészhelyzet esetére hoztam magammal őket, hogy ha kifogy belőlem a szusz, és egyedül érzem majd magam, akkor legyen miből erőt meríteni. Legyen egy kis lehetőség visszamenni az időben, fürdőzni a múlt dicsőséges fényében. Ez a boríték nekem az ifjúsági munka. Ugyan nem tudtam magammal kihozni az összes üzenetkét, a fejemben mind ott vannak, gyűlnek és gyűlnek lassan már 10 éve.

232 napja élek Belgiumban, és még nem nyitottam ki a borítékot. Nem azért, mert nem voltam egyedül, vagy nem voltak nehézségeim, kihívásaim, hisztijeim és drámáim. Csak valahogy soha nem az volt a rossz napjaim befejezése, hogy leüljek az íróasztalomhoz, észrevegyem a borítékot, kinyissam és mosolyogni kezdjek a benne rejlő kincseken. Egyre többször azt veszem észre magamon, hogy egy percet is nehezen töltök a saját társaságomban. Futok ide és oda, tervezek és kivitelezek, bevállalok kihívásokat, hogy fejlődjek, tanulok, rosszabb napokon meg bekuckózok a Netflixembe. De hogy csak legyek… az nem megy tulajdonképpen. Olyan furcsaság az is, hogy ha másokért kell tenni, ha projektet kell írni, vagy rohanni egyik flamand városkából a másikba workshopot tartani, tréninget tervezni vagy a saját tréningemen részt venni, akkor semmi nem állhat az utamba. Megyek és teszem a dolgom, keresem az új lehetőségeket, időt és energiát fordítok annyi mindenre. De ha én vagyok a cél, ha az én fejlődésem, tanulásom, önismeretem az ok és okozat, mindennek a középpontja, és nincs valami külső nyomás, akkor aztán nagyon el tudok kényelmesedni. Lassan két hónapja nem írtam például ide, pedig úgy szeretem, ahogy kiráz kicsi a hideg és valami nevetségesen drámai zene szól a háttérben. Ömleni kezdenek a szavak, néha megtorpannak és elszaladnak, de aztán jön egy újabb gondolatfonal, és csak szövődik, szövődik. És sok minden történt az elmúlt két hónapban, persze, annyi mindenről lehetne írni. Érzésekről, gondolatokról, utazásokról, hazatérésekről, lelki hullámvasutakról, lehetőségekről, élményekről. Szeretetről, szomorúságról, büszkeségről és félelemről. Valahol az elmém egyik hátsó zugában megkezdett történetek lapulnak, van amelyik már annyira régi, hogy csak a kopott cím látszik, és van olyan, amit már lehetne is ide másolni.

Mikor írok ide, mindig két gondolat viaskodik bennem – az egyik, hogy alkossak, fonjak valami szépet a szavakból, hogy érezzem a varázslatot. A másik meg, hogy hagyjam már ezt a drámai maszlagot és inkább tárgyilagosan naplózzak, mert ezt a kacskaringós, elkeseredett művészkedést úgyse érti majd senki, és ha öt év múlva, mint önmagam egyetlen olvasója, próbálok majd ezekre a hetekre emlékezni, nem a hidegrázásra leszek kíváncsi. Valahogy ezt a két oldalt kéne kibékítenem, vagy legalább kicsit közelítenem egymáshoz, és most az az újabb agyament gondolat jutott eszembe, hogy mi lenne, ha novellákat írnék például a turistás nyári élményeimről. Ha kilépnék a saját narratívámból. Hát meglátjuk.

Ma úgy érzem, nagyon régóta először, van egy szabad, nyugodt estém, amikor nem vagyok annyira fáradt és kimerült, hogy csak fetrengeni van energiám. És holnap délelőtt munka helyett zumbázni megyek (hja, ez is egy érdekes történet), úgyhogy a mindig morgó tudatalattim se piszkál, hogy inkább edzésre használnám a szabad estémet. Most először azt fogom tenni, hogy írok piszkozatokat, és hamarosan posztolom majd őket – de nem egyszerre, mert nem akarok ám senkit terhelni.

Ezt a posztot a borítékkal kezdtem. Úgy illendő, hogy valahogy visszahozzam ezt a kezdő motívumot, adjak valami keretet, befejezést, megnyugvást magamnak és neked is, ott a másik oldalon.

Kinyitottam a borítékot, és rájöttem, hogy csak az elmúlt másfél évből hoztam magammal üzeneteket. Aminek végül is van visszanézve értelme, mert mikor elindultam Belgiumba, akkor még ez volt a valóságom. Mostanra ezek az emlékek is bekerültek a nagy “ifjúsági munka” dobozba, és nem annyira értem már, miért pont ezek számítottak olyan nagyon, és mások – amiket mondjuk a lelki szemeimmel látok is magam előtt – miért nincsenek már itt. Mikor kijöttem Belgiumba, a Láthatatlan Egyetem volt az otthonom, a közösségem, a helyem a világban. És most itt állunk, hét hónappal később. Sosem voltam még ennyire tudatában, ahogy a jelen múlttá válik. Sejtettem persze, mikor elbúcsúztam a közösségtől, hogy olyan úgysem lesz már minden, mint régen, mert egy év az hosszú idő, az emberek – az ifjúsági, önkéntes világban – villámgyorsan cserélődnek, és mi egy közösség, ha nem az emberek, akik alkotják. Remélni meg még mindig remélem, hogy lesz közünk egymáshoz ezzel a csodás szervezettel. De mostanra ez is a múltam része, és nem a jelenem. Ez is egyike azoknak a csoportoknak az életemben, akik formáltak, kihívások elé állítottak, ahol nevettem és dolgoztam, ahol tettem másokért és másokat képessé tettem. Ahol annyit tanulhattam szakmailag és emberileg, hogy még most is vissza-visszanyúlok, és használok módszereket a mindennapokban. De mostanra ez is, mint annyi minden, már csak a szép múlt. Meta: ki gondolta volna, hogy ide lyukadok ki, mikor felnyitottam a laptopot, és megakadt a szemem ezen a lila borítékon.

Láthatatlanul a tengerparton 🙂 azért még mindig nagy a szerelem

A mosodából

Az elmúlt hetekben úgy éreztem, nem sok mondanivalóm van, és kicsit haragudtam magamra, amiért „elmúlt” belőlem a változni akarás, az önelemzés, a tudatos tanulás vágya. Csak dolgoztam, néha kikapcsolódtam, sorozatokat néztem, pihengettem. Május egy lazítós hónap volt. Aztán most hétvégén végre volt időm lezárni a hónapot, kicsit elmélyülni, tudatosan jelen lenni, és azt hiszem, megbocsájtottam magamnak ezt a lusta, kikapcsolt hónapot. Úgyhogy a következő, igazán izgalmas hetekbe újult, tudatos erővel vetem bele magam. Ma délutántól kezdődik az on-arrival, azaz megérkezős tréningem, jövő hét végén meglátogat a nővérem és a barátja, aztán a júniust Belgium egyik legnagyobb fesztiválján zárjuk, Ale-val együtt, önkénteskedve. (Egyelőre nem tudjuk, mi lesz a dolgunk, de az biztos, hogy a Bastille-t és a Muse-t is meg tudom majd nézni, szóval bármi is lesz, ezért megéri.)

Na de azért még kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez, pár dologról csak érdemes említést tenni májusból és június elejéből. Múlt héten hivatalosan is befejeződött a holland 1.1-es nyelvi kurzusom, és bár sikerült az egyik legjobb eredménnyel zárni, és a tanárom nagyon sokat növelte a holland-önbizalmamat, még mindig nagyon le vagyok maradva – a magam, és néha azt érzem, hogy minden egyes belga ismerősöm elvárásaihoz képest. Ugyan a nyelvtannal nincs sok bajom, mert nagyon hajaz a németre, kevés szót ismerek még, így csak akkor értem meg az embereket, ha lassan, és egyszerű kifejezésekkel beszélnek. Én magam pedig nem nagyon beszélek, persze van pár kifejezés, amit eleve csak hollandul használok (köszönés, „Hogy vagy?”, köszönöm és szívesen, hasonlók). Kaptam pár tippet, úgyhogy nyáron – mivel meló-ügyileg azt hiszem, elég nagy lesz a nyugalom (elvégre nyári szünet kezdődik július egytől), – megpróbálok majd sokkal többet foglalkozni a nyelvtanulással, és felhozni magam egy magasabb szintre (hogy vizsgával kiváltsak egy szintet a következő nyelvi kurzusom előtt, és magasabb szintről kezdhessem szeptemberben az órákat).

A munkával kapcsolatban hasonló a helyzet, mint az önfejlesztéssel – kiégtem kicsit. Vannak szokás szerint világmegváltó ötleteim, de úgy érzem, hogy a nyelvi akadály miatt sok mindenbe belefogni sincs értelme. Továbbra is szeretem a munkámat, és most júniusban azt hiszem, lesz időm kicsit visszatalálni a belső motivációmhoz. És aminek igazán örülök és rendkívül hálás vagyok: jövő héten lesz Brüsszelben egy nem formális tanulási konferencia, amire befizetett a főnököm, azt nagyon várom. Illetve a nyár megérkezésével beköszöntött a fesztivál szezon, az elmúlt két hétben három napot is sátor-állítással, promo-anyag elrendezéssel, ácsorgással, mosolygással és YFU népszerűsítéssel töltöttem. A fesztiválok egyébként jópofák, kettőn voltunk eddig, mindkettő érdekes egyvelege a piac, a civil szervezetek és a nemzetközi zenei és étel-kínálatnak. A sátorban álldogálás és YFU népszerűsítés részt nem élvezem túlságosan, hiába, nem vagyok és nem is leszek soha igazi „sales person”. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy nem a sötét irodában gubbasztunk, és hogy sok érdekes arcot látok mindig. (Na meg persze a távol-keleti ételek kipróbálgatása sem rossz tevékenység.)

És végül, de nem utolsó sorban jöjjön a legizgalmasabb, turisztikai rész: a hosszúhétvégét Zeelandon töltöttem. (Igen, ejtsétek csak ki: zéland – innen kapta a nevét Új-Zéland is!) Az egyik legkedvesebb kollégámnak és a férjének van Zeelandon egy kis mobil háza, és mivel együtt voltunk a hosszú hétvége szombatján fesztiválon YFU-t reprezentálni, még hét elején felajánlotta, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Szóval szombattól hétfő estig nyaraltam. És igazán fantasztikusan jól esett. Zeeland Hollandia legkevésbé lakott tartománya, gyakorlatilag félszigetek és szigetek együttese. Mivel a tengerszint alatt van, ezért folyamatos a harc az emberek és a tenger között. Itt található a Zeeland híd, ami a 60-as években Európa leghosszabb hídja volt, és a Delta Works elnevezésű gát-rendszer is, amit a modern világ egyik csodájának tartanak. Ha le kellene írnom Zeelandot, akkor leginkább a hollandok, belgák és németek Balatonjaként írnám le. Sok aprócska, gyakorlatilag egymást érő település (a legtöbb egy utcával), kempingek, pár nagyobb, szigorúan turisztikai város, rántott hal (kibbeling) bódéból, parti-negyed (egy az egyben Siófok – Aranypart), éttermek, családok. Maga a tenger gyönyörű. Eredetileg abban bíztam, hogy konkrétan a tenger partján lesz a szállásunk, de mint kiderült, itt mindenhol magas, mesterségesen kialakított dűnék választják el a tengerpartot a „belterületektől”. A hétvége programja egyébként egyszerű, de nagyszerű volt. Szombaton este érkeztünk, még pont sikerült elkapnunk egy nagyon szeles, nagyon hideg, de cserébe gyönyörű színekben pompázó tengerparti naplementét. Vasárnap délelőtt a kollégám férje búvárkodott, így szintén a tengerparton ücsörögtünk – itt már jobban melengetett a nap, de összességében sikerült majdnem mindig vacognom – aláöltöztem az Északi-tenger klímájának. Délután az egyik legnagyobb városban sétálgattunk, majd az esti grillezés előtt tartottunk egy csendes pihenőt – ekkor sikerült lezárnom a májust és folytatnom a tanulási naplómat, meg persze szundítottam egy kellemeset a napon (aminek még felhős időben is meglepő ereje van). Hétfőn lassan indult a reggelünk, olyan 11 felé indulhattunk el – Renesse tengerpartján sárkányrepülő fesztivált tartottak az egész pünkösdi hétvége alatt. Azt hiszem, ez volt a kedvenc programom – a különböző méretű, színű és formájú, lebegő óriások és persze a homokos tengerpart, ahol végre odáig is eljutottam, hogy beletapicskoljak az Északi-tengerbe. (Ezzel kettőre növelve a tengerek számát, amikbe belemerészkedtem.) Gyors – természetesen szendvics – ebédünk után visszatértünk a nyaralóba, összepakoltunk, és elindultunk hazafelé. Útközben még megnéztünk pár nevezetességet.

A Plompe Toren-t, egy tornyocskát, ami körül régen egy falu is állt, és aminek van egy szórakoztató, sellős legendája, átautóztunk a Delta Works egyik hídján (ezen itt), aztán – újabb kedvenc programom – hazafelé nem autópályán, hanem a kis utakon, Antwerpen kikötőjén keresztül jöttünk. Talán emlékeztek még az első antwerpeni látogatásomra – sajnáltam, hogy a kikötőre nem jutott idő. Most viszont, hogy autóval voltunk, nem volt túl bonyolult mutatvány, cserébe engem teljesen lenyűgözött. Hatalmas gyárak, igazi ipari övezet, pár óriási hajó, a Star Wars Kereskedelmi Szövetségének űrhajóira emlékeztető olaj- és gáztartályok, és persze folyók, vagyis hát a tenger torkolata. Szuper látvány volt.

A hétvégén egyébként próbáltunk teljes mértékben hollandul kommunikálni. Látványos bukással. Nagyon kevés szót ismerek, és míg a holland tanárom, akinek ez a munkája, könnyen megmagyaráz egyszerűbb szavakkal bármilyen kifejezést, erre a való életben senkinek nincs ideje vagy kapacitása. Úgyhogy érteni se sokat értettem, és persze kifejezni is nagyon nehézkesen tudtam magam. Arra azért büszke vagyok, hogy megpróbáltam. És kicsit jól esett csendben lenni, nem csacsogni feleslegesen – ezt sose szerettem, így most a nyelvi akadály tulajdonképpen jót tett a befelé forduló énemnek.

Nagyon sok pillanatban éreztem magam nosztalgikusan is – az egész hétvége a családra emlékeztetett. Az autóval utazás, a kirándulások, a grillezés a kertben. Régóta nem éreztem magam ennyire családiasan. Egyébként, mint kiderült, a hétvégének kicsit ez is volt a célja. A drága kollégám, Lisa régen is sok gyakornokot hozott el ilyen hétvégékre, mert tudja, hogy itt nincs családunk, kollégiumban élünk, viszonylag egyedül vagyunk – nincs lehetőségünk ehhez hasonló, családi nyaralásokra. (Hát nem elképesztően kedves?) A másik érzésem a hála volt. Megint. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek, hogy ilyen lehetőségeim adódnak – főleg a tengerparton ücsörögve csodálkoztam el azon, hogy milyen szerencsés flótás is vagyok. És hogy mennyire meg kell becsülnöm ezeket a varázslatos pillanatokat, amik valahogy mindig az utamba akadnak.

Most pedig a mosodában ücsörgök (tudjátok, mint az amerikai filmekben), ahol gyorsan tisztává varázsolom a ruháimat, aztán pedig újra nyakamba veszem Flandriát. A következő állomás: megérkezős tréning!

The untitled Kabala project

Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Múlt héten hétfőn tartottam három workshopot, mielőtt szabadságra mentem volna. A vizuális ábrázolást egyre jobban élvezem.
Csütörtökön megérkezett az anyukám Belgiumba. Mint nagy szakértő, megmutogattam neki Brüsszelt. 🙂
Pénteken délután/este irodai csapatépítőt tartottunk. Kezdetként az egyik kollégám hívott meg minket az otthonába vacsorázni.
Az iroda hölgyei 🙂 Elöl lent Marijke, a national director (a főnök), jobbról balra pedig Ale és Olivia, a két másik gyakornok, Katrijn, Sien és Lisa, a három “full-time” munkatárs
A vacsora után a kemény mag folytatta a bulizást egy másik városban, egy másik kolléga otthonában, aztán pedig a “világ leghosszabb bár/buli utcáján”, Leuvenben
A hétvége rengeteg sétával és nyugalmas szabadsággal telt. Anyával sikerült újra felfedeznem Mechelent, és azt hiszem, igazán kezdek szerelembe esni a belga otthonommal
Kedden elkísértem a vonathoz anyát, és bár itt még nagyon huncutul mosolygunk, a búcsúzás után krokodilkönnyekkel és nagy hüppögéssel néztem, ahogy kigördül a vonat az állomásról.
Tegnap a szokásos holland óra a városban zajlott – tájékozódni tanulunk hollandul. Persze a végén egy kocsmában ünnepeltük, hogy senki nem tévedt el. Már csak három óránk lesz, és vége az 1.1-es hollandnak.
Elérkeztünk a mai naphoz – végre volt időm teljesen rendbe szedni az iroda kellékes polcainkat. Aki ismer, tudja, mennyire odáig vagyok a különböző tréning-kellékekért, post-itekért, markerekért. 🙂

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂

Stuck in a rut?

Napok óta gondolkodom azon, hogy írnom kellene a blogba. Vagy hogy írni szeretnék, mert az nekem valami hideg rázós, csodálatos tevékenység. De van-e mondanivalóm? Meséljek a múlt hét drámai pillanatairól, vagy a lassan megszokássá váló mindennapokról? Tereljem vissza a gondolataimat az önismeret és önfejlesztés felé, összegezzek nagy tanulságokat, vagy csak meséljek a belga dolgokról, amik ennyi idő után is nagyon szokatlanok? Kicsit azt érzem most, hogy két hónap intenzív tudatosság után – korábbi önmagamhoz viszonyítva intenzív -, elfáradtam. Nincs bennem energia azon gondolkodni, hogy mit miért csinálok, és hogy milyen következtetéseket tudok levonni a szituációkból. Nincs energiám hasznos dolgokat csinálni minden pillanatban, fejlődni, a saját, begubózós, lusta, sorozatokba és filmekbe menekülős énemmel küzdeni. És nem tudom, hogy emiatt most legyen-e bűntudatom – mert nem használom ki a lehetőségeket, vagy adjak időt magamnak egy kicsit a pihenésre. Ha pedig bűntudat nélkül kellene pihengetnem, honnan fogom tudni, hogy mennyi ideig van erre szükségem, és mikortól van mar szó csak belekényelmesedésről? Tele vagyok kérdésekkel.

Amilyen pozitív érzésekkel kezdtem az áprilist, annyira furcsán rosszul sikerült az első hetem. Vagyis nem mondhatnám, hogy rossz volt, mert rengeteg szép pillanatot is sikerült begyűjteni – reggelig tartó buli kedves emberekkel, shoppingolós-barátkozós szombat délután, sportolás, nyelvtanulás, nagyon kellemes irodai hangulat. De azért történtek olyan dolgok is, amiket talán én kezeltem túl drámaian, vagy nem megfelelően, de azért eléggé felkavartak. Először éltem át azt, egymás után kétszer is, hogy nem tartozom ide. Hogy nekem nincs itt létjogosultságom. Volt egy kisebb hely-elfoglalós balhé az első igazi zumba-órámon, aztán pedig a kollégiumban robbant ki egy lopkodós botrány, ahol elsőként a külföldi, új lakók kerültek gyanúsításra. Azóta persze, kis távolságból, mindkettőről azt mondja a racionális énem, hogy nem voltak akkora atrocitások, amekkorának megéltem őket, de mégis, a hét közepén legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, és ott is maradtam volna napokig. Milyen érdekes egyébként, hogy két hónap kellett hozzá, hogy valami ilyen élményt átéljek. Ezzel arra is rájöttem, hogy alapvetően eddig nagyon elfogadó, “idegenekhez” hozzászokott emberek között mozogtam.

Ha megkérdeznéd, hogy vagyok, biztos azt mondanám, hogy jól. Nem azért, mert hazudni akarok, vagy lerázni, hanem mert alapvetően, a legtöbbször tényleg jól érzem magam. Nem vagyok mindig boldog, és ha nem érzem magam boldognak, akkor kicsit a bűntudat is elkap, hogy milyen hálátlan és béna vagyok, hogy “életem évében” nem érzem magam tökéletesen. De gyakran érzem azt, hogy ez most igen, ez egy boldog pillanat. Amikor megdicsér a zumba-instruktor (ez most történt, azért a pozitív hangvételű irányváltás), amikor kiderül, hogy talán egy hetet Brüsszelben tölthetek, amikor új emberek megismerésének izgalma fog el, amikor felfedezem Mechelen Görbe Bögréjét*, és két nap alatt kétszer is eljutok oda kávézni. És amikor boldog vagyok, és örülök, olyankor a hála is mindig eszembe jut. Mert van fedél a fejem felett, van munkahelyem, ahol ugyan nélkülözhetetlen nem, de hasznosnak azért hasznos vagyok. Van mit ennem, és bár néhol kicsit visítva, de kijövök abból a pénzből, amit az Európai Bizottság Erasmus + Programja finanszíroz. Vannak terveim, álmaim, céljaim. Vannak képességeim, tehetségeim, amik ugyan nem velem születtek (a vele-született tehetségben azt hiszem, nem hiszek), de annyira régen sajátítottam el őket, hogy a részeimmé váltak. És képes vagyok új dolgokat megtanulni, ki tudom fejezni magam két nyelven is, és kezdem érteni a harmadikat. (A mélyen szunnyadó német nyelvtudásom is ébredezik néha, ma például a “vielleicht” = talán szó jutott random eszembe.) Képes vagyok önismerettel foglalkozni, érdekel, hogy működök, és be tudom látni, hogy sok munka van még előttem. *Görbe Bögre=egy szívemnek nagyon kedves pesti kávézó, ahol a tavalyi évben sok időt töltöttem.

Hát ilyen hullámzó, felemás érzésekkel, hangulatokkal telik az áprilisom. Munka-ügyileg egyébként úgy fest, sok izgalmas dolog fog történni, a személyes életemben meg az az új gondolat motoszkál bennem, hogy megpróbálok igent mondani az összes lehetőségre, ami szembejön. (Mondjuk talán eddig is ezt tettem, de mostantól tudatosabban figyelek erre.) Elkezdtem a fitness-terem tagságomat, aminek a fő motivációja ugyan a zumba volt, de azért ha már fizetek, akkor ki is tervezem használni az összes lehetőséget. (Személyi edzés, felmérések, hiper-okos kondigépek, reszkessetek!) Annyira természetes, annyira mindennapi érzés, hogy zumbára (vagy nagy általánosságban sportolni) járjak, hogy egészen természetessé és mindennapivá teszi az ittlétemet is. Itt élek. Mechelenben. Még 10 hónapig. 🙂