Kezdett kicsit rutinná válni, hogy a vasárnapi nyugalom része az előző hétre reflektálás és a blog-poszt írás, de múlt hét vasárnap nagyon fáradt voltam, így kimaradt teljesen a hét-zárásom. És úgy tűnik, hét közben pedig nagyon nehéz beszorítani a csendes pillanatokat, amikor nyugodtan tudok írni. De ma erőt veszek magamon, és bepótlom, ami elmaradt. (Félreértés ne essék, jobban szeretem az írást, mint eredetileg gondoltam volna, és imádok elmélkedni is, amihez nagy segítség a blogolás – de legalább ennyire szeretek kikapcsolni és olvasni, vagy éppen sorozatokat nézni, úgyhogy ma tényleg önfegyelem kellett ahhoz, hogy belekezdjek. De hé, itt vagyok, nem? 🙂 )

Mi történt a múlt héten? Meló ügyileg azt kell mondanom, hogy szuper volt a hét – kedden este és csütörtökön reggel is workshopokat tartottam. Emiatt tulajdonképpen hétfőn, kedden és szerdán is főleg a felkészülésre fókuszáltam, csütörtökön pedig – a workshop után – az utómunkálatokkal foglalkoztam, így elég gyorsan eltelt a bent töltött idő. Elképesztően boldoggá tesz, hogy ezzel foglalkozhatok, hogy dedikáltan az a munkám, hogy nem-formális oktatással segítsek embereknek kompetenciákat fejleszteni, saját tapasztalatokat cserélni. Úgy érzem, tettem egy hatalmas lépést a saját tréneri “hitvallásom”, üzenetem megfogalmazásának irányába, ami szintén nagyon jó érzés. Hiszek benne, hogy az emberek igenis nagyon okosak, és sokat tudnak, csak meg kell számukra teremteni azt a közeget, ahol ezt ki is tudják fejezni, gondolkodni tudnak róla. És arra is rájöttem, hogy a facilitátori “rocksztár-effektus” (azaz hogy a workshop vezetője mindig kicsit elvarázsolja a résztvevőket) bizony visszafelé is működik. Kedden egy egyetemista csoportnak tartottam workshopot – igazán lelkes, értelmes és fejlett skacoknak, úgyhogy nem is csodálkoztam a saját érzésemen, hogy mennyire megkedveltem a kis csapatot. De a csütörtök reggeli workshoptól tartottam kicsit, mert 29 kamasznak tartottam, akik a magyarországi szakközépnek megfelelő szintű középiskolába járnak. És mégis, már mikor beléptek a terembe, azt éreztem, hogy ‘jaj, de tündérek ezek a lurkók, máris imádom őket’ – és a workshop végére az is bebizonyosodott, hogy ugyanúgy nagyon okosak, és tudják ők, amit tudni kell, én csak azért vagyok ott, hogy lehetőséget adjak nekik realizálni, kimondani a saját bölcsességeiket. A workshopokkal két dolog jár kéz a kézben, és mindkettőt szintén nagyon imádom. Az egyik a felkészülés során végzett vizualizációs munka: imádok flipchartokat készíteni, rajzolgatni és árnyékolni a betűimet. Remek gyakorlási lehetőség ez, hogy közelebb kerüljek a vizuális facilitáció művészetéhez. A másik pedig, hogy a workshopokat az egész flamand régióban tartjuk, így rengeteget utazhatok. Szeretek vonatozni, gyors és egyszerű módja a közlekedésnek – és micsoda lehetőség, hogy keresztül-kasul bejárjam az ország felét. Fizikailag nem volt annyira vidám a hét, megint sikerült megfáznom – nem tudok jól öltözködni az itteni időjáráshoz. Hol túl melegen öltözök, hol túlságosan szellősen, és persze az időjárás mindig trükközik – ragyogó napsütés és embereket lökdöső szél, vagy éppen viharfelhők és 15 fok. Biztos ráérzek majd előbb-utóbb, addig meg marad a túlöltözés, mert a megfázásokat már nagyon unom.

Egy eseménydús, klassz hét után, péntek délután bepakoltam a kölcsön-hátizsákomba, és útnak indultam – Antwerpenen keresztül Rotterdam irányába. Még pár héttel ezelőtt, mikor rájöttem, hogy itt bizony júniusig nem lesz megérkezős tréning, kezembe vettem az irányítást, és kibuliztam a nemzeti iroda önkéntes-koordinátorától, hogy legalább a csoportba vegyen be, ahol az összes többi januárban kezdett önkéntes garázdálkodik. És ennek köszönhető, hogy péntek éjszaka fél 12-kor Rotterdam központi állomásán találtam magam – teljesen egyedül. Ugyanis a másik három önkéntes lány, akik megszervezték a rotterdami kirándulást, egy picit korábbi busszal, más irányból érkeztek, és gondolták, tökéletesen ügyes leszek egyedül is, majd a szálláson találkozunk. A kezdeti pánik és rövid bolyongás után, igazából 10 perc lemaradással, egy 20 perces, magamban dúló-fúló motyogással töltött séta után végül megérkeztem a hostelünkhöz, ami tulajdonképpen kárpótolt minden korábbi kellemetlenségért.

Őszinte leszek, teljesen beleszerettem a városba, és ez nagyban köszönhető a hostelnek is. Sosem aludtam még hostelben, így kicsit tartottam a 14 ágyas szobától, de két éjszakára tökéletesen megfelelt. A hét után amúgy is rendkívül fáradt voltam, így ahogy ágyba kerültem, durmoltam is, és csak néha ébredtem fel a hullámokban visszaérkező, hajnalig bulizó szobatársaimra. Maga a hostel egyébként leginkább a pesti romkocsmákra emlékeztetett, eklektikus “szalonnal”, ahol szombat este koncert és happy hour is volt – a csóró önkéntes pénztárcáink nagy örömére. A vendégsereg hozzánk hasonlóan kalandor fiatalokból állt, igazából nagyon kellemes hangulat uralkodott, igazán nemzetközi/multikulti közeggel. Muszáj megemlítenem a kedvenc furcsaságomat Hollandiából: imádják a különböző cukor-szórásokat (tortadara a magyar szakkifejezés, azt hiszem). Reggeli járt a nagyon jutányos árú szálláshoz, így mindkét reggel szemtanúja lehettem, ahogy mindenféle kenyérre rákerült a varázslatos sprinkle. Tündéri szokás, bár érteni nem értem.

Szombat délelőtt a kis csapatunk ketté vált, a két olasz önkéntes valamilyen kortárs múzeum mellett tette le a voksát – én és a német önkéntes lány, akivel egész hétvégén inkább lógtam, és jobban tudtam kapcsolódni egyébként, egy viszonylag olcsó hajótúrára kerekedtünk fel. Az időjárás nem volt túl kedvező, de sikerült a hajó orrában, a szabadban helyeket szereznünk, így nagyon látványos kikötő-túrában volt részünk. Láttam óriási, konténerekkel megrakodott teherhajót és a híres SS Rotterdam óceánjárót is, ami fénykorában Hollandia és New York között járt.

Délután a hostel szervezésében tettünk egy tematikus, vezetett sétát a belvárosban, aminek a témája a street art volt. Érdekes és nagyon izgalmas volt ezeket az utcai műalkotásokat kicsit tudatosabban megfigyelni – és mióta hazaértem Mechelenbe, itt is inkább vagyok figyelemmel a street artra. Este terveztük, hogy nagyot bulizunk, de annyira fáradtak voltunk mindannyian, hogy inkább csak pihenős, kellemes iszogatás lett az egészből. A hostel erre pont ideális volt, bár azért tettünk egy rövidke próbát a “buli-negyedben” is.

Vasárnap délelőtt egy klasszikusabb, Rotterdam nagy nevezetességeit végigjárós séta-túrán vettünk részt. Lenyűgöző, ahogy a városban egymásba simul a sok modern felhőkarcoló és a klasszikus, nyugat-európai építészet. Szinte mindenhol vannak kisebb-nagyobb folyók, amik valahogy teljesen integráns részei a város látképének. A belváros sajátossága, hogy könnyen kiszúrható, hol húzódott a világháborús bombázások pusztító vonala. Rengeteg fotót készítettem, ide-oda kapkodtam a fejem, és igazán elkapott az érzés, hogy valahogy még az életem része lesz ez a csodás nagyváros. Ilyen hideglelős, csiklandozó érzésem volt akkor is, amikor a volt középiskolám nyílt napján jártam, és akkor is, amikor az egyetemi felvételi előtt Budapesten kalandoztam. Úgyhogy tényleg hiszek benne, hogy Rotterdam és az én történetem még nem ért véget.

Visszafelé is másik busszal mentem, mint a többi önkéntes, így volt még időm megvenni a szokásos képeslapokat, és persze elcsábultam egy KFC-zésre is – ugyanis Belgiumban nincs KFC, és be kell vallanom, kicsit hiányzik. (Lábjegyzet: az egyetemi éveimből kettő alatt dolgoztam az egyik pesti KFC-ben is, és tulajdonképpen az igazán bulizós, kalandozós egyetemista éveim egyik meghatározó helyszíne és közössége volt az a hely, úgyhogy nem csak a gyorskaja iránt érzett szeretetem miatt kötődök a jó öreg csirkéshez.) Hazafelé kicsit elszontyolodtam, de nem tudnám megmondani, hogy miért – bizonyára a fáradtság.

Az út egyébként nem csak turista-szemszögből tett jót számomra. Kellemes volt végre “hasonszőrűek” között lenni, ahol a csóró önkéntesség nem valami ciki dolog, hanem kikerülhetetlen tény. Szombat este, a sörözés alatt felbukkantak az önkéntes élet problémái is, megnyugtató volt beszélgetni arról, hogy többségben hasonló szituációkkal kell bánnunk nap mint nap. És persze rájöttem arra is, hogy mennyire jó dolgom van tulajdonképpen – tényleg azt csinálom az irodában, amiért idejöttem, nem próbálnak kizsákmányolni, vagy kihasználni, nagy előnyöm az is, hogy nem vendég-családnál lakom, hanem egy 22 fős koliban, ahol korombeli belgákkal ismerkedhetek, ahelyett, hogy csak más önkéntesekkel tölteném az időmet. Említettem már korábban, hogy mennyire szeretem a más nézőpontokat, és ebből kaptam hétvégén egy nagy adaggal. Ahelyett, hogy otthon dolgoznék valami középszerű, szakmailag abszolút nem kielégítő munkahelyen, ahol a fizetésem fele helyből az albérletre menne el, megtehetem, hogy az egyik hétvégét Franciaországban, a másikat meg Hollandiában töltöm – a határátkelés egyébként észre sem vehető, Franciaországban volt ugyan egy klasszikus autópálya-kapu, és kaptam sms-t is a Vodafone-tól, de Hollania felé még ez sem történt meg, csak átsuhantunk. Egyébként az utazáshoz is nagyon meghozta a kedvemet ez a kiruccanás, hiszen tényleg nem került sokba, viszonylag gyors és kényelmes is volt a buszút, és olyan dolgokat láttam, amiket korábban még soha. Úgyhogy igazán, őszintén frenetikus hétvége volt, amiért nagyon hálás vagyok – köszi, EU! 🙂

Mielőtt belevágok a mai bejegyzés izgalmasabb részébe (*Disneyland), be kell ismernem, hogy munka-ügyileg elég kemény héten vagyok túl. Nagyon sokat segített ugyan, hogy a másik önkéntes, akivel az évet együtt fogjuk tölteni (egy hónap csúszással, ő márciustól márciusig) megérkezett, és egy teljesen más szemszögből látja a dolgokat. Ő volt már Belgiumban, 15 évesen, egy egyéves tanulmányi programon (tudjátok, amilyeneket a YFU szervez), úgyhogy egyrészt jól beszéli ő is a nyelvet, másrészt jobban ismeri az ilyen egy éves külföldi programok lélektanát. Úgyhogy kibillentett kicsit a hét közepi hisztériámból (miért nem vesz senki figyelembe, mikor tudják, hogy nem beszélek hollandul), és bátorságot adott ahhoz is, hogy jelezzem a főnökünknek, hogy nem lazítani meg bulizni jöttem ide, hanem tényleg szeretnék minél több dologba belelátni, és szakmailag fejlődni, amihez ők is kellenek. A nyelvvel kapcsolatban az a hét nagy revelációja, tanulsága, hogy akár volt erről előzetesen szó, akár nem, akár tetszik, akár nem, a munkavégzés nyelve legalább annyira, ha nem nagyobb mértékben a holland lesz, mint az angol. Úgyhogy ahelyett, hogy ezen hisztiznék, egész egyszerűen meg kell minél gyorsabban tanulnom a nyelvet. És kész. Erre mondta azt a másik önkéntes, Ale, hogy na látod, ez maga az “exchange experience” – hogy nem az van, amire készültél, amit vártál, és ebből kell kihozni a legtöbbet. Az érdekérvényesítés egyébként nem erősségem, nagyon zavarban voltam a kis one-on-one megbeszélésünk elején, és nem vagyok benne biztos így utólag, hogy elég gyakorlatias voltam, vagy hogy tényleg elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta/nyomja, de hát… kezdetnek nem rossz. Dolgoznom kell az asszertivitásomon.

És akkor 3…2…1… turista rész bekapcsolva! Pár héttel ezelőtt a kolis palacsintázáson szóltak a lehetőségről, hogy viszonylag olcsón megy a helyi főiskola a párizsi Disneylandbe, és külsősöknek is nyitott a program. Hát, biztosan írtam már, mennyire szeretem a Disney-t, így viszonylag kevés gondolkodás után regisztráltam. És a tegnapi napomat Disneylandben töltöttem. Hihetetlen leírni.

Egy korai kelés, és közel 5 óra buszozás után, szombaton 11 óra körül megérkeztünk Disneylandbe, ami egy vidámparki attrakciókkal teli, csodálatosan, elképesztő részletességgel kidolgozott varázspark. Ha eddig úgy éreztem, hogy Mechelenben Disney díszletek között élem az életem, hát most aztán igazán elmerülhettem a szemet gyönyörködtető, izgalmas és kalandos világban. Szoktam mondogatni, hogy ha választhatnék, nagyon szívesen élném az életemet egy rajzfilmben. Úgyhogy képzelhetitek, mennyire boldog volt tegnap a gyermeki énem.

A párizsi Disneyland egyébként két parkból áll tulajdonképpen, szerencsére a mi jegyünk mindkettőbe érvényes volt. A klasszikusabb, valahogy részletesebben kidolgozott és varázslatosabb Disneyland Parc, és az inkább attrakciókra fókuszáló Walt Disney Studio. Sajnos mindig vannak olyan attrakciók, amiket ideiglenes lezárnak, karbantartanak, emiatt voltak olyan dolgok, amiket bár nagyon szerettem volna, nem tudtam kipróbálni. Egyébként előzetesen egész ügyesen kezeltem a „valószínűleg életemben egyszer leszek itt, és muszáj minél több dolgot látnom” érzést. Összeállítottam ugyan egy bakancslistát, mégis úgy voltam vele, hogy inkább sodródok a társasággal, aztán biztosan jó lesz minden. És végül is bejött. Az attrakciók egyébként nagyon jók, bár kicsit sokkoló, hogy egy-egy három-perces élményért egy-másfél órát álltunk sorban. Ami leginkább megfogott, az a L’ecsó „élmény” volt, ahol 3D-s szemüvegekkel és mozgó kocsikkal tulajdonképpen a részesévé váltunk bizonyos jeleneteknek. Tulajdonképpen ilyennek képzelem a 4D-s mozikat. Aztán persze meg kell említenem a Nemo ihletésű Crush’s Coastert, ami egy pörgő-forgó, őrületes hullámvasút tulajdonképpen. Az időigényes attrakciók mellett pedig szerencsére van rengeteg látnivaló is, mint például Csipkerózsika kastélya, a nagyon híres sárkánnyal (itt megnézheted), vagy éppen az Emperial March, ahol rohamosztagosok és persze Darth Vader vonulnak fel (katt ide).

Összességében azt kell mondanom, hogy fantasztikus élmény volt. Jól éreztem magam a kolis lányokkal, sokat nevettünk, és mikor a nap végére értünk, azt éreztem, bárcsak örökre itt maradhatnék. Persze voltak pillanatok, amikor zavart, hogy ész nélkül rohanunk a következő játékig, ahelyett, hogy kiélveznénk a részletesen kidolgozott környezetet, de persze, örülök, hogy kipróbáltunk sok mindent. Sajnos a lélegzetelállító esti tűzijátékot és vetítést nem tudtuk jó helyről nézni (mindenkit elkapott rajtam kívül az utolsó pillanatos szuvenír-vásárlási láz), de azért láttunk belőle részleteket, és őszintén, már csak a zene miatt is megérte bevetni magamat a tömegbe. Nagy önuralommal megálltam, hogy felvásároljam a létező összes plüsst, és egyetlen szuvenírként a már tőlem jól megszokott képeslapokat vettem meg. Azzal nyugtatom és nyugtattam ott is magam, hogy “ugyan kérlek, biztos, hogy mindent lehet kapni e-bay-en vagy bármilyen más online felületen”.

Azt hiszem, szívesen visszatérnék még legalább egyszer, több napra, mert azt mondják, ez éri meg igazán. Nagyon örülök neki, hogy szembejött ez a lehetőség – pedig mikor kiköltöztem Belgiumba, eszembe sem jutott, hogy a Disneyland felkerüljön a bakancslistámra. És ez talán így többet is ér, úgyhogy úgy döntöttem, nem stresszelem ezen magam, hogy mennyi mindent meg kell néznem, mennyi helyre el kell jutnom egy év alatt. Sokkal jobban értékelem ezeket a spontán kialakuló lehetőségeket. Oh, és talán még nem említettem: a következő hétvégét pedig Rotterdamban fogom tölteni – szintén a véletlennek köszönhetően, az egyik EVS-es csoportból pár ember megy, és gondoltam, végre egy lehetőség, hogy pár embert megismerjek személyesen közülük. Persze valószínű, hogy március utolsó hetében már vajas kenyéren fogok élni – kicsit megszaladt a hónap. De akkor is, vissza nem térő, random és spontán lehetőség, úgyhogy szintén nem haboztam túl sokat. Huh, hosszú és pörgős hetem volt, de összességében nagyon pozitívan zárom. Igyekszem szeretettel és pozitívan hozzáállni a benti kihívásokhoz és imádom, hogy egyre több izgalmas dolog történik, egyre gyorsabban. Igyekszem a blogot ehhez mérten naprakészen tartani. 🙂

Az előző posztban ígértem még két, önirányított tanulási gyakorlatot a hét elejére. Ezúttal tulajdonképpen egy elég egyszerű “learning grid”-et csináltam, azaz tanulási rácsot, ami ugyan 5 teljesen logikus kérdésből áll, mégis okozott némi fejtörést, hogy hogyan és mit is írjak bele – már csak azért is, mert tudtam, hogy meg akarom majd itt osztani. Pedig SMART-osított céljaim már január közepe óta vannak (újabb piros pont magamnak, a legtöbb helyen, ahol utánaolvastam a tanulási tervek módszertanának, hangsúlyozták a SMART célkitűzések hasznosságát – azaz minden tanulási célunk is legyen specifikus (=Specific), mérhető (=Measurable), megvalósítható (=Achievable), realisztikus (=Realistic), és időhöz kötött (=Timebound).)

A gridnek van egy múltra és egy jövőre vonatkozó verziója is. Mivel a februári tanulásomra már elég sokat reflektáltam – a blogon kívül például elkezdtem egy papír alapú tanulási naplót is vezetni, amit igyekszek minél vizuálisabbá tenni, hogy azt is gyakoroljam – , így a jövőre vonatkozó, tanulási tervként használható gridet fogom megosztani veletek. (Szintén kicsit vizuálisabb formában.)

Előtte azonban egy kis helyzetjelentés, hogy ne mindig csak a fejemben zubogó, önreflektálós, tanulás-őrült gondolatokról kelljen olvasnotok. Minden rendben Mechelenben és az életemben, kezdenek begyorsulni a történések, munkahelyen és “magánéletben” is. A következő két hétvégén úgy tűnik, nagy kalandokba fogok keveredni, de erről majd utólag. A mindennapjaim viszonylag rutinosan zajlanak, benn a munkahelyen vagy akad teendő, vagy a saját feladataim jobbításán, finomhangolásán agyalok, vagy, ahogy az előző és mostani poszt is mutatja, a tanulásommal foglalkozom. Igyekszem sokat tanulni a nyelvet, keveset költeni, egészségesebben élni, sportolni – ma például egy újabb zumbás helyet próbálok ki. Próbálom megtalálni az egészséges egyensúlyt az önmegváltás és lazítás, a közösség és a nyugalmas magány között is. Még mindig megszédülök, ha igazán belegondolok, hogy ez az életem, ilyen díszletek között, ilyen tevékenységekkel. Talán fel se fogom fogni soha igazán. Ma eurovíziós dalokat hallgattunk, és rendkívül szürreális, de valahogy szép is volt, mikor a magyar dal elindult, magyar szöveggel természetesen (nem mintha tetszene az a dal, but still…). Mióta kinn vagyok, egyébként jellemzőbben jobban esik magyar zenéket hallgatni. Van bennük valami az otthonból. 🙂 Na, de elég a csöpögésből, jöjjenek a tanulási terv “rácsok”.

• 

• 

• 

• 

Egy újabb nyugodt hétvége után, lassan kezd megszokássá válni, hogy írjak valamit ide. Sok mindenről mesélhetnék, kezdve a melegszendvicssütők veszélyeitől (megégetett ujjak és véletlenül áramtalanított földszintek…), a belga farsangi bulik kifogásolható zenei világán át, egészen a három-négy éves gyerekek szemléletmódjáig. Mert bizony sok minden történt a héten. De talán a legfontosabb az volt, hogy elmélyedtem az önirányított tanulás nem formális nevelési módszertanában (ez igen csavarosan hangzik, de a lényege a saját tanulás megismerése, feltérképezése és tudatosítása). Szóval ráébredtem arra, hogy én a saját tanulásomért vagyok itt, és tulajdonképpen egy nem formális tanulási folyamaton megyek keresztül. Így leírva olyan banálisnak tűnik, hiszen ez valójában az Erasmus + programok egyik legfontosabb célja, mégis, egész a múlt hétig valahogy szem elől tévesztettem.

Szóval, átolvastam egy módszertani könyvet, és az egyik dolog, amire felkaptam a fejemet, az az volt, hogy valójában sok hosszútávú önkéntességben részt vevő fiatal tanulási blogot vezet, amivel nem csak dokumentálja a fejlődését, de tulajdonképpen platformot ad az őt olvasó közönségnek a tanulásáról történő reflektálásra, más nézőpontok, szemszögek megismerésére. Úgyhogy elsőként kísérleti jelleggel arra gondoltam, hogy felhívom a figyelmeteket arra, hogy jómagam is imádom a különböző nézőpontok megismerését, a visszajelzéseknek meg egyenesen a függője vagyok, úgyhogy ha bármilyen gondolatotok van, akár korábbi bejegyzésekhez, akár az egész eddigi bloghoz, azt szívesen és örömmel veszem. Ha bárkinek felkelti az érdeklődését ez a kísérleti jellegű, táv-segítő-támogató kezdeményezés, rengeteg csatornát használhattok, kezdve a “Kontakt” üzenetküldéstől egészen a közösségi médiáig.

Aztán azon is gondolkodtam, hogy tulajdonképpen eddig magamtól is valami ilyesmit csináltam itt is és más, személyesebb felületeken is, teljesen tudatosan, úgyhogy piros pont nekem! De azért ezen is van még mit csiszolni, azt érzem most, hogy az előzetes felkészülésem nem volt elég. Éppen ezért arra gondoltam, hogy a mai bejegyzés másik témája tulajdonképpen egy, főleg hosszútávú önkéntesek megérkezés utáni tréningjén használt gyakorlat önirányított verziója lesz. A gyakorlatot egyébként párban végzik, egy interjú, aminek az a célja, hogy a résztvevők realizálják saját elvárásaikat és félelmeiket. A gyakorlat során a kérdező egy képzeletbeli, extrém, egzotikus utazás előtt álló válaszadónak teszi fel a kérdéseit, de a válaszadó valójában az előtte álló hosszútávú önkéntességről adja a válaszait. Igyekszem visszahelyezkedni a januári énembe, mert így, lassan másfél hónapja az élményben élve biztos vannak olyan válaszok, amik részben vagy egészében másképp hangoznak, mint januárban hangoztak volna. De talán nem is baj. Szóval, interjú Kabalával, az extrém kihívásáról, „januárban”.

Miért döntöttél úgy, hogy végrehajtod ezt a kihívást?

Erre van több begyakorolt válaszom is, az egyik, hogy kamaszkorom óta tervezem ezt meglépni, a másik, hogy azt éreztem tavaly, ha most nem megyek, akkor örökre Magyarországon maradok, berendezkedek a felnőtt életembe, és nem akarok már kimozdulni a komfortzónámból. De az is igaz, hogy keresem a helyemet a világban, a hivatásomat, azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek, és ehhez azt érzem, egy civil szervezetnél dolgozni egy évig, egy teljesen idegen országban tökéletes megoldás. Ha jól emlékszem, legutóbb 2017 februárjában írtam össze a lehetséges, kb. 2-3 éves terveimet, és mindegyikben ez szerepelt a végső lépésként. Most egyelőre nem tudom, mi jön ezután, vagy mi lehetett volna ehelyett, így nem is igen volt kérdés bennem, hogy meglépjem-e ezt az évet.

Mit szeretnél elérni és megtanulni a küldetésed alatt?

Szeretnék rengeteget fejlődni szakmailag és önmagam megismerésében is. Kicsit nehezen tudom kifejezni még, hogy mit értek szakmai alatt, mert ha felcsapjuk a szakmák nagy könyvét, nem hiszem, hogy van olyan, ami pontosan lefedi, amit szeretnék csinálni, de talán úgy fogalmaznám meg, hogy felnőttek (különös tekintettel a fiatal felnőttekre) és fiatalok nem formális tanulásának facilitálása. Szeretnék megtanulni vizuális facilitálni, szeretném megfogalmazni a képzői hitvallásomat, az üzenetemet a világnak, a hivatásomat. Szeretnék civil szervezetekkel dolgozni, és megtalálni azt az utat, amivel civil szférában tudok majd megélhetést biztosítani magamnak. Szeretném elmélyíteni az önismeretemet, minél jobban tudatos jelenlétben élni az életemet és elérni egyfajta békés önazonosságot. Összességében azonban a legfontosabb célom, elvárásom magam és mások felé is, hogy visszanézve erre az évre tudjam, mi volt az értelme, és azt érezzem, hogy mindent megtettem érte, hogy sorsfordító legyen.

Pontosan miről szól a küldetés? Mit fogsz csinálni? Hogy fognak kinézni a mindennapjaid?

Egy belga civil szervezetnél fogok interkulturális nevelés témakörben workshopokat szervezni és tartani. Megkeresek középiskolákat a workshop lehetőségével, és azokon a helyeken, ahova „megrendelnek”, részleteket egyeztetek, majd vonatra pattanok, és kamaszoknak angolul megtartom a coloured glasses analógiára felépített workshopokat, amik az interkulturális nevelés témáján belül egyébként elég széles spektrumon mozognak – emberi jogok, sztereotípiák, előítéletek, kommunikáció és interkulturális kommunikáció. A workshopoknak kidolgozott kézikönyve van, de azért remélem, hogy lesz némi mozgásterem a személyre szabásukban. A workshopok mellett természetesen a civil szervezet mindennapi életében is segítséget nyújtok majd, illetve segítek népszerűsíteni a központi programokat, és a hosszútávú külföldi „élet” két lábon járó reklámarca leszek, más önkéntesekkel együtt. A mindennapjaim tehát elég színesek lesznek, részben irodai munkával, szervezéssel – másfél év közszolgálat után csak menni fog -, részben pedig „fieldwork”-kel.

Hogy állsz az előkészületekkel? Megvan minden információd a helyről, ahova menni fogsz?

Igyekeztem januárban mentálisan felkészülni az előttem álló kalandra. Személyes és szakmai SWOT célokat lőttem, igyekeztem minél jobban utánajárni, hogy milyen lesz Belgiumban élni, mi lesz a konkrét feladatom, és hogy hogy is fog működni ez az egész.

Itt muszáj a márciusi énemnek belekotyognia kicsit: visszagondolva nem készültem fel eléggé. Az elmúlt hetekben sok olyan honlapot, módszertant, tevékenységet találtam, amit ha januárban csináltam volna, sokkal erősebb kezdés sikerült volna. Most legalábbis így gondolom. A januárom, részben a saját oktalanságom és teljesítési vágyam, maximalizmusom miatt inkább az otthoni szálak (munka, önkéntesség, kapcsolatok) elvarrásával telt, semmint az igazi felkészüléssel. Oh well, sosem késő!

Mire számítasz, mi lesz a legnehezebb része az utazásodnak?

A beilleszkedés, a jó kapcsolatok gyors kialakítása, a közösségem megtalálása, az otthoni kapcsolataim fenntartása, és a honvágy az, amitől igazán félek. És persze attól, hogy nem felelek meg a saját és mások elvárásainak, ami egyfajta görcsösséget, kényszert, nyomást fog rám gyakorolni. Nyomás alatt pedig hajlamos vagyok visszahúzódni a csigaházamba, ami egy ilyen kaland alatt nem tűnik túl jó lépésnek. Félek attól, hogy elvesztegetett időnek fogom ezt az évet tartani, vagy hogy nem találom meg benne az igazi értelmet, és azt fogom érezni, hogy nem sikerült “kimaxolnom” az élményeket.

Hát, azt hiszem, januárban ezeket a válaszokat adtam volna. Jóleső érzés egyébként visszanézni ezekre, mert jelentős részükről érzem azt, hogy valóra vált, vagy megoldódott, vagy lassan, de biztosan megoldódni látszik. Úgy érzem, az elmúlt pár hétben elindultam valami nagyon jó irányba. Még van két olyan gyakorlat, amit inkább előzetesen kellett volna elvégezni, de a jobb később, mint soha elv alapján még a hét elején szeretném őket megcsinálni.

Addig is, goedenavond, és ne felejtsétek, ha van kedvetek, reflektálhattok akár erre a bejegyzésre, akár korábbiakra, akár az egész blogra is! 🙂

Egy hónapja élek Mechelenben. Egy hónapja, hogy összepakoltam – mármint anyukám összepakolt nekem, köszönöm! -, elbúcsúztam a fontos embereimtől, és repülőre szálltam. Egy hónapja élek újra kollégiumban (még ha pici és családias is), egy hónapja (egészen pontosan 19 munkanapja) dolgozom egy civil szervezetnek, foglalkozhatom újra fiatalokkal és nem formális neveléssel.

Gondolkodom rajta, hogy miről kellene írnom most, hogy legyen hír-értéke is, és nekem is segítsen kicsit visszatekinteni az elmúlt egy hónapra. A mai délutánt ugyanis reflektálásra, visszatekintésre, és persze az új hónap megkezdésére szánom. Találtam egy pozitív pszichológiával foglalkozó kezdeményezést, ahol van egy 12 lépésből álló “program”, ami az igazán boldog élethez vezet. Így leírva és végiggondolva elég légből kapottnak és “kamunak” tűnhet, de tulajdonképpen minden lépés teljesen logikus, és egyik sem áll távol tőlem. Ma az a csodálatos ötletem támadt, hogy mivel 12 hónapig tart ez a kis ka(ba)land, így minden hónapban tudok egy-egy lépésre fókuszálni. A februári egyébként a “Presence & Mindfulness”, úgyhogy szépen bele is simul a tervembe, hogy elmélyülök a tudatos jelenlét mesterségében. Szeretem az érzést, amikor valahogy minden mindenhez éppen passzol.

Végigolvasva a különböző napi bejegyzéseimet (köszi Daylio!) és az Antihatáridőnaplóba levésett gondolataimat, igazán tanulságos hónapom volt. Sok érzelmi magaslattal és mélyponttal, persze, de mégis, nagyon sok tanulsággal. Összességében egyébként azt mondanám, hogy elégedett vagyok. Helyt álltam az első kinti hónapom alatt úgy, hogy nem vettem részt megérkezős tréningen – ennek egyébként nagy jelentőséget tulajdonítok, mert találkoztam volna azokkal az önkéntesekkel, akik szintén olyan dolgokat élnek át, mint én, foglalkozhattam volna dedikáltan, külső segítséggel az önreflektálással, önismerettel, saját tanulással, és biztosan kaptam volna egy kis eligazítást a belga élettel kapcsolatban is. De sajnos az előző megérkezős tréning január közepén volt, a következő pedig, ha minden igaz, nyáron lesz. Ez okozott némi csalódottságot, és az eddigi legrosszabb hetemnek az egyik kulcstémája volt. De aztán múlt hétvégén a betegség, itthon fekvés, önmagammal foglalkozás segített, hogy kizökkenjek ebből a mélypontból. Kellett az a hétvége, hogy felidézzem magamban a céljaimat. És hogy megrázzam magam, és ne külső segítségtől várjam a csodát.

A betegség utáni hetemet, a múlt hétfő reggelt azzal kezdtem, hogy két, különböző színű post-itre (amit itt poster buddynak hívnak, hát nem tündéri?) felírtam az elvárásaimat és félelmeimet. Aki valaha volt már, vagy tartott nem formális nevelési környezetben képzést, workshopot, aki dolgozott már csoportokkal, az talán tudja, hogy ez egy hasznos kezdő gyakorlat, mert segít a résztvevőknek tudatosítani az érzéseiket. És aztán, több otthoni beszélgetés eredményeképpen, arra a nagy felfedezésre jöttem rá, hogy ennél jobb tanulási lehetőséget keresve sem találhatnék. Hiszen ha emberek fejlesztésével akarok foglalkozni, ha igazán nyomot akarok hagyni trénerként, akkor ki lehetne jobb alany a gyakorlásra, mint önmagam. Miért is ne lehetnék önmagam külső ereje, trénere, másik nézőpontja, coacha, támogatója? Úgyhogy most ezen is dolgozom.

Sokat tanulok, sokat gondolkodom magamról, mint közösségi lényről is. Mindig érzek egyfajta kívülálló érzést itt, hiszen sokszor öntudatlanul is, de átváltanak az emberek hollandra, amit ugye továbbra se értek – bár igyekszem – vagy fel se merül bennük, hogy angolul beszéljenek. A kívülállóság valami olyasmi, amit gyerek- és kamaszkoromban nagyon nem tudtam kezelni, sőt, tulajdonképpen rettegtem tőle, mostanra pedig próbálom megszeretni. Igen, néha kifejezetten büszke vagyok arra, hogy fura ember vagyok. Olyan, aki szeret a szobájában gubbasztani, sorozatok világába menekülni, pszichológiai könyveket olvasni, aki őrült módon odáig van a cuki rajzokért, rajzfilmekért, aki a plüsseivel alszik jól és aki akkor érzi jól magát, ha pár naponta beszél az anyukájával. És máskor meg szeretek iszogatni, és nevetni, táncolni és megőrülni, közösségben lenni, haverkodni, „small talk”-olni. Cinikus vagyok, de barátságos, elfogadó, de néha kifejezetten gonosz. Nem vagyok türelmes ember, de bárkit bármikor meghallgatok, nem értek túlságosan az élethez, de imádok tanácsokat osztogatni. És akárhogy is nézem, és akármennyire is szeretne az énem egy része ettől összegömbölyödni és elbújni, itt Mechelenben kívülálló is vagyok. És ezért nem akarok (és nem is tudok) senkit hibáztatni, hiszen elég speciális a státuszom (külföldi, de nem a megélhetésért dolgozó, fiatal, de nem egyetemista, a YFU munkatársa, de önkéntes). Hiányzik, hogy közösségben legyek. Olyan emberekkel, akik olyan élethelyzetben vannak, mint én, akiket ugyanaz érdekel, mint engem. 15 éves korom óta mindig nagy és fantasztikus közösségek vettek körül, és mindegyiket valaki másnak köszönhetem. Jöttek régi barátok, új ismerősök, akik egyik helyről rángattak (a szó legpozitívabb értelmében) a másikra, és sok ilyen közösségbe szinte észrevétlenül beolvadtam, egy percig sem kellett nekem nagy dolgokat tennem, hogy bekerüljek. Ez alól talán a csodálatos Láthatatlan Egyetem a kivétel, ahova egy tippen keresztül ugyan, de végül is magamtól kerültem, és ahol sokkal hosszabb idő volt a saját szerepem, identitásom megtalálása, de annál tanulságosabb és végső soron szebb élmény is. Érdekes gondolat ez, hogy tulajdonképpen ott találtam meg igazán a helyemet, ahol a legtöbb időbe és energiába került.

Mielőtt kiutaztam Belgiumba, a januárom fele azzal az általános érzéssel telt, hogy rendbe kellene kicsit szednem magam, mert ha így utazom ki, akkor nem fog jól sikerülni az évem. Nem fogok életre szóló élményeket szerezni, nem fogom azt érezni, hogy gyökeresen megváltoztam, nem fogok elég kapcsolatot építeni, nem fogok tudni beilleszkedni, nem fogok éjjel partizni, és nappal világot megváltani. Aztán nagy szerencsémre volt egy workshop, ahol kimondtam két idegennek, hogy ez a problémám, és ők adtak olyan szempontokat, amik megnyugtattak, segítettek ezt a görcsösségemet, a nyomást elcsendesíteni. De azon a bizonyos mélypont héten, amikor az irodában gyakorlatilag még semmi dolgom nem volt, elkezdtem más, régi önkéntesek által írt blogokat olvasni, amiből rájöttem, hogy visszatért ez a megfelelési kényszerem. Az a gondolat villant fel bennem, mint egy 1000 wattos izzó, hogy én itt valamit rosszul csinálok. Hogy még nem váltottam meg a világot, nem lógok éjjel-nappal közösségekben, mit csinálok rosszul? Azóta szerencsére ez az érzésem is kezd elcsendesülni. Igyekszem tudatosítani magamban, hogy ez itt az én élményem, az én egy évem. Hogy most van arra időm, és lehetőségem, hogy jobban megismerjem önmagamat, a működésemet, hogy szakmailag fejlődjek, hogy időt szakítsak a mindfulnessre vagy éppen a rajzolásra. Nem kell senkinek teljesítenem, nem kell a velem zajló történeseket más emberek élményeihez hasonlítanom. Persze nem mondom, hogy az érzés teljesen elmúlt. Továbbra is vannak olyan dolgok, amikről azt érzem, hogy “kell”, de ezeket próbálom helyén kezelni.

Összesítve, úgy érzem, kezdenek működni a dolgok. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy végre volt benn mit csinálnom, és vannak ötleteim arra is, hogy mit csináljak majd, ha megint “száraz évszak” következik. Itthon érzem magam a szobámban és Mechelenben is. Szeretem a kolis gyerekeket, még ha viszonylag keveset is érintkezek velük, és vannak terveink, amikben bízom, hogy közelebb hoznak majd a lakótársaimhoz. Rendkívül kíváncsi vagyok, hogy merre folytatódik tovább az előttem álló nagy kaland.

Múlt héten kimaradt a blogolás, pedig valójában, szokás szerint sok említésre méltó esemény történt. Tulajdonképpen már az előző poszt megszületése utáni pár órában lett volna mit mesélnem, mert másfél napot együtt töltöttem a YFU “igazi” önkénteseivel (erről később lesz még szó), és annak ellenére, hogy kevés dolgot sikerült megértenem, nagyon jól éreztem magam. Aztán múlt hét vasárnap először éreztem azt, hogy hazatérek Mechelenbe – csodálatos és ijesztő pillanat is volt.

A múlt hetemet egyetlen kifejezésbe sűrítve azt tudom mondani, hogy érzelmi hullámvasút volt. Aztán csütörtökön kaparni kezdett a torkom, ami nálam mindig a betegség előjele, úgyhogy sejtettem, hogy a jól eltervezett, mozgalmas, de más programok által háborítatlannak ígérkező hétvégém Mechelenben át fog alakulni. És igazam is lett, az egész hétvégét a szobámban töltöttem, kellő mennyiségű zsebkendő és sorozat társaságában.

Az előző posztomban megígértem, hogy mesélek kicsit a YFU-ról és az itteni munkámról, úgyhogy most ez következik. Kicsit szorít az idő, mert ha minden jól megy, akkor ma végre újra, egy hónap kihagyással zumbázni fogok este. Szurkoljatok! 🙂

Szóval, a YFU-ról röviden: a szervezetünk egy nemzetközi szervezet flandriai “lányszervezete”, aminek a célja, hogy terjessze a kultúrákon átívelő elfogadást, megértést. Ennek leghatékonyabb eszközének a csereprogramokat tartja, így a fő profil a különböző időtartamú, főként középiskola utolsó évfolyamaiba járó fiatalok iskolai csereprogramjainak lebonyolítása – biztos ismerős, egy év külföldön, fogadó családnál, tanulással együtt. Ezzel jár a Belgiumból kiutazó és a Belgiumba érkező diákok menedzselése, véget nem érő programok szervezése, valamint az egész szervezet és a szervezet által kínált lehetőségek népszerűsítése. Ez a három alaptevékenység le is fedi az irodánk három teljes állású tagjának munkáját, ugyanis egy ember foglalkozik a marketinggel, egy ember kezében összpontosul a ki- és beutazók koordinálása, és a harmadik ember menedzseli azt a nagyszámú önkéntest, akik programokat szerveznek a ki- és beutazó diákoknak, akik tanácsot adnak a fogadócsaládoknak és az itt élő külföldi résztvevőknek, valamint ha idejük engedi, besegítenek a promotálásba – hiszen a legtöbb önkéntes egyben az alumni tagja is, azaz saját maga is részt vett a YFU valamelyik programján.

Ehhez a fő tevékenységhez kapcsolódik még két oktatási program – azt hiszem a honlapon szerepel “educational programs”-ként, innen szedtem az egyébként pontos megnevezést -, ebből az egyik Cultuurspeelen, azaz kulturális játékok névre hallgat. Az elmúlt két napban sikerült szorosabb ismertséget kötnöm ezzel a programunkkal is, ugyanis nekem kellett a játékokhoz szükséges – elképesztő mennyiségű – kelléket összekészítenem. A kulturális játékokat különböző iskolák és szervezetek rendelhetik meg tőlünk, teljesen ingyenesen, gyerekek számára. (Óvodástól kisiskolás korig.) Igazi játékokról beszélünk, amelyeknek célja, hogy különböző kreatív, mozgós, mégis ismeretterjesztő feladattal különböző, távoli kultúrákba kóstolhassanak bele a gyerkőcök. A szívószálból és papírvirágokból összeállított hawaii nyakfüzér készítéstől egészen a labdajátékokig igazából minden elképzelhető. Ezeket a játékokat ha jól értelmezem, egyébként diákmunkán lévő fiatalok vezetik a legtöbb esetben, a YFU részéről a megszervezés, kellék-biztosítás (remélem, jól sikerült), és a játékvezetők támogatása történik.

És beszéljünk most a számomra legfontosabb tevékenységről: a coloured glasses workshop. A workshop célja az interkulturális szemlélet terjesztése, az elfogadás, tolerancia erősítése, az idősebb korosztály (14 éves kortól felfelé) érzékenyítése a témával kapcsolatban. Ez az a workshop, aminek a megszervezése és lebonyolítása, facilitálása (imádom ezt a kifejezést) is az én elsődleges feladatom az egy év alatt. A workshopnak van egy nagyon klasszul összerakott kézikönyve, ami szintén Erasmus + támogatással valósult meg, úgyhogy a kivitelezéstől nem félek, inkább a kellemes izgatottság írná le az érzésemet. A nehezebb feladat – most legalábbis ez tűnik a nehezebbnek -, a workshopok megszervezése lesz. Ugyanis rengeteg középiskolát kell majd felkeresnem, hogy nem szeretnék-e, ha osztályoknak megtartanám – egyelőre biztosan angolul – ezt a workshopot. Az elődöm úgy tűnik, elég erős kapcsolatokat alakított ki, de mivel ő jól beszél hollandul – excuseer, flamandul -, így nem tudom, mennyire fogja tudni átörökíteni nekem ezt a kapcsolati hálót. Meglátjuk.

És akkor kicsit az irodánkról: ahogy említettem, három “full time” munkatárs dolgozik az irodában, mellettünk három “intern”, azaz gyakornok. A múlt héten elég sokat elmélkedtem ezen a furcsa megnevezésünkön – hiszen nem gyakornok, hanem önkéntes vagyok, ahogy a két másik önkéntes is önkéntes. De azóta sajátos okfejtésemmel rájöttem, hogy valószínűleg azért a szokatlan megnevezés, mert a YFU valóban sok “igazi” önkéntessel dolgozik, akik a szó klasszikus értelmében ellenjuttatás nélkül, helyi lakosként, önként vesznek részt a YFU munkájában. Ezzel szemben mi, az “intern” trió, fizetés természetesen nem kapunk, de mindhármunknak biztosított a szállás és az étkezés, némi zsebpénzzel megfejelve. A megfigyelésem és a beszélgetések alapján úgy tűnik, a gyakornoki névvel a gyakornoki státusz is automatikusan jár, finoman, de érzékelhető hierarchikus távolsággal. Egyébként egy gyakornok-önkéntes a marketingben, népszerűsítésben segít (a korábban már emlegetett schoolbezoek-ok szervezésével például), egy gyakornok-önkéntes a kulturális játékok felelőse, és vagyok én, a coloured glasses gyakornok-önkéntes. Az egész csapat munkáját a national director irányítja, a főnökünk.

Az irodában gyakoribb a holland, mint az angol, ami okoz számomra némi nyugtalanságot, fejtörést, nyugalmat, mikor mit. A csapat mind a hét tagja hölgy jelenleg, és ez belátható időn belül nem változik. A kort tekintetve elég széles skálán mozgunk, lakóhely szempontjából pedig rajtam, még egy önkéntesen és a főnökasszonyon kívül senki nem él Mechelenben. Egyelőre csapatépítésre hajazó megmozdulás nem igazán történt, minden nap együtt eszünk, és múlt hét pénteken páran kicsit kiengedtük a hét fáradt gőzét, de rekord idő alatt vége is lett a kezdeményezésnek. Egyébként mindenki szimpatikus, kedves, jó humorú emberek, csak számomra sokat jelentett volna, ha tudatos megmozdulásokkal, ne aj isten onboarding-gal vagy csapatépítéssel megkönnyítették volna az “új munkahely” rázós első heteit. Mindenesetre a héten már egészen sok dolgom volt, ami nagyon jól esik. Szeretek dolgozni, szeretem, hogy nem unalmas a munkám, hogy egyértelmű a legtöbb dolog, és hogy végül is, egy olyan célért, vízióért teszünk, ami mögé be tudok állni.

Mint – jelenleg ugyan passzív, de – emberi erőforrás tanácsadó mesterképzéses hallgató, és mint olyan ember, aki már három helyen is volt új munkatárs, egyébként az új munkatársak integrálása a szervezeti kultúrába, számomra nagyon érdekes terület. És tudom, hogy nehéz is, de úgy gondolom, hogy könnyedén fejleszthető, és bízom benne, hogy megfelelő körülmények között elkerülhető az a bizony, “új vagyok, és nem tudom se én, se a többiek, hogy mihez kellene kezdenem” érzés. A mostani hétfőt egyébként azzal kezdtem, hogy felírtam két szép színű posztitre, hogy mik az elvárásaim és félelmeim az előttem álló egy évre. És ez, valamint az, hogy most két napig bizony mind a nyolc órámat teljesen lekötötte a munka, sokat segítettek, hogy sokkal pozitívabban lássam a munkámat.

A héten igyekszem még visszatérni ide, és mesélni kicsit arról a bizonyos érzelmi hullámvasutamról, a megküzdésem technikáiról – milyen fenyegetően hangzik, pedig tulajdonképpen pozitív, most azonban zárom soraimat. Pénteken megtartom az első coloured glasses workshopomat, úgyhogy hivatalosan is úgy veszem, hogy péntektől már valóban hivatalosan is a YFU önkéntese/munkatársa/gyakornoka leszek. 🙂