Érdekes végignézni, hogy a napokból hetek lettek, aztán a hetekből hónapok, és hamarosan itt a vége. Mielőtt kiköltöztem Belgiumba, hetekig játszottam az első posztom gondolatával – belefér-e az ember élete másfél bőröndbe. A mostani kezdő gondolat nagyjából két perccel a születése után itt végezte. Relatív ez az idő, hol felgyorsul, hol lelassul, hol pörög és forog, hol megfagyva áll.
Előrebocsájtom, hogy ez nem egy boldog poszt. Nem itatja át a hála és a hurrá optimizmus. Ez a poszt most megpróbál nem megfelelni senkinek. Még ha nehéz is néha. Azt mondtam a hétvégén az új cserediákoknak, hogy ők most egy nagy tanulási élményben vannak – és, hogy legyünk őszinték, a tanulás néha fáj, és nem egyszerű és nem szórakoztató. Én is tanulok, észreveszek magamról dolgokat – mint hogy magyarázkodom a saját blogomban, mert ez nem egy pozitív írás, nem egy alkotás az én definíciómban, hanem csak a lelkem kiöntése, hangos gondolkodás, a nyilvánosság előtt.
Elhanyagoltam a blogot. Hónapok óta nem néztem rá az olvasottsági arányra, és kicsivel több mint egy hónapja nem írtam semmit. Mindig bennem van, mindig a gondolataim hátuljában, hogy kéne, kéne, kéne írni, de aztán jön a szokásos fáradtság, halogatás, időhúzás, túlvállalás, sorozatnézés. Pedig sok minden zakatol bennem, hát persze, állást kell találnom, el kell /kellene, kellett?/ döntenem, melyik országomban fogok élni, mit is akarok csinálni, hogyan, mint legyen. Zakatol bennem a változástól és az ismeretlentől való ódzkodásom, a megfelelési kényszerem, a túlzott becsületességem, a maximalizmusom, hogy én rossz munkát ugyan nem adok ki a kezemből. Mit zakatol, dörömböl bennem, hogy ideje szembenéznem azzal, hogy valószínűleg haza fogok költözni, de még ha nem is, a projekt és ezzel egyfajta életem most megint véget ér. Dörömböl, hogy emberektől, akiket nagyon megszerettem búcsút kell mondanom, és az is, hogy ha hazatérek, újra kell építenem sok mindent, és nem lesz visszatérés, nem lesz minden ugyanúgy.
Amellett, hogy tehát kapunyitási pánikban vagyok, azt hiszem, vannak dolgok, amikkel az elmúlt hetekben/hónapokban nem néztem szembe. Az ünnepek rosszabbul sikerültek a vártnál, sok tervemből és projektemből nem lett semmi, a legújabb önkénteskedős projektem több sérülést, több fájdalmat okoz, mint boldogságot. Milyen sötétnek tűnik ez így leírva. Pedig csak kudarc. Mostanában rám találnak cikkek, üzenetek, nálam jóval okosabb emberektől, amik valahogy nagyon rezonálnak.
Az életben nem kell mindig jól járni! Aki azt a belső kényszert el tudja engedni, hogy neki minden helyzetből győztesen és nyertesen kell kikerülnie, annak nagy lesz a belső szabadsága. Ez a hiteles élet titka!
Mérei Ferenc
Hát valahogy így. Szembenézek most, próbálok mérlegelni, elfogadni helyzeteket. Azért is írok ide, ez is egy eszköz nekem, gondolkodni, befelé is hallgatni egy kicsit. Mert olyan sok minden történt az elmúlt hónapokban, és én megpróbáltam elcsendesedni az ünnepekre, lazítani és pihenni, de az lett a vége, hogy míg napokat töltöttem filmekkel és sorozatokkal, mentálisan rohantam és törtettem – hogy olyan meditációsan, jógázósan, egy távol-keleti kolostorba elvonulósan, sorsfordítóan feltöltődés legyen a december. Azt gondoltam, hogy mint harcos amazon kezdem majd a januárt – fél kézzel állásokat keresve, fél kézzel az éppen-hogy-kipattant-a-fejemből-projektek csíráit nevelgetve, fél kézzel az egész éves önkéntes projektemet lezárva, megint fél kézzel csodát formálva egy csoport elveszett fiatalból, és… ha akarnám, biztos tudnám folytatni ezt a felsorolást. Úgy gondoltam, naiv gyermek, hogy ha decemberben tudatosan mindig megálljt parancsolok a gondolataimnak, és tudatosan nem csinálok semmit, csak tespedek a mentális kanapémon, akkor majd ez így magától mind menni fog.
Hát, kezeket fel, ki gondolja úgy, hogy ez így működött?
Igen, ez az egész kényszer visszafelé sült el. Eddig a január… nehéz. Érzelmes, feszült, stresszes, fájdalmas, szomorú, közben szeretetteljes, nosztalgikus, izgalmas. 25 éves lettem, hipp és hopp, de ezzel se néztem még szembe eddig. Hogy ez olyan kerek, drámai, és már az is kezdett szokássá válni, hogy írok egy levelet a következő évi születésnapomra magamnak. Most meg jött és ment, volt szülinap, nincs szülinap, ugyan, ki is ünnepelne engem. Újra, vagy még mindig, nem is tudom már, küzdök egy új önkéntes szervezettel, és magammal, hogy hagyjam-e ott az egészet, vagy ne. Naponta hússzor hozom meg a döntést, hogy abbahagyom, nem éri meg, aztán a huszonegyedik alkalommal is megcáfolom magam, hogy ne fussak, nézzek szembe ezzel, próbáljak megoldást találni. Annyi egyszerű lenne csak eltűnni, abbahagyni örökre. Nem akarom az egyszerű utat választani, de nem hiszek abban, hogy a nehezebb úton csalódáson kívül bármi várna rám.
Azt hiszem, sok mindent az életemben varázsütésre megfagyasztottam, mikor kijöttem ide. Egy évig dermedt álomba sok otthon hagyott csalódásom, kapcsolatom, repedések a tükrön. És most, hogy éjfélt (hát pontosabban évet) üt lassan az óra, ébredezik minden. Persze, a múlt ismétli önmagát. Legalábbis kísértetiesen hasonló.
Valahogy mikor arról van szó, hogy fiatalként az ember félévre, évre külföldre költözik, sokat beszélünk a kezdeti adaptációról, a felkészülésről, arról, hogy lehet és kell az első hónapokat túlélni. De mintha hiánycikk lenne az útmutató visszafelé, hogy hogy kell a hazaútra bepakolni önmagunkat. Hogy kell a sok változást kamatoztatni? Hogy kell-e, lehet-e egyáltalán visszasimulni abba, amit mind hátrahagytam, hogy hogy kell új rutint kialakítani?
És egyáltalán, mi lesz a jó döntés? Merre menjek tovább? Idáig volt kitalálva az életem, és mint jó, generációs mintapélda, nekem is sok fejtörést okoz, hogy ennyi lehetőségem van, hogy ennyi út, amin elindulhatnék.
Napokig tudnám folytatni ezt. Fogom az elmúlt időszak nehézségeit, problémáit, megpróbálom szépirodalmibb csomagolópapírba bugyolálni és megosztani őket, hogy kevésbé nyomják a lelkemet. Higgyétek el, egész raktárak vannak, mindenki karácsonyfája alá jutna egy-kettő. De ki olvas manapság már ilyen hosszú szövegeket az interneten?
Katarzis, csúcspont, tanulságok és boldog befejezés egyelőre nincs. Majd biztos visszatekintve. Még összefoglaló sincs. Most csak akarat van – tanulni. Hogy elfogadjak, szembenézzek, hogy magamnak megbocsájtsak, hogy ne feleljek meg.
Ka(ba)land 