esc

Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

Lélekmelengető

Nagyon régen írtam, olyan érzés, mintha legalább egy fél éve lett volna. Amúgy csak kicsivel kevesebb mint egy hónapja volt. Mosodában ültem, készültem a megérkezős tréningemre. Azóta eltelt jó pár hét, újra mosodában ülök, és mivel nem hagynám itt a ruháimat, magányosan megtisztulni, ezért gondoltam, lehozom a tabletkét, és írok egy keveset.

Mióta legutóbb írtam, volt egy nagyon csodálatos tréningem, ahol találkoztam végre hozzám hasonló önkéntesekkel, akik különböző okok miatt maguk mögött hagyták a saját otthonukat, és most az önkéntesség színes palettáján végeznek különböző tevékenységeket, gyerekeknek tartanak outdoor foglalkozásokat, vagy éppen beteg madarakat etetnek. A tréningtől szakmailag pontosan azt kaptam, amit vártam – motivációt, energiát, lehetőséget gondolkodni magamról, a céljaimról, az életemről. Az időjárás nem volt velünk kegyes – vagyis hát, nézőpont kérdése, tudom, hogy otthon rekkenő hőség van hetek óta. Engem a tréning alatt sokszor a fagyhalál kerülgetett, legalább ötször sikerült eláznom, és persze újra rájöttem, hogy a kedvenc Vans cipőim nem annyira hatékonyak az erdő kellős közepén. Jó volt új emberekkel találkozni, megismerni élettörténetek darabkáit, könnyekig nevetni a fáradtságtól. Azt éreztem, hogy tartozok végre megint valahova. És azóta kicsit aggódok, és sajnálom is, hogy én egyedül vagyok Mechelenben – legalábbis messze a többiektől. Szeptemberben lesz a félidős tréningünk, már most nagyon várom. (Már csak azért is, mert úgy néz ki, a következő kör megérkező önkénteseknek tarthatok workshopot! 😊 )

A tréning után tulajdonképpen erősen felgyorsultak a történések, tartottam egy nagyon jó workshopot – amihez szintén sokban hozzájárult, hogy volt egy hetem visszatalálni önmagamhoz, és megerősödni a „trénerré akarok válni” hitemben. Szinkronban voltam magammal, éreztem a csoport dinamikáját, és annak ellenére, hogy tipikus „rossz osztály” kamaszok, nagyon élveztem. Voltam Brüsszelben élethosszig tartó tanulás konferencián, ami szintén adott új ötleteket – és persze segített gyakorolni a „small talk-networking” (ezekre tényleg nem tudok jó magyar kifejezést most) kompetenciáimat is. Meglátogattak a nővéremék, ami megint jó lehetőséget adott arra, hogy szeretett kisvárosomban turistáskodjak – nem tudok ráunni Mechelenre. Ezúttal még csónakáznunk is sikerült – jó, hivatalosan hajó-túra, de hát motorcsónakokról és nagyjából fél órás útról beszélünk. Jól esett családdal lenni megint, magyarul csacsogni, büszkélkedni az országgal, amire kezdek második otthonomként tekinteni.

Végül sikerült a hónapot magasan zárni, Belgium egyik legnagyobb fesztiválján önkénteskedtünk Alejandrinával (a másik önkéntes az irodában). Bár sikerült valahogy megbetegednem (jellemző, hogy Belgium – és Európa – legmelegebb hetén én megfázásos tünetekkel küzdöttem), és nagy okosan még a lábaimat is leégettem a napon, de azért a koncertek csodálatosak voltak. És persze a jó öreg fesztiválhangulatot is nagyon élveztem. Voltak kihívások, nyűgösségek, morgolódások, súrlódások – de aki volt már fesztiválon, szerintem biztosan ismeri az érzést. A sátorban alvást jobban kezeltem, mint vártam, és az allergia vagy a hőség sem zavart túlságosan – bár lehetséges, hogy csak azért, mert más fájdalmak kötötték le a figyelmemet. Cserébe sikerült a Bastille-t, RY X-t, és a Florence & The Machine-t első sorból, a Muse-t és Macklamore-t pedig nagyjából 5. sorból végigtombolni. Játszottunk nyereményjátékokat, ugrabugráltunk a párakapuk alatt, és még egy nagyon kedves Waldo-val is találkoztunk. Utolsó este pedig egy kis bulizás, ismerkedés, sörözgetés is belefért a programba. Egyébként a belgák sok mindent nagyon jól csinálnak fesztivál-ügyileg. Az első 10-15 sorban kapus beléptetés van a nagyszínpad előtt, ami egyrészt rendkívül egyszerűvé, másrészt tervezhetővé teszi a „muszáj-első-sorból-látnom” típusú koncerteket. Bátorítanak, hogy hozz saját üveget, és mindenhol elérhető ivóvíz. (Lehet, hogy változott a helyzet, mióta legutóbb otthon voltam fesztiválon, de azért ilyesmit nehezen tudok otthon elképzelni.)

A munkánk egészen egyszerű volt, csak karszalagot ellenőriztünk az egyik szerviz úton. És be kell látnom, nagyon jó sorunk volt, mint önkéntesek. Kaptunk elegendő szendvicset, vizet, kólát és kávét, sőt, még krediteket is, amiket szabadon költhettünk a fesztivál területén mindenféle kajára, a „crew faluban” pedig sörre és az elmaradhatatlan sült krumplira. Néha elképesztőnek tartom, hogy mekkora mázlim van bizonyos helyzetekben. Még egy kicsit írni is volt időm, úgyhogy következzen pár gondolat, egyenesen Rock Werchterről.

„Néha, mikor van egy kis időm elcsendesülni, belépek a random narráló üzemmódomba. Képzeljétek el úgy, mintha egy film lenne az életem (néha azt is érzem), és megszólalna egy kellemes hang, segítve elhelyezni a nézőt a körülményekben. És ebből a narratív módból születnek ilyen furcsa jegyzetek, amiket egyébként visszaolvasva sosem kedvelek. De csinálni szórakoztató, és mindig tudom, hogy ha nem írom le, csak narrálok, a következő pillanatban ki is megy az egész a fejemből. Ezért aztán nekikezdek a jegyzetnek, de ahogy elkezdem kiírni magamból azt a pár nagyon szépen megfogalmazott gondolatot, mindig oda lyukadok ki, hogy ezek a gondolatok nem is vezetnek sehova.

Fesztivállapotok. A mező és a fesztivál területének külső peremén ülünk, láthatósági mellényben, ragyogó napsütésben. A távolból visszhangzik valami zene, talán az egyik nagy húzónév főpróbázik. Én meg párhuzamosan gondolkodom azon, hogy képtelen vagyok nyugalomban lenni, semmit tenni, ülni és merengeni – meg az elmúlt évek fesztiválemlékeiről. Persze tudjuk, hogy az agy nem képes multitaskolni, gondolom a gondolatok meg főleg nem, úgyhogy biztos csak nagyon gyorsan cikázik az elmém, egyiktől a másikig. Az első Campusomról (Debrecen, hej!), az utolsó Campusomról (amikor kiderült az egyetemi felvételi ponthatára), a mindig viszontagságos EFOTT-okról, az elképesztő SZIGET pillanatokról. Így belegondolva, tulajdonképpen az összes fesztivál közül a két SZIGET volt az, ahol nem önkénteskedtem – és fizetnem kellett a jegyekért. Szeretek fesztiválokon önkénteskedni. Most mondjuk kicsit beteg vagyok (ki betegszik meg az állítólag legmelegebb belga nyári héten?!), ami miatt kicsit aggódok, és persze a közérzetem sem a legkimagaslóbb. De azért próbálom összeszedni magam, elvégre megint itt egy egyszer-az-életben, milyen-fene-mázlista-vagyok szituáció, ami véletlenül hullott az ölembe. Hogy szeretem ezeket a véletleneket.”

Hát ilyen költői voltam, azt hiszem még a második nap elején. Ekkor égettem le a lábaimat… 😀 buta kabala.

Amióta pedig hazajöttem, tulajdonképpen a júniust próbálom kiheverni. A héten igyekeztem visszarázódni az önfelfedezős-önkihívós hangulatba, összeraktam egy új 30 napos kihívást (ezzel kapcsolatban fogok még jelentkezni, van pár naplózós feladatom), voltam Babbelbar-ban (egy ingyenes beszélgető esemény, ahol a külföldiek belga önkéntesekkel gyakorolják a hollandot), a hétvégén pedig megpróbáltam minél nagyobb mértékben offline maradni, és aktívan kikapcsolódni. Szombaton például színeztem, úsztam, szaunáztam és még a régóta csábító hidromasszázs széket is kipróbáltam a konditeremben. Csendben voltam és igyekeztem befelé figyelni. Lassú, nyugodt hétvége volt ez a mostani, amire azt hiszem, szükségem volt. A július egyébként viszonylag ilyen kis kellemesen csordogál majd végig, nincsenek nagy terveim. Augusztusban indul a következő kör látogatás, Hajni érkezik végre hozzám, amit nagyon várok. (Látod Hajni, beleszőttelek a posztba!) Aztán pedig indul az őrültek háza munkában, ha minden igaz. Szeretnék rengeteg workshopot tartani, feszegetni a projektem határait, új dolgokat kipróbálni – és remélem, hogy lesz is hozzá energiám. Addig pedig nyár Mechelenben – remélhetőleg sok autodidakta önfejlesztéssel, holland tanulással/gyakorlással, kis szakdogázással, sportolással.

Azt hiszem, jól vagyok. Képtelen vagyok ugyan a jelenben nyugton meglenni (képzeljétek, még koncertek közben is azon kaptam magam, hogy a következő lépésen, következő programon, teendőn jár az eszem), mindig csak a jövőt tervezem, grandiózus terveket szövök, de azért jól is érzem magam. Egyre többször sikerül rajtakapnom ezen a nagy jövő-fókuszáltságon, és egyre többször sikerül a jelenben tartanom a figyelmem. Túl sokat akarok egyszerre, azonnal, és ezen is igyekszem most lazítani. Nyár van elvégre, hetek óta nem esett az eső (napközben), egymást érik a programok, ott a végtelen – méregdrága – kondibérletem, és persze az emberek, akik körül vesznek. (Ugyan nincsenek sokan, de annál értékesebbek.)

Ezzel a lábakat növesztett vattacukorral zárom soraimat. (Mechelen főtérén vádor vidámpark van a hetekben. A gyermeki lelkem pedig nagyon boldog, hogy ennyi plüsst, játékot, attrakciót és persze vattacukrot láthat.)

Dühből blog

Annyira azért nem vagyok dühös, de megtetszett a hangzása, úgyhogy megtartom a címet. Az elmúlt két hét nagyon sok munka-dologgal telt, aminek köszönhetően az egész idő-érzékelésem megváltozott. Olyan, minta az elmúlt két hét megnyúlt volna időben, és legalább két hónap történését magába sűrítené. Tartottam sok workshopot, elmaradtak workshopjaim résztvevők hiánya miatt, helyt álltam egy nehéz szituációban, kihoztam a legtöbbet a lehetőségeinkből. Mindezt úgy, hogy elismerést nem igazán kapok, és továbbra is egy hatalmas kérdőjel lebeg a fejem felett lakhatás ügyben. (Egyébként részben ebből ered a frusztrált cím, részben meg abból a tényből, hogy a koliban épp nincs meleg víz…)

Amikor az ember EVS-es blogokat olvas, vagyis amikor én EVS-es blogokat olvasok, valahogy sehol nem látom a nehéz helyzeteket, a rossz pillanatokat, az önkéntes lét árnyoldalait. Pedig vannak, és most valahogy úgy érzem, hogy ezekkel szembenézni, tudatosítani, elfogadni, hogy ma bizony nyűgös napom van, amikor legszívesebben a főnökömet szidnám fűnek-fának (az internetnek…), az tulajdonképpen egészséges és természetes dolog. És mindez nem tesz hálátlanná, rossz gyerekké, aki nem becsüli meg magát. Csak emberré tesz, akinek ugyanúgy vannak nehéz pillanatai, és nem szivárványok és egyszarvúk között tölti a nap huszonnégy óráját. Szóval igen, bosszant a főnököm (akit nagyon szívesen minősítenék itt, de mégis csak rendes ember vagyok, szóval megtartom magamnak), nyugtalanít a lakhatási helyzetem, főleg mert azt érzem, senki nem áll az én pártomon, és továbbra is azt érzem, hogy annyi mindent tennék a világért/fiatalokért/magamért, de valami visszafog belül, és inkább a környezeti tényezőket hibáztatom.

Egyébként persze sok időt töltök szivárványok és egyszarvúk között, ha az ifjúsági munkát szivárványnak, és a legkülönbözőbb embereket egyszarvúnak nézzük a metafora kedvéért. Történnek velem váratlanul szuper dolgok, mint a város polgármesterének meginterjúvolása (akit egyébként a világ polgármesterének is megválasztottak már, mert nagyon komoly eredményeket ért el integrációs ügyekben). Szombaton meg újra értelmes, okos egyetemistáknak tarthattam workshopot, amin végre a létszám is stimmelt, és talán először, mióta kiutaztam, kifutottam az időből, és többre lett volna szükségem. Úgy tűnik kezdek belejönni a network-ölésbe (néhol véletlenül, néhol direkt, és remélem, eredménye is lesz majd egyszer), amit ugyan lehet, hogy nem is nekem kellene csinálni, de az is lehet, hogy mások is csinálják a szervezetben, csak nem szóltak nekem. Egyre erősebben hiszek a gondolatokban és szemléletmódban, amit másoknak “kínálunk” a workshopokon keresztül, és sokszor már attól is boldog vagyok, hogy sok intelligens, hozzám hasonló gondolkodású emberrel dolgozhatok.

Ezek a képek mind május 9-én, Európa Napon készültek. A főtéren voltunk, hogy promotáljuk a This Time I’m Voting kampányt, a saját projektünket (Active Citizens Living European Values) és persze a szervezetet általánosságban. Készítettem interjúkat, beszélgettem, és összességében nagyon jól éreztem magam. 🙂

Turista-pillanataim is voltak, mióta legutóbb írtam – eljutottam Oostende-be, Belgium nagyon híres, nagyon turisztikai tengerparti városába. Az időjárás amolyan belgásan rettenetes volt – szakadó eső és szélfújás, nagyon ritkán pici napsütéssel, viszont rajta volt a mini-belga-must-see listámon, így örülök, hogy az egyik workshop-foglalásunk odavetett. Érdekes módon a legjobban egy park tetszett, ami még csak annyira közel sem volt a tengerparthoz. Talán fel sem sikerült fognom, hogy a tenger partján voltam, és ameddig elláttam, semmi nem volt, csak víz. A hullámok hangja egyébként csodálatos, nagyon szeretem, ahogy morajlik a víz. Kevés megnyugtatóbb dolgot hallottam életemben. És a látvány is egészen lenyűgöző. Remélem, sikerül még kicsit jobb időben is visszajutnom a picinyke belga tengerpartra.

Nagyon örülök, hogy végre tavasz van. Bár az időjárás néha nem mutatja, de az ország (vagyis Flandria) csodálatosan kizöldült és a napos órák száma szinte végtelennek érzik (20:46 van, és a nap még süt). Mivel mostanában nagyon sok időt töltök vonatokon (ki se merem számolni), boldoggá tesz, hogy az elsuhanó táj ilyen zöld, ilyen természetes, egészen vidéki. Az egyik kedvenc könyvem/filmem, a Felhőatlasz egyik szála Belgiumban játszódik, és ez egészen egy múlt heti vonatozásomig nem tudatosodott bennem. De most eljutottam olyan részeire Belgiumnak, ahol tényleg el tudom képzelni a történet díszleteit. Van valami végtelenül romantikus az elsuhanó tájakban, a legelésző lovak mögött meghúzódó, girbe-gurba, történelmi településekben, a fák és bokrok leveleinek ezüstös csillogásában, mikor a ritkán látott nap megtisztel minket a jelenlétével.

Nem vagyok benne biztos, hogy logikailag bármennyire és összefüggenek a fenti gondolatok egymással. Sokat agyalok mostanában azon, hogy a blogolás és a fényképek készítése mennyire magam miatt és mennyire a másokkal való megosztás miatt történik. Azért csinálom, mert szeretek alkotni, vagy azért, mert meg akarok valamit mutatni másoknak? Vajon az egyik mennyire függ a másiktól? Van üzenetem? Kell, hogy legyen üzenet? Arra emlékszem, hogy eredetileg az volt a célom, hogy egyrészt magamnak hagyjak emlékeket, másrészt pedig könnyedén meg tudjam osztani az otthoniakkal, hogy mik történnek velem. De akárhogy is nézem, ez nem egy “Ma ez történt…”-féle napló, legalábbis a legtöbbször. És pont ezért talán most kicsit nem is érzem, hogy lenne értéke másoknak. Persze én nagyon szeretem írni, de vajon ez elég? És ha nem elég, vajon miért nem elég? Ha egy valamiben már sokat fejlődtem, mióta kinn vagyok, az azt hiszem, a filozofikus kérdések feltevése. Hátha lassan a válaszadásba is belejövök.

Ezer éve

Olyan érzésem van, mintha ezer évvel ezelőtt írtam volna utoljára a blogba. Pedig csak 9 napja volt, ha jól számolom. Volt a brüsszeli ifjúsági csere, a cserkésztábor, aztán az előző hét, ami egyszerre volt rövid és nagyon hosszú, zagyva, izgalmas és fárasztó is, aztán egy újabb végigdolgozott hétvége, egy sűrű és nyugtalan hétfő, kedd Brüsszelben, és már itt is vagyunk. Május 1, pihenőnap, aminek a felét sikerült végigaludni. Sejtettem ugyan, hogy ez az április lemerítette a belső elemeimet, de amikor felkeltem és a telefonom órája 13:00-t mutatott, kicsit meghökkentem.

A hét egyik reggele – tavasz lett végre Mechelenben

Április nagyon zajos volt érzelmileg, tele kihívásokkal, motiváció-vesztésekkel és újra-megtalálásokkal. Voltak csodálatosan szép és szomorú, vagy éppen kétségbeejtő pillanataim, nevettem, szórakoztam, tanultam, könnyeztem, lefagytam, továbbléptem. Éreztem magam jelentéktelennek és adott szituáció megmentőjének is. Összesen nagyjából 200 fiatallal dolgoztam a különböző workshopokon, amiből ha egy-két embert sikerült megszólítani, és elindítani bennük új gondolatokat, akkor tökéletesen elégedett vagyok.

Valamit nagyon magyarázok 🙂
YFU Interns 🙂

Múlt hét végén részt vettünk – mindhárman, az iroda “gyakornokai” – a YFU által szervezett Cultuurweekend-en (azoknak a diákoknak, akiket a mi irodánk küld ki különböző országokba, egy évre). És nagyon boldoggá tett, hogy újra egy ottalvós, több napos képzés szervezői csapatában találtam magam. Persze, az egész hollandul volt, és mi csak egy esti workshopot tartottunk a gyerkőcöknek, aztán egész vasárnap nem volt feladatom*, de a hangulat akkor is nagyon jól esett. El is gondolkodtam rajta, hogy vajon miért szeretem ezeket a hétvégéket ennyire. Tudom, mennyi szép emlékem van különböző tréningekről, képzésekről, és akár szervezőként, akár résztvevőként voltam jelen, mindegyik annyit hozzáadott ahhoz az emberhez, aki most vagyok. De vajon azzal, hogy ezeket az élményeket keresem, a múltba járok vissza?

*Az egyetlen részben hasznos dolog, amit magamnak találtam egy térkép megrajzolása volt. Nekem nagyon tetszik, de nem hiszem, hogy valójában volt értelme – azon túl, hogy lefoglalt egy fél órácskára.

Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben a koli-ügyben is. Hogy miért akarok annyira újra egy egyetemi (jó, főiskolai) közösség részese lenni, bulikba járni a hét közepén, szervezkedni, aktívnak lenni, idetartozni. És míg az ifjúsági munkában, az önkénteskédben azért a nosztalgia-faktor mellett elég erős a saját hitvallásom abban, hogy megváltoztatjuk a világot, addig a koli-ügyben tényleg semmi mást nem látok, csak egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy újrateremtsek pillanatokat, élményeket, amikről azt hittem, hogy réges-rég magam mögött hagytam. Emlékszem rá, hogy mikor megtudtam, hogy egy koliban fogok lakni, egyből azt a pozitívumot láttam, hogy igen, milyen csodás lesz bulizni állandóan, és beilleszkedni, helyből 21 emberrel életre szóló barátságokat kötni, és kicsit újraélni a kolis-egyetemi éveimet. De most, hogy egyébként is bizonytalanná vált a maradásom – a tulajdonosok nem akarják meghosszabbítani a szerződésemet, mert ugye csak februárig maradok Belgiumban, és milyen komplikált lenne februárban új embert találni a helyemre -, kicsit azt is be kell ismernem, hogy nem, nem illeszkedtem igazán be. Persze, van két-három ember, akiket eléggé megszerettem, és persze, futtában mosolygunk egymásra majdnem mindenkivel, és igen, volt pár egészen frenetikus bulink együtt, de… az élmény sehol nincs a korábbi kolis élményeimhez képest. És ez talán rendben is van. Hiszen teljesen máshol tartok az életemben, mint az itteni gyerekek, más a ritmusom, más a célom, mást csinálok, mint ők. Nem utazok haza minden hétvégén, ahol az anyukám kimossa a ruháimat és főz rám a következő hétre, nem rettegek tanároktól, és nem kell elkezdenem stresszelni a vizsgaidőszak miatt. És egészen eddig a pillanatig valahogy magamat okoltam amiatt, hogy nem lesz annyira mesésen csodálatos ez a koli-szituáció. De nem vagyok már kollégista. Akármennyire is szeretném újraélni azokat a bizonyos, szabad és gondtalan egyetemista éveimet, amikor reggelig kocsmáztunk a körúton, amikor a legnagyobb bulik a koliban voltak, amikor mindig kiabált valaki a 6-os villamoson, és amikor minden fontos beszélgetés a dohányzók padjain zajlott le – már nem itt tart az életem. És talán kellett ez az egész koli-botrány ahhoz, hogy lebuktassam ezt a fránya, múltba visszavágyó énemet.

Vége lett a harmadik hónapomnak Belgiumban. És bár zaklatott volt az április sok tekintetben, és egyelőre nem tudom, hol fogok élni szeptembertől, azért továbbra is örülök, hogy itt vagyok. Nagyon sok emberrel találkozom, egyre érdekesebb élet-történeteket hallok, és azt hiszem, kezdenek lenni új barátaim és értelmes munka-céljaim, és persze egyre több jövő-tervem is fortyogni kezdett. Imádom, hogy ennyit utazok, hogy ennyi fiatallal dolgozhatok, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Tegnap részt vettünk a YO!Fest-en, ami a European Youth Forum fesztiválja, és ebben az évben Brüsszelben, az Európai Ifjúsági Hét keretein belül került megrendezésre. Segítettem workshop megtartásában, rajzoltam, életemben először valaki egy mondatba hozott a vizuális facilitálással* – pontosabban szólva, megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat, és beszélgettem egészen sok érdekes figurával. Még magyarul is nyekereghettem egy kicsit, mert elsétált a sátrunk előtt egy magyar srác. Jó érzés volt ifjúsági civil szervezetek között tölteni a napomat, nézelődni, örvendezni, ismerkedni. Megint csak jobban éreztem magam, mint bent a sötét irodában, ahol csak e-mailben tartjuk a kapcsolatot a külvilággal. Annyira szétnézni, programokon részt venni ugyan nem volt időm és/vagy energiám, de mégis, benne volt a levegőben a változás, a tettvágy, a jövő. Szeretem, hogy belefér a ‘munkaköri leírásomba’, hogy ilyen rendezvényeken vegyek részt, és azt is szeretem, hogy pont Belgiumban, pont Brüsszeltől 25 km-re élem az életemet. És a következő pár hétben még lesznek ehhez hasonló megmozdulásaink.

*Miért olyan nagy dolog, hogy megdicsérték a vizuális facilitációs stílusomat? Ugyan eddig is előfordult néha, hogy megdicsérték a rajzokat (inkább firkákat és szövegeket), amiket a workshopjaimhoz, képzéseimhez csinálok, de most egy olyan embertől kaptam visszajelzést, aki ismeri a vizuális facilitációt, mint “műfaj”. Bár még nagyon tanulom ezt a művészetet, és nem is gondoltam tegnapig, hogy lenne saját stílusom, mindig jól esik, ha erről kapok bármilyen visszajelzést.

Becsekkoló

Milyen régen írtam… pedig sok minden történt tulajdonképpen. A múlt hetet egy ifjúsági cserén töltöttem Brüsszelben, aztán pedig két napon keresztül a belga cserkészeknek tartottam Coloured Glasses workshopokat. Találtam új zenéket, láttam jó filmeket, ettem finomakat, beleshettem az Európai Uniós intézmények épületeibe és működésébe, és azt hiszem, kicsit visszaszerettem az ifjúsági munkába megint.

Az egyik célom áprilisra az volt, hogy eljussak valamilyen inspiráló rendezvényre, és azt hiszem, ez sikerült is azzal, hogy részt vettem az Active Citizens Living European Values projekt első ifjúsági cseréjén Brüsszelben. Nagyjából 40 résztvevővel, igazán ügyes és talpraesett szervezőkkel, szimpatikus facilitátorokkal. A projektben egyébként a szervezetem (YFU Vlaanderen) is partner, így régóta tudtam, hogy meg fog történni a csere, de csak két héttel ezelőtt derült ki biztosan, hogy részt tudok majd venni, mint a belga csapat csoportvezetője. Jól esett nemzetközi bandában lenni, jól esett, hogy tudatosan tanultunk, hogy kaptam egy adag motivációt és lendületet, hogy tegyek másokért, és újra közelebb kerüljek az aktív állampolgárság témaköréhez. (Érdekes egyébként, hogy korábban is dolgoztam, foglalkoztam már a témával, de most valahogy – talán az általános résztvevői hozzáállás, szemlélet miatt – sokkal mélyebben érintett. És elhangzott egy aktív állampolgárság definíció is, ami nagyon megragadt bennem: az aktív állampolgárság a ragasztó, ami összetartja a társadalmat.) A program egyébként ügyesen volt felépítve, délelőttönként workshopoltunk, délutánonként pedig különböző EU intézményekbe tettünk látogatást. Kicsit megéreztem, hogy az EU és az ifjúsági munka egyik szíve és fővárosa valóban Brüsszel, ami valahogy jó érzéssel tölt el. Sőt, adott egy új perspektívát az “Innen vajon hova tovább?” projektben is. Brüsszel egyébként igazán nagy és impulzusokkal teli, főleg a nyugodt kis Mechelen után. Szerencsénk volt, hogy a hotelünk (egyébként igazi, régies nyugati hotel, leginkább a Grand Budapest Hotel díszletére emlékeztetett), az étkezések helyszíne és persze az EU negyed egymástól nagyon eltérő képeket festettek ugyanarról a városról. Láttam hajléktalanokat és igazi EU-s, öltönyös nagymenőket, lélegzetelállítóan szép parkokat és patkányokat szaladgálni egy csődbe ment üzlet padlóján, és persze az emberek, a nyelvek teljes kavalkádja… Örülök, hogy megint egy ilyen kalandnak lehettem részese. És persze elképesztően hálás is vagyok, hogy ilyen körökben mozgok. Igyekeztem promózni az Európai Szolidaritási Testületet és persze a tényt, hogy önkénteskedni menő – és még magamat is megleptem, mennyire hiszek tulajdonképpen ebben. Mert senki nem kért ám, hogy reklámozzak, magamtól jön, tényleg valahonnan mélyen belülről, a hála és motiváltság, a tenni akarás színkeverékéből.

  • Hotel teraszka
  • A kicsit magasabb épület a teraszos emeletekkel a hotelünk

Szoktam ezen gondolkodni, hogy miért is szeretek önkénteskedni, miért fontos nekem, hogy másokért tegyek, hogy interkulturális kompetenciákról beszélgessek kamaszokkal, vagy éppen otthon miért volt fontos, hogy mindig közösségek (legyen szó országos civil szervezetről, helyi kezdeményezésről, hallgatói érdekképviseletről, vagy bármi másról) tagja legyek. És persze egyrészt arra jutottam, hogy azért, mert ezt tudom, ezt csinálom kamaszkorom óta – hol kisebb, hol nagyobb mértékben -, nevelgetek, segítek, szervezek, vezetek, facilitálok. Belejöttem már, vagy talán mindig is értettem hozzá valamiért, örömöt okoz és sikereket hoz. Embereket, akik elismerik a munkámat, az odaadásomat, akik szeretnek, mert közös az ügyünk. De ezen túl néha, főleg mikor megkapom a kellő motiváció-adagomat, azt is érzem, hogy ezzel tényleg hozzájárulok a változáshoz, a világ jobbá tételéhez. Lehet ez naiv gondolat, és biztos van mélyebb pszichológiai rétege, hogy miért kell nekem másokért tenni, de tényleg szeretem. Boldoggá tesz. Otthon érzem magam tőle.

A cserkésztábor egyébként szakmailag elég nagy kihívás volt, és azt hiszem, igencsak értékes tanulópénz. Rájöttem, hogy rosszul is lehet felkészülni, és olyan dolgot néztem el, amit egyébként tudtam már – hogy mindig a célcsoporthoz kell igazítani a gyakorlatokat, és bizony sejthettem volna, hogy 14-18 év közötti cserkészeknek sokkal több interaktivitás kell. De nem bánom, mert egyrészt, egy jó ideig megtanultam a leckét, másrészt arra is rájöttem, hogy talán ideje nagyobb módosításokat is eszközölni a kézikönyvön, amiből dolgozok. És voltak gyerkők, akik nyitottak voltak az üzenetemre, és csillant a szemük, úgyhogy ha már csak egy-két emberhez is sikerült elérnem, elégedett tudok lenni. És izgalmas volt a semmi közepén, egy sátorban workshopokat tartani, izgalmas volt más civil szervezetek képviselőivel beszélgetni, önkéntesekkel megismerkedni. Jót tett, hogy egy hét tömény ifjúsági cserés, nemzetközi hangulat után nem a sötét irodánkba kellett visszatérnem, hanem egy 850 fős (ezt még mindig nehezen hiszem el, én nagyjából 140 fiatallal találkoztam biztosan) táborban dolgozhattam két napig. Jó volt a tábor-hangulatot átélni, amit legutóbb talán két évvel ezelőtt, az utolsó gólyatáboromban éreztem. És az idő, a természet gyönyörű volt. Sikerült ugyan kicsit megpirulni a napon, és őszinte meglepetésként ért, hogy vannak itt dombok is, fel se tűnt, hogy gyakorlatilag két és fél hónapja nem láttam még csak emelkedőt se sehol.

Az elmúlt hét szinte teljesen offline közegben zajlott, ami egyrészt lehetőséget adott pihenni kicsit, másrészt pedig ráébresztett, hogy egyre távolabb vagyok Magyarországtól. Vagyis az otthoni embereimtől. Barátoktól, haveroktól, közösségektől, családtól. Egyre ritkásabb a kapcsolattartás, és nem tudom, hogy helyes-e így. Nem fogott még el igazán mély honvágy, olyan szomorúságba taszító legalább is. Amit furcsállok, nem gondoltam volna, hogy nem lesz honvágyam. Igen, hiányoznak az emberek, hiányzik Budapest, hiányzik a régi életem. Hiányoznak a magyar ízek, a magyar szavak, az, hogy értsem, miről beszélnek mellettem a buszon. De nem mondanám, hogy szomorú vagyok miatta. Sőt, valahogyan olyan keserédesen boldog az érzés, hogy van ki és mi hiányozzon. És közben persze néha elfog a kétkedés, hogy jó-e ez az eltávolodás, mert végül is egy évig valami egészen más, új életet élek, vagy hogy tulajdonképpen csak lusta vagyok kapcsolatokat ápolni, vagy a felelősség nem hiányzik. Szóval agyalok ezen is, mint mindenen, sokat. De néha a másik oldalról is látom ezt, hogy talán túl sokat tartom a kapcsolatot emberekkel, és nem adok helyet, vagy nem kényszerítem rá magam, hogy helyet adjak új, fontos kapcsolatoknak. Kicsit kettős érzés, azt hiszem.

Ugyan sok minden jár a fejemben, még mindig rengeteg az elvárásom magam felé, és hajlamos vagyok állandóan találni valami újabb aggódni valót, azért továbbra is jól érzem magam. Hálás vagyok, és mindig rájövök, főleg mikor más belga ESC önkéntesekkel találkozom, hogy hihetetlenül szerencsés is vagyok ezzel a projekttel. Persze, mindennek van árnyoldala, és vannak komoly kihívásaim, főleg önmagammal, de azért tényleg, őszintén, JÓL vagyok itt. A kis városkámban, a kis munkahelyemmel, az őrült zumbás nőcikkel és a kolis gyermekekkel, akiknek a nagy többségével valószínűleg nem leszünk soha elválaszthatatlan barátok . De azért, elvagyunk, mint a befőtt. 🙂

Stuck in a rut?

Napok óta gondolkodom azon, hogy írnom kellene a blogba. Vagy hogy írni szeretnék, mert az nekem valami hideg rázós, csodálatos tevékenység. De van-e mondanivalóm? Meséljek a múlt hét drámai pillanatairól, vagy a lassan megszokássá váló mindennapokról? Tereljem vissza a gondolataimat az önismeret és önfejlesztés felé, összegezzek nagy tanulságokat, vagy csak meséljek a belga dolgokról, amik ennyi idő után is nagyon szokatlanok? Kicsit azt érzem most, hogy két hónap intenzív tudatosság után – korábbi önmagamhoz viszonyítva intenzív -, elfáradtam. Nincs bennem energia azon gondolkodni, hogy mit miért csinálok, és hogy milyen következtetéseket tudok levonni a szituációkból. Nincs energiám hasznos dolgokat csinálni minden pillanatban, fejlődni, a saját, begubózós, lusta, sorozatokba és filmekbe menekülős énemmel küzdeni. És nem tudom, hogy emiatt most legyen-e bűntudatom – mert nem használom ki a lehetőségeket, vagy adjak időt magamnak egy kicsit a pihenésre. Ha pedig bűntudat nélkül kellene pihengetnem, honnan fogom tudni, hogy mennyi ideig van erre szükségem, és mikortól van mar szó csak belekényelmesedésről? Tele vagyok kérdésekkel.

Amilyen pozitív érzésekkel kezdtem az áprilist, annyira furcsán rosszul sikerült az első hetem. Vagyis nem mondhatnám, hogy rossz volt, mert rengeteg szép pillanatot is sikerült begyűjteni – reggelig tartó buli kedves emberekkel, shoppingolós-barátkozós szombat délután, sportolás, nyelvtanulás, nagyon kellemes irodai hangulat. De azért történtek olyan dolgok is, amiket talán én kezeltem túl drámaian, vagy nem megfelelően, de azért eléggé felkavartak. Először éltem át azt, egymás után kétszer is, hogy nem tartozom ide. Hogy nekem nincs itt létjogosultságom. Volt egy kisebb hely-elfoglalós balhé az első igazi zumba-órámon, aztán pedig a kollégiumban robbant ki egy lopkodós botrány, ahol elsőként a külföldi, új lakók kerültek gyanúsításra. Azóta persze, kis távolságból, mindkettőről azt mondja a racionális énem, hogy nem voltak akkora atrocitások, amekkorának megéltem őket, de mégis, a hét közepén legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, és ott is maradtam volna napokig. Milyen érdekes egyébként, hogy két hónap kellett hozzá, hogy valami ilyen élményt átéljek. Ezzel arra is rájöttem, hogy alapvetően eddig nagyon elfogadó, “idegenekhez” hozzászokott emberek között mozogtam.

Ha megkérdeznéd, hogy vagyok, biztos azt mondanám, hogy jól. Nem azért, mert hazudni akarok, vagy lerázni, hanem mert alapvetően, a legtöbbször tényleg jól érzem magam. Nem vagyok mindig boldog, és ha nem érzem magam boldognak, akkor kicsit a bűntudat is elkap, hogy milyen hálátlan és béna vagyok, hogy “életem évében” nem érzem magam tökéletesen. De gyakran érzem azt, hogy ez most igen, ez egy boldog pillanat. Amikor megdicsér a zumba-instruktor (ez most történt, azért a pozitív hangvételű irányváltás), amikor kiderül, hogy talán egy hetet Brüsszelben tölthetek, amikor új emberek megismerésének izgalma fog el, amikor felfedezem Mechelen Görbe Bögréjét*, és két nap alatt kétszer is eljutok oda kávézni. És amikor boldog vagyok, és örülök, olyankor a hála is mindig eszembe jut. Mert van fedél a fejem felett, van munkahelyem, ahol ugyan nélkülözhetetlen nem, de hasznosnak azért hasznos vagyok. Van mit ennem, és bár néhol kicsit visítva, de kijövök abból a pénzből, amit az Európai Bizottság Erasmus + Programja finanszíroz. Vannak terveim, álmaim, céljaim. Vannak képességeim, tehetségeim, amik ugyan nem velem születtek (a vele-született tehetségben azt hiszem, nem hiszek), de annyira régen sajátítottam el őket, hogy a részeimmé váltak. És képes vagyok új dolgokat megtanulni, ki tudom fejezni magam két nyelven is, és kezdem érteni a harmadikat. (A mélyen szunnyadó német nyelvtudásom is ébredezik néha, ma például a “vielleicht” = talán szó jutott random eszembe.) Képes vagyok önismerettel foglalkozni, érdekel, hogy működök, és be tudom látni, hogy sok munka van még előttem. *Görbe Bögre=egy szívemnek nagyon kedves pesti kávézó, ahol a tavalyi évben sok időt töltöttem.

Hát ilyen hullámzó, felemás érzésekkel, hangulatokkal telik az áprilisom. Munka-ügyileg egyébként úgy fest, sok izgalmas dolog fog történni, a személyes életemben meg az az új gondolat motoszkál bennem, hogy megpróbálok igent mondani az összes lehetőségre, ami szembejön. (Mondjuk talán eddig is ezt tettem, de mostantól tudatosabban figyelek erre.) Elkezdtem a fitness-terem tagságomat, aminek a fő motivációja ugyan a zumba volt, de azért ha már fizetek, akkor ki is tervezem használni az összes lehetőséget. (Személyi edzés, felmérések, hiper-okos kondigépek, reszkessetek!) Annyira természetes, annyira mindennapi érzés, hogy zumbára (vagy nagy általánosságban sportolni) járjak, hogy egészen természetessé és mindennapivá teszi az ittlétemet is. Itt élek. Mechelenben. Még 10 hónapig. 🙂

Tavaszi razglednicák*

*Nem állt össze a fejemben ezen a hétvégén olyan mondandó, ami egy egész posztot érdemelne, és nem untatná a kedves olvasóközönséget – úgyhogy pillanatképeket hozok most nektek. Három szösszenet – képeslap, egymáshoz való komolyabb kapcsolódás nélkül. A Magyarországtól való távollétem pedig felébresztett bennem valamiféle ősi, mélyen gyökerező ragaszkodást a magyar kultúrához, úgyhogy egyik kedvenc költőm, Radnóti előtt tisztelegve választottam a címet. (Razglednicàk: Radnóti utolsó költeményei, szerbül képeslapot jelent a szó – négy rövid, igazán mély és gyönyörű vers – érdemes elolvasni őket: itt.)

Alternatív tavasz

Eldobott bicikli és folyómeder

A nap süt, az ég kék, és valahogy újra felfedeztem a magyar alternatív rock&roll csodáit. A hétvégén például főleg Quimby, 30Y, meg Kispál szólt, amíg órákon keresztül rajzolgattam. Kamaszkorom kezdetén nagyon szerettem az altert, valahogy visszarepít most is a Converse-hordós, debreceni utcácskákban sétálós, délután kocsmába járós, gimnáziumot nagyon várós korszakomba. A nap már úgy kel fel, hogy pont a párnámra veti az aranylóan meleg fényét, és a naplemente pontos időpontja 20:14. Tüsszögök es egyre több zöldet látni mindenfelé – úgyhogy hivatalosan is tavaszt érzek. Végül is április van, úgyhogy itt volt az ideje. Kedvem volna tűfilcekkel zeneszövegeket firkálni és arról ábrándozni, hogy milyen jó lesz a ballagás után.

Két hónap számvetése

Március utolsó pillanatai

Már két hónapja élek Mechelenben. Azt kell mondanom, hogy visszatekintve elképesztően gyorsan eltelt ez a két hónap – de benne élni azért elég tartalmas es sűrű volt. Azt hiszem, rengeteget segít a folyamatos naplózás, a sok-sok tudatos jelenlét gyakorlat (gyakorlatocska) abban, hogy valahogy sokkal színesebben és részletesebben éljem meg az új élményeket. Egyébként a kíváncsiság kedvéért utánanéztem, mennyit utaztam márciusban: 1356 km. Az egészen szép, nem? Ebben persze benne van a párizsi Disneyland és a csodálatos Rotterdam is (ami egyébként csak 127 km Mechelentől) + pár workshop, amit Flamand régió mas városkáiban tartottam. Elkezdtem tanulási naplót vezetni, egyre többször veszem észre, ha átkapcsol az agyam robotpilótába, ahelyett, hogy tudatosan figyelnék a jelenre, és a megszokottnál jóval többet reflektálok önmagamra, próbálom az életem történéseit “meta-szinten” is értelmezni. Sokat jár mostanában a fejemben, hogy most akkor szeretek-e vagy nem szeretek egyedül lenni. Szép helyeken mindig az jut eszembe, hogy a szeretteim közül éppen kivel osztanám meg ezt az élményt szívesen. De azért osztanám meg, mert csodálatos, és szeretnék a szeretteimnek csodákat mutatni. Ugyanakkor, ha nem lennék egyedül, nem tudnék olyan nyugodtan es olyan sokat gondolkodni, mint amennyit mostanában szoktam, és szintén nagyon szeretek. Lehet, hogy ez az év nem mások megismeréséről, hanem az önmagammal való megbékélésről fog szólni?

Gondolatok a parkban

Eltölteni egy percet magamban néha olyan, mintha egy egész életet töltenék el. Minden hely valami másik helyre repít el, minden érzés valami másik érzésre emlékeztet, és minden pillanat ezer másikkal fonódik össze. Tulajdonképpen nagy munka a jelenben maradni. Nem a következő lépést tervezni, nem a múlton töprengeni. és nem is történik soha egyik percről a másikra. Nem egy kapcsoló, amit csak fel kell kattintani. Olyan ez, mint a kreatív ötletekkel: le kell írni az egyértelműeket, az egyszerűeket, a gagyikat, hogy helyet csináljunk az igazan briliáns ötleteknek, és nyugodtan a felszínre tudjanak bukkanni. Hát valahogy így vagyok most a saját tudatos jelenlétemmel is. Először ki kell gondolnom, hogy honnan és merre tovább, hogy el tudjam engedni. De azon ritka alkalmakkor, amikor sikerül, vagy legalábbis közel járok a mindfulness-hez, akkor valami elképesztően békésen érzem magam.

Hát ilyen gondolatokkal indítom az áprilist – izgalmas hónap lesz. Szakmailag sok workshoppal, talán táborokkal is. Magánéletileg meg kezdődik a zumba- es edzőterem tagságom, amit nagyon vártam már, úgyhogy április, azt hiszem, készen állok rád!