Milyen régen írtam… pedig sok minden történt tulajdonképpen. A múlt hetet egy ifjúsági cserén töltöttem Brüsszelben, aztán pedig két napon keresztül a belga cserkészeknek tartottam Coloured Glasses workshopokat. Találtam új zenéket, láttam jó filmeket, ettem finomakat, beleshettem az Európai Uniós intézmények épületeibe és működésébe, és azt hiszem, kicsit visszaszerettem az ifjúsági munkába megint.

Az egyik célom áprilisra az volt, hogy eljussak valamilyen inspiráló rendezvényre, és azt hiszem, ez sikerült is azzal, hogy részt vettem az Active Citizens Living European Values projekt első ifjúsági cseréjén Brüsszelben. Nagyjából 40 résztvevővel, igazán ügyes és talpraesett szervezőkkel, szimpatikus facilitátorokkal. A projektben egyébként a szervezetem (YFU Vlaanderen) is partner, így régóta tudtam, hogy meg fog történni a csere, de csak két héttel ezelőtt derült ki biztosan, hogy részt tudok majd venni, mint a belga csapat csoportvezetője. Jól esett nemzetközi bandában lenni, jól esett, hogy tudatosan tanultunk, hogy kaptam egy adag motivációt és lendületet, hogy tegyek másokért, és újra közelebb kerüljek az aktív állampolgárság témaköréhez. (Érdekes egyébként, hogy korábban is dolgoztam, foglalkoztam már a témával, de most valahogy – talán az általános résztvevői hozzáállás, szemlélet miatt – sokkal mélyebben érintett. És elhangzott egy aktív állampolgárság definíció is, ami nagyon megragadt bennem: az aktív állampolgárság a ragasztó, ami összetartja a társadalmat.) A program egyébként ügyesen volt felépítve, délelőttönként workshopoltunk, délutánonként pedig különböző EU intézményekbe tettünk látogatást. Kicsit megéreztem, hogy az EU és az ifjúsági munka egyik szíve és fővárosa valóban Brüsszel, ami valahogy jó érzéssel tölt el. Sőt, adott egy új perspektívát az “Innen vajon hova tovább?” projektben is. Brüsszel egyébként igazán nagy és impulzusokkal teli, főleg a nyugodt kis Mechelen után. Szerencsénk volt, hogy a hotelünk (egyébként igazi, régies nyugati hotel, leginkább a Grand Budapest Hotel díszletére emlékeztetett), az étkezések helyszíne és persze az EU negyed egymástól nagyon eltérő képeket festettek ugyanarról a városról. Láttam hajléktalanokat és igazi EU-s, öltönyös nagymenőket, lélegzetelállítóan szép parkokat és patkányokat szaladgálni egy csődbe ment üzlet padlóján, és persze az emberek, a nyelvek teljes kavalkádja… Örülök, hogy megint egy ilyen kalandnak lehettem részese. És persze elképesztően hálás is vagyok, hogy ilyen körökben mozgok. Igyekeztem promózni az Európai Szolidaritási Testületet és persze a tényt, hogy önkénteskedni menő – és még magamat is megleptem, mennyire hiszek tulajdonképpen ebben. Mert senki nem kért ám, hogy reklámozzak, magamtól jön, tényleg valahonnan mélyen belülről, a hála és motiváltság, a tenni akarás színkeverékéből.

Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért is szeretek önkénteskedni, miért fontos nekem, hogy másokért tegyek, hogy interkulturális kompetenciákról beszélgessek kamaszokkal, vagy éppen otthon miért volt fontos, hogy mindig közösségek (legyen szó országos civil szervezetről, helyi kezdeményezésről, hallgatói érdekképviseletről, vagy bármi másról) tagja legyek. És persze egyrészt arra jutottam, hogy azért, mert ezt tudom, ezt csinálom kamaszkorom óta – hol kisebb, hol nagyobb mértékben -, nevelgetek, segítek, szervezek, vezetek, facilitálok. Belejöttem már, vagy talán mindig is értettem hozzá valamiért, örömöt okoz és sikereket hoz. Embereket, akik elismerik a munkámat, az odaadásomat, akik szeretnek, mert közös az ügyünk. De ezen túl néha, főleg mikor megkapom a kellő motiváció-adagomat, azt is érzem, hogy ezzel tényleg hozzájárulok a változáshoz, a világ jobbá tételéhez. Lehet ez naiv gondolat, és biztos van mélyebb pszichológiai rétege, hogy miért kell nekem másokért tenni, de tényleg szeretem. Boldoggá tesz. Otthon érzem magam tőle.

A cserkésztábor egyébként szakmailag elég nagy kihívás volt, és azt hiszem, igencsak értékes tanulópénz. Rájöttem, hogy rosszul is lehet felkészülni, és olyan dolgot néztem el, amit egyébként tudtam már – hogy mindig a célcsoporthoz kell igazítani a gyakorlatokat, és bizony sejthettem volna, hogy 14-18 év közötti cserkészeknek sokkal több interaktivitás kell. De nem bánom, mert egyrészt, egy jó ideig megtanultam a leckét, másrészt arra is rájöttem, hogy talán ideje nagyobb módosításokat is eszközölni a kézikönyvön, amiből dolgozok. És voltak gyerkők, akik nyitottak voltak az üzenetemre, és csillant a szemük, úgyhogy ha már csak egy-két emberhez is sikerült elérnem, elégedett tudok lenni. És izgalmas volt a semmi közepén, egy sátorban workshopokat tartani, izgalmas volt más civil szervezetek képviselőivel beszélgetni, önkéntesekkel megismerkedni. Jót tett, hogy egy hét tömény ifjúsági cserés, nemzetközi hangulat után nem a sötét irodánkba kellett visszatérnem, hanem egy 850 fős (ezt még mindig nehezen hiszem el, én nagyjából 140 fiatallal találkoztam biztosan) táborban dolgozhattam két napig. Jó volt a tábor-hangulatot átélni, amit legutóbb talán két évvel ezelőtt, az utolsó gólyatáboromban éreztem. És az idő, a természet gyönyörű volt. Sikerült ugyan kicsit megpirulni a napon, és őszinte meglepetésként ért, hogy vannak itt dombok is, fel se tűnt, hogy gyakorlatilag két és fél hónapja nem láttam még csak emelkedőt se sehol.

Az elmúlt hét szinte teljesen offline közegben zajlott, ami egyrészt lehetőséget adott pihenni kicsit, másrészt pedig ráébresztett, hogy egyre távolabb vagyok Magyarországtól. Vagyis az otthoni embereimtől. Barátoktól, haveroktól, közösségektől, családtól. Egyre ritkásabb a kapcsolattartás, és nem tudom, hogy helyes-e így. Nem fogott még el igazán mély honvágy, olyan szomorúságba taszító legalább is. Amit furcsállok, nem gondoltam volna, hogy nem lesz honvágyam. Igen, hiányoznak az emberek, hiányzik Budapest, hiányzik a régi életem. Hiányoznak a magyar ízek, a magyar szavak, az, hogy értsem, miről beszélnek mellettem a buszon. De nem mondanám, hogy szomorú vagyok miatta. Sőt, valahogyan olyan keserédesen boldog az érzés, hogy van ki és mi hiányozzon. És közben persze néha elfog a kétkedés, hogy jó-e ez az eltávolodás, mert végül is egy évig valami egészen más, új életet élek, vagy hogy tulajdonképpen csak lusta vagyok kapcsolatokat ápolni, vagy a felelősség nem hiányzik. Szóval agyalok ezen is, mint mindenen, sokat. De néha a másik oldalról is látom ezt, hogy talán túl sokat tartom a kapcsolatot emberekkel, és nem adok helyet, vagy nem kényszerítem rá magam, hogy helyet adjak új, fontos kapcsolatoknak. Kicsit kettős érzés, azt hiszem.

Ugyan sok minden jár a fejemben, még mindig rengeteg az elvárásom magam felé, és hajlamos vagyok állandóan találni valami újabb aggódni valót, azért továbbra is jól érzem magam. Hálás vagyok, és mindig rájövök, főleg mikor más belga ESC önkéntesekkel találkozom, hogy hihetetlenül szerencsés is vagyok ezzel a projekttel. Persze, mindennek van árnyoldala, és vannak komoly kihívásaim, főleg önmagammal, de azért tényleg, őszintén, JÓL vagyok itt. A kis városkámban, a kis munkahelyemmel, az őrült zumbás nőcikkel és a kolis gyermekekkel, akiknek a nagy többségével valószínűleg nem leszünk soha elválaszthatatlan barátok . De azért, elvagyunk, mint a befőtt. 🙂