Ezer éve

Olyan érzésem van, mintha ezer évvel ezelőtt írtam volna utoljára a blogba. Pedig csak 9 napja volt, ha jól számolom. Volt a brüsszeli ifjúsági csere, a cserkésztábor, aztán az előző hét, ami egyszerre volt rövid és nagyon hosszú, zagyva, izgalmas és fárasztó is, aztán egy újabb végigdolgozott hétvége, egy sűrű és nyugtalan hétfő, kedd Brüsszelben, és már itt is vagyunk. Május 1, pihenőnap, aminek a felét sikerült végigaludni. Sejtettem ugyan, hogy ez az április lemerítette a belső elemeimet, de amikor felkeltem és a telefonom órája 13:00-t mutatott, kicsit meghökkentem.

A hét egyik reggele – tavasz lett végre Mechelenben

Április nagyon zajos volt érzelmileg, tele kihívásokkal, motiváció-vesztésekkel és újra-megtalálásokkal. Voltak csodálatosan szép és szomorú, vagy éppen kétségbeejtő pillanataim, nevettem, szórakoztam, tanultam, könnyeztem, lefagytam, továbbléptem. Éreztem magam jelentéktelennek és adott szituáció megmentőjének is. Összesen nagyjából 200 fiatallal dolgoztam a különböző workshopokon, amiből ha egy-két embert sikerült megszólítani, és elindítani bennük új gondolatokat, akkor tökéletesen elégedett vagyok.

Valamit nagyon magyarázok 🙂
YFU Interns 🙂

Múlt hét végén részt vettünk – mindhárman, az iroda “gyakornokai” – a YFU által szervezett Cultuurweekend-en (azoknak a diákoknak, akiket a mi irodánk küld ki különböző országokba, egy évre). És nagyon boldoggá tett, hogy újra egy ottalvós, több napos képzés szervezői csapatában találtam magam. Persze, az egész hollandul volt, és mi csak egy esti workshopot tartottunk a gyerkőcöknek, aztán egész vasárnap nem volt feladatom*, de a hangulat akkor is nagyon jól esett. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért szeretem ezeket a hétvégéket ennyire. Tudom, mennyi szép emlékem van különböző tréningekről, képzésekről, és akár szervezőként, akár résztvevőként voltam jelen, mindegyik annyit hozzáadott ahhoz az emberhez, aki most vagyok. De vajon azzal, hogy ezeket az élményeket keresem, a múltba járok vissza?

*Az egyetlen részben hasznos dolog, amit magamnak találtam egy térkép megrajzolása volt. Nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy valójában volt értelme – azon túl, hogy lefoglalt egy fél órácskára.

Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben a koli-ügyben is. Hogy miért akarok annyira újra egy egyetemi (jó, főiskolai) közösség részese lenni, bulikba járni a hét közepén, szervezkedni, aktívnak lenni, idetartozni. És míg az ifjúsági munkában, az önkénteskédben azért a nosztalgia-faktor mellett elég erős a saját hitvallásom abban, hogy megváltoztatjuk a világot, addig a koli-ügyben tényleg semmi mást nem látok, csak egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy újrateremtsek pillanatokat, élményeket, amikről azt hittem, hogy réges-rég magam mögött hagytam. Emlékszem rá, hogy mikor megtudtam, hogy egy koliban fogok lakni, egyből azt a pozitívumot láttam, hogy igen, milyen csodás lesz bulizni állandóan, és beilleszkedni, helyből 21 emberrel életre szóló barátságokat kötni, és kicsit újraélni a kolis-egyetemi éveimet. De most, hogy egyébként is bizonytalanná vált a maradásom – a tulajdonosok nem akarják meghosszabbítani a szerződésemet, mert ugye csak februárig maradok Belgiumban, és milyen komplikált lenne februárban új embert találni a helyemre -, kicsit azt is be kell ismernem, hogy nem, nem illeszkedtem igazán be. Persze, van két-három ember, akiket eléggé megszerettem, és persze, futtában mosolygunk egymásra majdnem mindenkivel, és igen, volt pár egészen frenetikus bulink együtt, de… az élmény sehol nincs a korábbi kolis élményeimhez képest. És ez talán rendben is van. Hiszen teljesen máshol tartok az életemben, mint az itteni gyerekek, más a ritmusom, más a célom, mást csinálok, mint ők. Nem utazok haza minden hétvégén, ahol az anyukám kimossa a ruháimat és főz rám a következő hétre, nem rettegek tanároktól, és nem kell elkezdenem stresszelni a vizsgaidőszak miatt. És egészen eddig a pillanatig valahogy magamat okoltam amiatt, hogy nem lesz annyira mesésen csodálatos ez a koli-szituáció. De nem vagyok már kollégista. Akármennyire is szeretném újraélni azokat a bizonyos, szabad és gondtalan egyetemista éveimet, amikor reggelig kocsmáztunk a körúton, amikor a legnagyobb bulik a koliban voltak, amikor mindig kiabált valaki a 6-os villamoson, és amikor minden fontos beszélgetés a dohányzók padjain zajlott le – már nem itt tart az életem. És talán kellett ez az egész koli-botrány ahhoz, hogy lebuktassam ezt a fránya, múltba visszavágyó énemet.

Vége lett a harmadik hónapomnak Belgiumban. És bár zaklatott volt az április sok tekintetben, és egyelőre nem tudom, hol fogok élni szeptembertől, azért továbbra is örülök, hogy itt vagyok. Nagyon sok emberrel találkozom, egyre érdekesebb élet-történeteket hallok, és azt hiszem, kezdenek lenni új barátaim és értelmes munka-céljaim, és persze egyre több jövő-tervem is fortyogni kezdett. Imádom, hogy ennyit utazok, hogy ennyi fiatallal dolgozhatok, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Tegnap részt vettünk a YO!Fest-en, ami a European Youth Forum fesztiválja, és ebben az évben Brüsszelben, az Európai Ifjúsági Hét keretein belül került megrendezésre. Segítettem workshop megtartásában, rajzoltam, életemben először valaki egy mondatba hozott a vizuális facilitálással* – pontosabban szólva, megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat, és beszélgettem egészen sok érdekes figurával. Még magyarul is nyekereghettem egy kicsit, mert elsétált a sátrunk előtt egy magyar srác. Jó érzés volt ifjúsági civil szervezetek között tölteni a napomat, nézelődni, örvendezni, ismerkedni. Megint csak jobban éreztem magam, mint bent a sötét irodában, ahol csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot a külvilággal. Annyira szétnézni, programokon részt venni ugyan nem volt időm és/vagy energiám, de mégis, benne volt a levegőben a változás, a tettvágy, a jövő. Szeretem, hogy belefér a ‘munkaköri leírásomba’, hogy ilyen rendezvényeken vegyek részt, és azt is szeretem, hogy pont Belgiumban, pont Brüsszeltől 25 km-re élem az életemet. És a következő pár hétben még lesznek ehhez hasonló megmozdulásaink.

*Miért olyan nagy dolog, hogy megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat? Ugyan eddig is előfordult néha, hogy megdicsérték a rajzokat (inkább firkákat és szövegeket), amiket a workshopjaimhoz, képzéseimhez csinálok, de most egy olyan embertől kaptam visszajelzést, aki ismeri a vizuális facilitációt, mint “műfaj”. Bár még nagyon tanulom ezt a művészetet, és nem is gondoltam tegnapig, hogy lenne saját stílusom, mindig jól esik, ha erről kapok bármilyen visszajelzést.

Becsekkoló

Milyen régen írtam… pedig sok minden történt tulajdonképpen. A múlt hetet egy ifjúsági cserén töltöttem Brüsszelben, aztán pedig két napon keresztül a belga cserkészeknek tartottam Coloured Glasses workshopokat. Találtam új zenéket, láttam jó filmeket, ettem finomakat, beleshettem az Európai Uniós intézmények épületeibe és működésébe, és azt hiszem, kicsit visszaszerettem az ifjúsági munkába megint.

Az egyik célom áprilisra az volt, hogy eljussak valamilyen inspiráló rendezvényre, és azt hiszem, ez sikerült is azzal, hogy részt vettem az Active Citizens Living European Values projekt első ifjúsági cseréjén Brüsszelben. Nagyjából 40 résztvevővel, igazán ügyes és talpraesett szervezőkkel, szimpatikus facilitátorokkal. A projektben egyébként a szervezetem (YFU Vlaanderen) is partner, így régóta tudtam, hogy meg fog történni a csere, de csak két héttel ezelőtt derült ki biztosan, hogy részt tudok majd venni, mint a belga csapat csoportvezetője. Jól esett nemzetközi bandában lenni, jól esett, hogy tudatosan tanultunk, hogy kaptam egy adag motivációt és lendületet, hogy tegyek másokért, és újra közelebb kerüljek az aktív állampolgárság témaköréhez. (Érdekes egyébként, hogy korábban is dolgoztam, foglalkoztam már a témával, de most valahogy – talán az általános résztvevői hozzáállás, szemlélet miatt – sokkal mélyebben érintett. És elhangzott egy aktív állampolgárság definíció is, ami nagyon megragadt bennem: az aktív állampolgárság a ragasztó, ami összetartja a társadalmat.) A program egyébként ügyesen volt felépítve, délelőttönként workshopoltunk, délutánonként pedig különböző EU intézményekbe tettünk látogatást. Kicsit megéreztem, hogy az EU és az ifjúsági munka egyik szíve és fővárosa valóban Brüsszel, ami valahogy jó érzéssel tölt el. Sőt, adott egy új perspektívát az “Innen vajon hova tovább?” projektben is. Brüsszel egyébként igazán nagy és impulzusokkal teli, főleg a nyugodt kis Mechelen után. Szerencsénk volt, hogy a hotelünk (egyébként igazi, régies nyugati hotel, leginkább a Grand Budapest Hotel díszletére emlékeztetett), az étkezések helyszíne és persze az EU negyed egymástól nagyon eltérő képeket festettek ugyanarról a városról. Láttam hajléktalanokat és igazi EU-s, öltönyös nagymenőket, lélegzetelállítóan szép parkokat és patkányokat szaladgálni egy csődbe ment üzlet padlóján, és persze az emberek, a nyelvek teljes kavalkádja… Örülök, hogy megint egy ilyen kalandnak lehettem részese. És persze elképesztően hálás is vagyok, hogy ilyen körökben mozgok. Igyekeztem promózni az Európai Szolidaritási Testületet és persze a tényt, hogy önkénteskedni menő – és még magamat is megleptem, mennyire hiszek tulajdonképpen ebben. Mert senki nem kért ám, hogy reklámozzak, magamtól jön, tényleg valahonnan mélyen belülről, a hála és motiváltság, a tenni akarás színkeverékéből.

Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért is szeretek önkénteskedni, miért fontos nekem, hogy másokért tegyek, hogy interkulturális kompetenciákról beszélgessek kamaszokkal, vagy éppen otthon miért volt fontos, hogy mindig közösségek (legyen szó országos civil szervezetről, helyi kezdeményezésről, hallgatói érdekképviseletről, vagy bármi másról) tagja legyek. És persze egyrészt arra jutottam, hogy azért, mert ezt tudom, ezt csinálom kamaszkorom óta – hol kisebb, hol nagyobb mértékben -, nevelgetek, segítek, szervezek, vezetek, facilitálok. Belejöttem már, vagy talán mindig is értettem hozzá valamiért, örömöt okoz és sikereket hoz. Embereket, akik elismerik a munkámat, az odaadásomat, akik szeretnek, mert közös az ügyünk. De ezen túl néha, főleg mikor megkapom a kellő motiváció-adagomat, azt is érzem, hogy ezzel tényleg hozzájárulok a változáshoz, a világ jobbá tételéhez. Lehet ez naiv gondolat, és biztos van mélyebb pszichológiai rétege, hogy miért kell nekem másokért tenni, de tényleg szeretem. Boldoggá tesz. Otthon érzem magam tőle.

A cserkésztábor egyébként szakmailag elég nagy kihívás volt, és azt hiszem, igencsak értékes tanulópénz. Rájöttem, hogy rosszul is lehet felkészülni, és olyan dolgot néztem el, amit egyébként tudtam már – hogy mindig a célcsoporthoz kell igazítani a gyakorlatokat, és bizony sejthettem volna, hogy 14-18 év közötti cserkészeknek sokkal több interaktivitás kell. De nem bánom, mert egyrészt, egy jó ideig megtanultam a leckét, másrészt arra is rájöttem, hogy talán ideje nagyobb módosításokat is eszközölni a kézikönyvön, amiből dolgozok. És voltak gyerkők, akik nyitottak voltak az üzenetemre, és csillant a szemük, úgyhogy ha már csak egy-két emberhez is sikerült elérnem, elégedett tudok lenni. És izgalmas volt a semmi közepén, egy sátorban workshopokat tartani, izgalmas volt más civil szervezetek képviselőivel beszélgetni, önkéntesekkel megismerkedni. Jót tett, hogy egy hét tömény ifjúsági cserés, nemzetközi hangulat után nem a sötét irodánkba kellett visszatérnem, hanem egy 850 fős (ezt még mindig nehezen hiszem el, én nagyjából 140 fiatallal találkoztam biztosan) táborban dolgozhattam két napig. Jó volt a tábor-hangulatot átélni, amit legutóbb talán két évvel ezelőtt, az utolsó gólyatáboromban éreztem. És az idő, a természet gyönyörű volt. Sikerült ugyan kicsit megpirulni a napon, és őszinte meglepetésként ért, hogy vannak itt dombok is, fel se tűnt, hogy gyakorlatilag két és fél hónapja nem láttam még csak emelkedőt se sehol.

Az elmúlt hét szinte teljesen offline közegben zajlott, ami egyrészt lehetőséget adott pihenni kicsit, másrészt pedig ráébresztett, hogy egyre távolabb vagyok Magyarországtól. Vagyis az otthoni embereimtől. Barátoktól, haveroktól, közösségektől, családtól. Egyre ritkásabb a kapcsolattartás, és nem tudom, hogy helyes-e így. Nem fogott még el igazán mély honvágy, olyan szomorúságba taszító legalább is. Amit furcsállok, nem gondoltam volna, hogy nem lesz honvágyam. Igen, hiányoznak az emberek, hiányzik Budapest, hiányzik a régi életem. Hiányoznak a magyar ízek, a magyar szavak, az, hogy értsem, miről beszélnek mellettem a buszon. De nem mondanám, hogy szomorú vagyok miatta. Sőt, valahogyan olyan keserédesen boldog az érzés, hogy van ki és mi hiányozzon. És közben persze néha elfog a kétkedés, hogy jó-e ez az eltávolodás, mert végül is egy évig valami egészen más, új életet élek, vagy hogy tulajdonképpen csak lusta vagyok kapcsolatokat ápolni, vagy a felelősség nem hiányzik. Szóval agyalok ezen is, mint mindenen, sokat. De néha a másik oldalról is látom ezt, hogy talán túl sokat tartom a kapcsolatot emberekkel, és nem adok helyet, vagy nem kényszerítem rá magam, hogy helyet adjak új, fontos kapcsolatoknak. Kicsit kettős érzés, azt hiszem.

Ugyan sok minden jár a fejemben, még mindig rengeteg az elvárásom magam felé, és hajlamos vagyok állandóan találni valami újabb aggódni valót, azért továbbra is jól érzem magam. Hálás vagyok, és mindig rájövök, főleg mikor más belga ESC önkéntesekkel találkozom, hogy hihetetlenül szerencsés is vagyok ezzel a projekttel. Persze, mindennek van árnyoldala, és vannak komoly kihívásaim, főleg önmagammal, de azért tényleg, őszintén, JÓL vagyok itt. A kis városkámban, a kis munkahelyemmel, az őrült zumbás nőcikkel és a kolis gyermekekkel, akiknek a nagy többségével valószínűleg nem leszünk soha elválaszthatatlan barátok . De azért, elvagyunk, mint a befőtt. 🙂