Lassan 24 órája, hogy felszállt a repülőm, és hátrahagytam Belgiumot. Az országot, ami sok tekintetben olyan közeli, és sok tekintetben nem is lehetne messzebb Magyarországtól. Az elmúlt hetek részben lezárással, mentális és lelki felkészüléssel, nosztalgiával teltek, részben pedig a költözés, pakolás, munkakeresés végeláthatatlan stresszében. De ezen is túljutottam valahogy. Nem volt egy elegáns küzdelem mondjuk, voltak áldozatok, feszültségek, nézeteltérések, egy szokásos immunrendszer-gyengülős megfázás, könnyek és fájdalmak. De azért, itthon vagyok. Készen állok az új dologra. Az új életre.

De ameddig ez az új élet kiforrja magát, van még pár zárógondolat, amit megígértem magamnak, és másoknak is. Az egyik, hogy kicsit visszatereljem a szót a 14projektre. Be kell vallanom, hogy az elmúlt 14 nap, hogy minden napra legyen egy hálát adó, pozitív hangnemű és két-nyelvű bejegyzés sok energiámat elvitte. A végére kicsit el is laposodott, monotonabb és rózsaszínűbb lett – legalábbis én így éreztem. Azért örülök, hogy megcsináltam – biztos emlékeztek, megfelelési kényszer. Viszont, nem érzem, nem lehet teljes a hála-adás és köszönetek sora, ha nem említek meg egy mindegyiknél különlegesebb “csoportot”.

Hátország

Van egy kis csoportnyi ember, akikről közös képem nincs, mert sokuk csak távolról, vagy egyáltalán nem ismerik egymást. Mégis, van bennük számtalan közös vonás. Többek között, hogy belefonódtak az életem szövetébe már ezelőtt az év előtt, végérvényesen, akár genetikai okokból, akár a sors áldott kezének köszönhetően. És közös bennük az is, hogy feltétel nélkül támogattak, bátorítottak, szurkoltak és követtek nyomon, amíg én úgy döntöttem, bepakolom az életem másfél bőröndbe, és egy másik országban próbálom ki magam. Ebben a bejegyzésben szeretnék köszönetet mondani annak a maroknyi igazi emberemnek, akik otthonról, Magyarországról mind-mind legalább annyit tettek ezért az évért, mint az összes belgám együtt. Köszönet illeti az anyukámat, hogy mindig elérhető volt egy kis csacsogásra, és video-chaten keresztül is képes volt megvigasztalni, biztonságot adni, és persze, hogy olyan emberré nevelt, aki elég bátor volt ahhoz, hogy elköltözzön egyedül egy másik országba és helyt is álljon. A nevelésem másik fő mesterének, az apukámnak is jár a köszönet – nem csak a felnevelésért, de mert rá is mindig számíthatok, és mert ő a legnagyobb szurkolóm. És persze, ha család, akkor nem maradhat ki a fantasztikus nővérem, aki a legjobb tanácsadó a világon, legyen szó szívügyekről, barátokról vagy a huszadik átnézett önéletrajzról. (És mert mindig kész volt első soros videókat küldeni a kedvenc magyar énekesemről.) Továbbgördítve a sort, következzen a leghűségesebb olvasóm, kedvenc levelező-partnerem, a legjobb volt alelnök és “jobbkéz”, akit csak az ember kívánhat – Hajni! Köszönöm, hogy lassan tíz éve elviselsz, hogy kizökkentesz a legmélyebb gödörből is a világ legrosszabb szóvicceivel, és hogy példát mutatsz optimizmusban és pozitivitásban. (Sok sikert innen is Krétához!). Köszönet illet még jó pár barátot, újabbakat és régieket, Emit, mert inspirál és fejlődésre ösztönöz, Fannit, mert még ha ritkán is érjük utol egymást, olyan természetes, olyan komfortos a barátságunk, mintha tegnap láttuk volna egymást, és Tibit, mert kevesen tudnak ennyire megnevettetni, mint ő egy jól irányzott Messenger üzenettel. Köszönöm hátország, hogy voltatok (és vagytok) nekem – nélkületek lehetetlen lett volna ezt az évet végigcsinálni.

Búcsúzóul

Tegnap, a reptéren elkezdtem már elbúcsúzni a blogtól. Habár az igazság az, hogy túlságosan szeretek írni, úgyhogy talán nem befejezem, csak átalakítom majd a blogot. Vagy a következő nagyobb utazásomig szünetre küldöm. De azt is érzem, hogy le kell most zárnom, el kell búcsúznom, hogy tényleg utat nyissak életem következő fejezetének. Szóval, itthon vagyok. A projektnek vége. Állást keresek, újraépítem az életemet. Ezúttal ugyan egy olyan országban, ahol értem, miről beszélnek a villamoson, és ahol semmi erőfeszítést nem okoz a piaci árussal kommunikálni. De azért mégis újra kell mindent építeni. Remélem, sikerül minden tanulságomat, minden változásom megtartani, folytatni ezt az önismereti, tanulói utat folytatni, amit elkezdtem tavaly ilyenkor. Meglátjuk, merre dob az élet – bármi történjék is, annak kell megtörténnie.

Ezt a linket újra itt hagyom:  http://www.eplusifjusag.hu/hu/esc/volunteer. Mert igenis, menjen minden fiatal külföldre önkénteskedni. Mert megéri, annyira megéri, és mindenki előtt nyitva álló lehetőség. Kérdésed van, vagy tanácsot szeretnél? Írj nyugodtan, örülök, ha segíthetek.

Hihetetlen erősen él még bennem annak a reggelnek az emléke, amikor kiköltöztem Belgiumba. Nagyon korán reggel indultam, tele aggodalommal, izgatottsággal, furcsa érzésekkel. És most, 363 nappal később, újra reptéren ülök és blogot írok.

Véget ért a projektem. Véget ért a ka(ba)land Belgiumban. Holnaptól újra Budapesten fogok élni. Hamarosan újra kezdődnek az óráim az egyetemen. Olyan egyszerű mondatoknak tűnnek ezek, és mégis, olyan sok, olyan komoly érzelem van a hátterükben. Nekem olyan sokat jelentenek ezek a mondatok. Megcsináltam. Végigcsináltam. És végig is dokumentáltam az egészet. Megváltoztam. És minden megváltozott otthon is. Az elmúlt napokban tele voltam vegyes érzelmekkel, hol mély nosztalgiával, hol várakozással, hogy újra a csodás magyar fővárosban leszek. Nagyon várom, hogy megtaláljam a következő munkámat, kihívásaimat, hogy újra felépítsek egy életet. De sajnálom is, hogy haza kell mennem. Hatalmas szabadság volt ez az év, tele tanulással, hatalmas AHA-pillanatokkal, fejlődéssel, nehézségekkel és azok legyűrkőzésével. Szerettem az életemet Mechelenben, és szerettem volna, ha tudok maradni. Amennyire boldog és hálás vagyok, annyira érzem a félelmet a hazaköltözéstől, attól, hogy el fog kapni az ilyen hosszútávú külföldi projektek után mindenki által tapasztal poszt-EVS depresszió, és persze kicsit azzal is szembe kell néznem, hogy vannak aspektusai ennek az évnek, amik nem sikerültek.

Nem beszélek flamandul, nem találtam itt kinn munkát, hogy maradhassak, és nem egy másik európai országba megyek a következő kihívásért, hanem haza. Igyekszem hinni, hogy ennek mind oka van, és bízok is a folyamatban, hogy a dolgok majd kiforrják magukat, de azért, kell egy perc gyászolni is. Ahogy arra is kell egy perc, hogy megünnepeljem a győzelmeimet. Szóval azt hiszem, lesz min elmélkednem a következő időszakban, miközben persze valahogy visszailleszkedem a budapesti életbe, és megtalálom álmaim munkáját.

Hát ilyen, kicsit borongós, nagyon ambivalens ez az utolsó belga poszt. A blog nagyon a szívemhez nőtt, de nem látom még, hogy hogyan lesz folytatása. Köszönöm, ha közte voltál annak több mint 600 látogatónak, aki járt itt, ha olvastál, ha érdekelt, hogy mi történik velem, és köszönöm, hogy velem voltál valahol a zsebemben mindig,némi elfelejtett apró, legalább egy gyújtó és pár zsebkendő között. Ilyen volt egy év önkéntesség Belgiumban – az én szemüvegemmel.

Megnéznéd te is, milyen ez? Kipróbálnád magad önkéntesként egy másik országban? Csak ajánlani tudom. Életed legnagyobb önismereti utazása csak pár kattintásra és e-mailre tőled: http://www.eplusifjusag.hu/hu/esc/volunteer. Kérdésed van, vagy tanácsot szeretnél? Írj nyugodtan, örülök, ha segíthetek.

(Korrekció, holnapra még van egy utolsó tervezett poszt a tarsolyomban, ami a 14 projekt +1-es extrája lesz, de erről majd holnap.)

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. It is hard to believe that one year had gone by so fast. This is my last day, living in Belgium. And time has come to collectively say goodbye to the last group of my past year – the office of YFU Vlaanderen.

In total, I have to mention 8 ladies, that I had the pleasure of working with during these last year. Some left and some new arrived, but to be honest, they all had a huge impact on me and how this year turned out to be. I got support, love, freedom, creativity, motivation, friendship, many laughters from the office. This was the place where I spend most of my time, and by the end, I really felt like home in our office group. I will miss these ladies, there uniqueness and talent, their persistence and supporting attitude. It is almost impossible to believe, that tomorrow morning I won’t be walking through the center of Mechelen, through my magical little town to open the office door and spend one of those typical YFU office days with them. There are many things that I had to say thanks for them, but I actually did it with little letters to all of them, so I guess, here I just want to say a collective THANK YOU for this year, with wishing to all of them the best luck in life, and the greatness I know they are meant to find.

Összesen 8 hölgynek kell ebben a posztban köszönetet mondanom, akikkel együtt dolgozhattam az elmúlt évben. Páran azóta új kalandokba fogtak, és páran év közben csatlakoztak hozzánk. De mind nagy benyomást gyakoroltak rám és az egy évre, amit Belgiumban töltöttem. Kaptam tőlük támogatást, szeretetet, szabadságot, kreativitást, motivációt, barátságot, és olyan sok kacagást. Az irodában töltöttem az elmúlt egy év egyik legjelentősebb részét, és a végére igazán otthon éreztem magam a csapatban. Nagyon fognak hiányozni ezek a csodanők, az egyediségük és tehetségük, a kitartásuk és a támogató hozzáállásuk is. Szinte hihetetlen, hogy holnap reggel nem kell már felkelnem, nem kell végigsétálnom a gyönyörű belvároson, az én kis varázslatos városkámban, hogy benyissak az irodába, és még egyszer átéljek egy tipikus YFU napot. Sok mindent kellett megköszönnöm nekik, de ezúttal a blog mellett kis leveleket is írtam mindannyiuknak. Nincs tehát több dolgom, mint még egyszer utoljára hatalmas KÖSZÖNETET mondani ezért az évért, kívánva mindegyiküknek a legtöbb szerencsét, és azt a nagyságot, amiről én már tudom, hogy mind hivatottak.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. I have mentioned these group of truly young Europeans before, but since today I will have my last Skype call with them – from Belgium, and since I see them as kind of my future, this time, let’s talk about them: European Solidarity Network.

When I’ve started my European Solidarity Corps project, I had this feeling, that I would like it if there would be an organization, a community of ex- and current volunteers, where I could instantly find my new group of people. And through a bit complicated journey, that I think I have told many times now, I ended up becoming the board member of the European Solidarity Network, a community wanting to respond to needs I also had and still have – as a young European volunteer. This group is very unique, because it is filled with very determined and motivated, but very different and very colorful people. We are only young people, only volunteers working on this dream-project, and all of us are doing this – yet again – as volunteers, next to studies, work and other volunteering. We are in every corner of Europe, logging in at the most peculiar places to share our thoughts and ideas via online communication. And that is causing a lot of challenges. However, I feel that these people are so like-minded, so similar to me, that it is really a new community where I feel home. We have a long and tricky road in front of us, but I really want to see this through. And I am already grateful for all those disagreements and all those discussions that taught me so much, from all of the very different members. I am also grateful for our first meeting in Utrecht in October, and really looking forward to see how our collective story will continue.

Az az érzésem, hogy viszonylag sokat beszéltem már az új önkéntes-közösségemről, a European Solidarity Network-ről. Mikor elkezdtem az önkéntes projektemet, azt éreztem, hiányzik egy közösség – régi és új önkéntesek egymást segítő, támogató közössége. És egy viszonylag sokat emlegetett, rövid történeten keresztül rátaláltam az EuSN-re, és októberre már a vezetőség tagjává váltam. Nem egyszerű a helyzetünk, hisz mind fiatal önkéntesek vagyunk, és úgy próbálunk valamit a nulláról felépíteni, hogy mellette dolgozunk, tanulunk, és más helyeken is önkénteskedünk. Európa legkülönbözőbb szegleteiből jelentkezünk néha be, hogy együtt gondolkodjunk, hogy dolgozzunk, hogy lépéseket tegyünk előre, mindezt online, anélkül, hogy találkoznánk egymással. De valahogy azt érzem most, hogy valós szükségletet szeretnénk kielégíteni, aminek van létjogosultsága, és hogy pont azért, mert annyira különbözünk egymástól (személyiségben, temperamentumban, stílusban), nagyon sokat tanulhatok ebből a tapasztalatból. Azt is érzem, hogy tartozok ide, mert az emberek itt ugyanazokon az élményeken mentek keresztül, és nagyon hasonlóan gondolkodnak a világról. Biztos vagyok benne, hogy egy komplikációkkal teli, kalandos út vár még ránk, de azt érzem most, hogy szeretném végigcsinálni. Szeretném elindítani ezt a szervezetet az útján, és alig várom, hogy lássam, hova jutunk majd el.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. Being so close to the end, we turn our attention to one of the most important Belgian group I – in some sense got to be a part of. Hey, kotpeople!

The word ‘kot’ actually translates to something like student room, but it is practically a dorm. There are big kots with more than 50 people living in them, and there are small ones with 8 students. Mine is somewhere in the middle, we are in total 22, living in the center of Mechelen, in 4 levels. We all have our own room, we share the kitchen and bathrooms. And to be honest, it is not that easy to write in depth about the kot-people, because my year with them was somewhat full of ups and downs. But I am grateful, because many of them were so welcoming and accepting of me, they really tried to involve me and because of them, I have a pretty clear picture of the typical Flemish student life. I had my first, and to be honest, some of the best parties with them, and I got somewhat attached to them. I will take many of these young, creative and – for me – very Flemish souls with me in my memories. Especially our visit to Disneyland, having coffee or shopping at the Saturday market, smoking in front of the building, watching movies or being each others’ secret santas (the pictures are from that particular evening). Topkot is kind of like a family – we are stuck together, there are disagreements sometimes, but everyone somehow belongs – no matter, how strange or ghost they might be. I am also very thankful, because this year of getting back to a dorm again showed me that I have outgrown it a bit – some of my best years were in different dorms, with weekday parties and socializing until the middle of the night – but it is something from my past, that I am by now over. And to close this, a big thank you as well to our lovely “kotbaas”es, landlady and landlord, who were always a phone call away to help, and who organized those lovely get-togethers, where we had pancakes with champagnes, and our visit to the brewery. I will really miss the Topkot and all of its little inhabitants.

Kicsit nehéz a dolgom, amikor a koliról (Kot) kell írnom, mert az elmúlt egy év igazi hullámvasút volt az én kis, 22 fős otthonomban. Persze, hála az itt is van. Nagyon sokan fogadtak itt örömmel, lelkesedéssel, nyitottsággal. Tárt karokkal fogadtak, és ennek a csapatnak köszönhetem, hogy elég élethű és pontos képet kaptam arról, milyen is a flamand egyetemisták élete. Velük voltam először Belgiumban bulizni, és a legjobb bulijaim mind az ő jelenlétükkel kerekedtek teljessé. Hozzámnőttek valamelyest, és sok fiatal, bolondos lelket őrzök majd meg az emlékeim között. Örökké emlékezni fogok a Disneyland kiruccanásunkra, a kávézásokra, a szombati piacozásokra, a bulikra és persze a közös karácsonyozásra – az utolsó igazán közös eseményem velük, amiről a két kép készült. A Topkot egy kicsit olyan, mint egy család – össze vagyunk zárva, vannak feszültségek és nézeteltérések, de valahogy mindenki idetartozik – akármilyen furák, zárkózottak vagy éppen szellemek is. Egy másik aspektus, amiért hálát érzek – rájöttem, hogy kinőttem a kolis életből. Az elmúlt 5 év legszebb emlékei származnak különböző kollégiumi színterekről – hétköznapi bulikról, éjszakába nyúló beszélgetésekből – de most valahogy mind a múltammá váltak. És hogy lekerekítsem az utolsó posztok egyikét, szeretném még megköszönni a két tulajdonosnak – mert mindig csak egy telefonhívásra voltak, mert segítettek, és mert olyan emlékezetes estéket szerveztek, mint a pezsgő és palancsinta buli, vagy éppen a közös sörfőzde-látogatás. Nagyon fog hiányozni a Topkot, az összes kis lakójával együtt.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. Time has come to stop with the timeline and come back to groups a bit closer to home. The magic four will start with a group of very diverse individuals – my first Flemish class.

I haven’t really spent a long time talking about how I am learning Flemish. Or at least, I don’t remember a lot of things, besides writing about my struggles and complaining. So, let’s turn this around. I have been going to night school, from February to June and from September to January, twice a week, each for around 3 and a half hours to learn Flemish. I enjoyed being back at class again, doing exercises, using my – different than usual – brain muscles. I got to know some really interesting people, and to be honest, partially I really enjoyed being at the top of the class in both of my groups. (Partially, I think this is the main reason I was too lazy to practice all the time. There weren’t a lot of people to compete with.) I am also grateful for getting to know how I manage in a truly, really multicultural environment, with people coming the strangest corners of the world. I am also grateful for both of my teachers, especially the teacher from group 1, Sven, because he quickly realized that I am a bit faster, he gave me advice and had this attitude of trying to cater to all the needs of his students. And I think that is what makes a great teacher. So, even though my story with the language itself is not yet a very happy ending, I did like going to these classes, and I am happy I had the chance to do so.

Nem sokat írtam a blogban arról, hogy tuladjonképpen hogy is tanulok flamandul. Legalábbis így utólag nem emlékszem, hogy sokat írtam volna – talán csak a nehézségekről panaszkodtam sokat. Szóval, nézzük rá erre a nyelvtanulásra egy új szűrővel. Megérkezésem hetétől egészen június közepéig, illetve szeptembertől január elejéig, heti kétszer 3,5 órában flamand órákra jártam egy esti iskolába. Élveztem, hogy újra iskolapadban ülök, a különböző feladatainkat, és persze, hogy – a szokásostól eltérő – agyizmaimat tornáztathattam. Megismertem pár nagyon különleges embert, és részben sokat javított az önbizalmamon, hogy mindkét csoportomban én voltam az egyik legjobb tanuló. (Részben egyébként ebben látom az év legnagyobb hibáját is: nem volt húzóerő, hogy motiváljon, és kibillentsen a lustaságomból és gyávaságomból – így nem is gyakoroltam eleget a nyelvet.) Különlegessége volt még ezeknek az óráknak, amiért kifejezetten nagy köszönettel tartozom, hogy megismerhettem, hogy is működök egy igazán multikulturális csoportban, emberekkel a világ legfurcsább szegleteiből. És persze két újabb tanár, akiknek köszönettel tartozom – főleg az első csoportom tanárának, Svennek (bal elől a fentebbi képen), mert gyorsan felismerte, hogy nagyobb tempóban haladok, mint a többiek, adott tanácsot és mert próbált odafigyelni arra, hogy a legkülönbözőbb tanulói igényeknek megfelelően oktasson. Számomra pedig ilyen egy igazán jó tanár. Összefoglalva tehát, bár egyelőre nincs boldog vége a történetemnek a flamanddal, mégis szerettem valamit ezekben az órákban, és nagyon hálás vagyok, hogy volt lehetőségem eljárni rájuk.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. This time, I am taking a group of 25 people, all involved with YFU, all determined to become (better) trainers, and develop through a week of training. My awesome group from the Training of Trainers in Oslo.

I already posted about the trainers team I was part of regarding this specific training of trainers, for a cloudy November week in Oslo. And I already thanked my fellow trainers for their work and helping me learn so much. But I also owe this 25 individuals a big-big thank you. For being the group they became during our work with them. For sharing their experiences with others, for supporting or challenging me at times. For some, I am grateful for the cuteness and support, for others I am grateful for their attitude or behavior. But this week was wonderful with all of it’s beautiful and hard moments, and – as already mentioned – a true highlight of my past year. I fell to the ground and rose up several times, proved myself that I do have really good skills and knowledge – and I have the attitude I think I need to become a trainer in the European youth field. It was a journey of learning for me as much as our participants, and I am grateful that it went the way it did.

“Whatever happens is the only thing the could have happened!”

A tréneri csapatunk viszonylag hamar szóbajött a köszi-posztjaimnál, de nem zárhatom le az évemet anélkül, hogy ne említeném meg ezt a 25 csodálatos résztvevőt, akik nélkül nem valósult volna meg életem első Training of Trainers képzése. Hálás vagyok nekik, hogy azzá a csapattá váltak, akikké kellett, hogy megosztották a tapasztalataikat egymással, és hogy egyszerre jelentettek számomra kihívást és támogatást. Néhányuknak a cukiságért és segítségért, néhányuknak pedig a hozzáállásukért és viselkedésükért. Összességében azonban csodálatos hét volt, tele szép és nehéz pillanatokkal – igazi fénypontja az elmúlt évemnek. Elestem és felálltam jó párszor ezalatt a tréning alatt, de be is bizonyítottam magamnak, hogy vannak készségeim, tudásom és főleg a megfelelő hozzáállásom ahhoz, hogy európai ifjúsági trénerként tekintsek magamra. Legalább akkora tanulási folyamat volt ez nekem, mint a résztvevőinknek – és hálás vagyok érte, hogy így zajlott le.

“Bármi történjék is, pontosan annak kell megtörténnie.”

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. After traveling to the Netherlands for several times, I also had this unique weekend – around 24 hours spent in different buses, two days of training and again – an amazing group of people, in the heart of Eastern-Germany: Training of trainers, Chemnitz.

So, the story behind this not-so-beautiful picture and this colorful, diverse, yet so similar group of people is one of the most random things, that happened to me during this year. I reached out to the woman who is doing the same things I do, but for a paycheck in Germany, and she invited me to a training of Coloured Glasses trainers in Chemnitz. Chemnitz is 732 kms away from my little Mechelen. And I was not sure about any details, right until the day before I had to leave. But there I was, Thursday evening, sitting on a train, that would take me to Brussels to catch a bus riding through Western-Europe in a matter of around one full night. And by 7 in the morning, I arrived to Leipzig, to wait a couple of hours and than continue my journey to Chemnitz, which is practically a fusion of Debrecen and Budapest. However long my journey was, I did arrive safe and sound, and had a really inspiring weekend together with people from all over the world. I realized that I am ready to teach others what a trainer is, and I have gained – again – a healthy and much needed dose of motivation and momentum to change the world. I will forever be grateful for Sara for inviting me and all of these lovely people for the sparkles in their eyes, their curiosity and for accepting me with open arms and warm hearts. Europe is truly our home.

Emögött a nem-túl-előnyös kép és sokszínű csoport mögött az elmúlt év egyik legvéletlenszerűbb utazása és kalandja áll. Felkerestem azt a német hölgyet, aki ugyanazt csinálja, mint én, csak fizetésért, a német YFU-nál. Bárcsak hamarabb tettem volna – mert egyből meghívott egy képzők képzésére, Chemnitzbe. Chemnitz Németország keleti felében, Mechelentől 732 km-re található. És semmilyen részletben, sőt az utazásom tényében sem voltam biztos, egészen az indulásom előtti délutánig. És aztán hipp-és-hopp, már csütörtök este volt, és ott ültem a vonaton, Brüsszelbe, hogy aztán átszeljem Nyugat-Európát egy éjszakai Flixbus-szal. A péntek reggel már Lipcsében ért, hogy még pár óra várakozás és egy további óra buszozás után landoljak Chemnitzben, Budapest és Debrecen hibridjében. Akármilyen hosszú is volt az utazásom, sikeresen és biztonságban megérkeztem, és egy nagyon inspiráló hétvégét tölthettem emberekkel a világ minden tájáról. Rájöttem, hogy készen állok másokat tanítani a trénerség módszertanáról, és megint feltöltekeztem egy egészséges adag motivációval és lendülettel, hogy megváltsam a világot. Örökké hálás leszek Sara-nak a meghívásért, és ennek a nagyjából 20 csodálatos embernek, a szemük csillogásáért, a kíváncsiságukért, és hogy nyitott karokkal, nyitott szívekkel fogadtak a városukban. Lassan tényleg egész Európában otthon érzem magam.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. Jumping to autumn, let’s take a look at my second visit to the Netherlands – Europeers meeting, here we go!

There are many things that I can thank this meeting for. Really, a lot. Like finding a new volunteering community (I will not spend time talking about EuSN now, they will have their own post), or getting my first paid youth trainer opportunity (I still cannot believe it is happening), or reuniting with old-old friends from other European countries. The thing I feel the most grateful about is this general energy and motivation I got – from seeing 70 young people put their heads together and try to change the world. Learning a dance choreographed by one of the participants, or turning a treasure hunt/geocaching situation into a getting to know each other walk & talk, taking a night tour in Utrecht, participating in an amazing workshop – all of these things are perfect examples of what kinds of wonders the European youth field has. There is so much fire burning in all of us, young Europeans who are EVS/ESC alumni, and I am sure that our light will shine for a long time, reaching many who do not yet know about these opportunities. I owe this whole group a big thank you for showing me why I love youth work!

Ez a csoport egy olyan hét emléke, aminek nagyon sok mindent köszönhetek. Tényleg nagyon sokat! Itt találtam egy új önkéntes közösséget (EuSN, de róluk lesz még később poszt), innen kaptam az első fizetett ifjúsági tréneri álláslehetőségemet, és újra bebizonyosodott, milyen apró is a mi európai ifjúsági szakmánk – újra találkoztam egy csodás olasszal, aki öt éve volt résztvevő egy ifjúsági cserémen. Amiért mégis a leghálásabb vagyok az az energia és motiváció, amit a hét adott – látni, ahogy 70 fiatal egyesíti erejét és megpróbál változtatni a világon. Ahogy tanultuk a közös tánc koreográfiáját, ahogy ismerkedős sétává alakítottunk egy geocachinget, amiket tanultam a workshopokon és beszélgetésekkel – mind-mind ékes példája annak, hogy milyen csodák rejlenek az európai ifjúsági szakmában. Hatalmas a tűz, ami a volt EVS/ESC önkéntesek szívében ég, és tényleg hiszek benne, hogy sokáig és messzire elér majd a fényünk. Hatalmas köszönet ennek a csoportnak, hogy megmutatták, miért is szeretem az ifjúsági munkát.

14 days. 14 posts. 14 groups of people to feel grateful to and for. I will break away from the chronological order now, because today is Sunday, and Sunday is the day of ZUMBA!

So, to be fair, this is not my real(er) Zumba group. But from the other one I actually don’t have any pictures or videos. So, I will use two videos from the other group, where I only went a couple of times. And I would not consider either of these groups my groups, because I didn’t really made a lot of connections here. However, I did meet a wonderful expat Hungarian woman living in Mechelen, and her daughter, and I am very thankful for them for all their offers of support and somehow giving me a sense of taking care of each other. It was always nice to have friendly faces in the group and chatting in our beautiful Hungarian language. I would like to express my gratitude to the two instructors, both very dynamic and with really different styles, but both amazing dancers. They gave me energy and helped me in doing what I have been a fan of for many years – zumba. It also helped me gain more confidence when dancing and to feel better in my body. I am also grateful for the whole gym (Life Style Fitness Mechelen), because this year I think I actually learned how to love a gym and regular exercise, I started to enjoy pushing my physical limits, and all in all, the gym gave me something to do, something to look forward and a way to loose stress and deal with some stuff through movement. If someone would have told me last year that not only will I regularly work out, but the gym will somehow become one of my regular places and a very safe space to recharge myself, I’d probably hadn’t believed them. But it really did, so thank you!

Ez egy kicsit rendhagyóbb poszt, mert nem is képek, hanem videók, és mert nem is igazán tartom őket az én csoportomnak. Ezek a videók az egyik zumbás csoportomról és instruktoromról készültek, a másikról – ahova mondjuk többet is járok – sajnos nincs se képem, se videóm. Nem az én csoportjaim igazából, mert nem sok kapcsolatom lett innen – egyedül egy Mechelenben élő magyar nővel és a lányával barátkoztunk össze. Nekik mondjuk rendkívül hálás vagyok a támogató és gondoskodó hozzáállásért, hogy ott voltak nekem, mint barátságos arcok a tömegben, és hogy használhattam kicsit a mi gyönyörű, magyar nyelvünket. Hála illeti még a két instruktoromat, akik bár nagyon különbözőek, mindketten tele vannak energiával és tehetséggel, hiszen remek zumba órákat tartanak, lehetővé téve, hogy azt csinálhassam, amit annyira szeretek sok-sok éve már. Az itteni zumba sok önbizalmat adott és hozzájárult, hogy jobban érezzem magam a bőrömben. Na és persze, nagy köszönet és pacsi a Life Style Fitness Mechelennek – mert idén megtanultam szeretni a konditerembe járást és a rendszeres mozgást. Átalakult a szemlélet a fizikai határaim feszegetéséről is, és a konditerem nagy hasznomra vált, mikor a felgyülemlett stresszt kellett levezetnem valahol. Nagyot kacagtam volna, ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy nem csak rendszeresen járok majd konditerembe, de ez lesz majd az egyik törzshelyem és biztonsági bunkerem. De tényleg az lett – érdekes fintora a sorsnak, hogy ahol először idegennek és kívülállónak éreztem magam, a végére egy olyan hely lett, ahol leginkább otthon tudom érezni magam.