evs

Another day in paradise

Ez a poszt valahol Leipzig és Brüsszel között született, egy éjszakai buszúton, de most itt ülök a brüsszeli reptéren és várom a kapu bejelentését, mert nagyjából három óra múlva már Osloban leszek. Emiatt képek most sajnos nem lesznek, de megígérem, egy következő posztban bepótlom! Addig is szavakkal…

Biztos hallottátok már Phil Collins Another day in paradise c. számát. Tipikus 80-90-es évek zene, egy romantikus ballada. Amit mostanában felvettem az egyik kedvenc lejátszási listámra. És ahogy este tizenegykor, valahol Németország közepe felé tartva, a Flixbuson ülök, hirtelen elkezdek figyelni a dalszövegre. Tulajdonképpen arról szól a dal, hogy vannak nálunk sokkal rosszabb helyzetben élők, és hogy hozzájuk képest mi paradicsomban élünk.

Egyrészt meglepődtem, hogy ilyen mély és felkavaró tulajdonképpen ez a dal, amit bizonyára gyerekkorom óta ismerek és dudorászok, mikor eszembe jut. Másrészt pedig, a hétvégémnek egyébként is erős motívuma a hála és az érzés, hogy tulajdonképpen mennyire csodálatos is az életem. Hiszen teljesen ingyen, egyik pillanatról a másikra Chemnitzben, a szász háromszög talán kevésbé ismert városában (Drezda és Lipcse alatt) találtam magam. Tanultam, ötleteltem, inspirálódtam egy részben nemzetközi, részben egyetemistákból álló csoport biztonságos ölelésében. Úgy, hogy novemberben egyébként már utaztam egyszer Amszterdamba, és pénteken felszáll a repülőm Norvégiába. De talán az utazás a legkevesebb – a csoportok, az emberek, akikkel találkozom. Legtöbben önkéntesek, fiatalok, elkötelezettek a világ megváltása, jobbá tétele mellett. Készek arra, hogy másoknak tanulási pillanatokat teremtsenek. Olyanok, mint én, motiváltak, csillog a szemük, mennek és tesznek másokért.

Legutóbb, mikor írtam, a kényszerpihenőmet töltöttem otthon, egy elég csúnya – mint utólag kiderült, bakteriális – torokfertőzéssel. Azóta tanulok, tanítok és utazom. Tulajdonképpen egészen mostanáig nem kedveltem ezt a kifejezést, hogy tanító vagyok. Mert sok rossz sztereotípiám és tapasztalatom kötődik a szóhoz. Biztos vagyok benne, hogy ezzel egyébként nem vagyok egyedül. Elég ha csak leírom: oktató, és máris feláll a szőr a hátamon, és látom magam előtt a legrosszabb egyetemi oktatóimat, vagy éppen azokat a pedagógusokat, akik sokszor megkeserítették az életemet. Persze, az angol az más, az „educator” kifejezéssel sokkal könnyebben azonosulok. Mert az educator, az azért mégsem teacher vagy professor vagy lecturer. De közben, mostanra már egyre tisztábban és erősebben érzem azt, hogy szeretek tudást átadni. Szeretem a nem formális nevelés kimeríthetetlen eszköztárát, hogy reagálunk a tanulók szükségleteire, hogy csak felajánlunk nekik, és rajtuk múlik, mit visznek haza. Szeretem, hogy a gyakorlatok úgy terjednek, mint a népmesék, mindig új verziók, módosítások, innovációk bukkannak fel, és nem hiszem, hogy el lehet jutni arra a pontra, amikor már mindent láttál. Szóval úgy tűnik, van egy tanító énem. Ismerkedünk, barátkozunk – aztán meglátjuk, legfőképpen a norvég képzők képzése után, hogy tulajdonképpen szeretnék-e most kifejezetten erre az énemre koncentrálni, és esetleg meg is élni az egyik legkedvencebb szenvedélyemből.

Az utazás részről meg csak annyit, hogy rájöttem ma, ahogy Lipcsét fedeztem fel naplementében, hogy sokszor nem csak magam miatt utazok és látok világot. Mikor kényszert érzek a fotózásra, és azon gondolkodom, hogy kinek mit mesélek majd, akkor tulajdonképpen rengeteget ember velem van. Világot látok az őseim helyett, akik még nem abban a világban éltek, ahol egy jól informált, kapcsolatokat építő európai fiatalnak lehetősége volt durván három hónap alatt 4 ország 6 városába gyakorlatilag ingyen elutaznia. Utazok a szüleim helyett, akik ezzé az emberré neveltek fel valahogy, aki elég bátor és talpraesett volt ahhoz, hogy kiköltözzön Belgiumba egy évre, önkénteskedni. Utazok a nővérem, a barátaim és ismerőseim helyett, akik dolgoznak Magyarországon, hogy megéljenek, hogy fizessék az albérletet és tanuljanak. És mert hálás vagyok az embereimnek, örömmel hurcibálom őket keresztül-kasul Nyugat- és Észak-Európában, de azért az is eszembe jutott, hogy meg kell tanulnom elengedni ezt az önmagam által generált felelősséget.

Szeretek utazni. Szeretek zenét hallgatni a buszon, mert olyankor tud az ember igazán tudatosan odafigyelni a dallamokra, dalszövegekre. Szeretem, ahogy a vonat zakatol. Szeretem az elsuhanó tájakat, szeretek szundítani és szeretem a gondolatot, hogy – még ha csak átutazóban is – ilyen sok helyet kipipálhatok. Szerettem múlt héten, hogy egy amszterdami csatorna-torkolat mellett ért a napfelkelte, most pénteken meg valahol Lipcse előtt, az autópályán. Amszterdam olyan tipikus képeslap, Chemnitz pedig igazán szocreál. Amitől egyébként rendkívül otthon éreztem magam – a németek nagy csodálkozására. Jót tett a változatosság, hogy nagy tereket és paneleket, iparnegyedeket láttam.

Lipcse meg tele gyönyörű épületekkel, árkádokkal, furcsa művészettel és kifordított plázával. Egyébként Lipcsében van a legnagyobb területű vasútállomás a világon, amit én magam is tapasztaltam, mert oda- és visszafelé is el kellett jó pár órát töltenem ebben a monstrumban, amit nagyjából 15 perc végig sétálni. Érdekesség. Ahogy az is, hogy Chemnitzben szombat este csatlakoztunk a Lichter Wege-hez, egy gyertyás felvonuláshoz, amit a Christallnacht (kristályéjszaka) megemlékezésére tartottak.

A hajnal pedig az új szerelem időszakom. Talán azért, mert relatíve ritkán vagyok ébren, mikor hajnalodik, de most, hogy kétszer – hamarosan háromszor – is átéltem, teljes éberséggel, látok benne valami csodálatost. Tényleg elmélyül a sötétség, és aztán, mintha csak vizet cseppentenének a tintára, megjelenik ez a gyönyörű kék szín az ég alján. És aztán felbukkan a nap, és újra van biztonság és színek és felhők és táj. Ez is biztos valami evolúciós nyavaja, hogy úgy ózkodok a sötéttől, pedig hát milyen őrült kalandokat átéltem már. De ahogy Lipcsében utolért a naplemente (gyakorlatilag öt és hat között, fránya tél), egyből csökkent a kalandvágyam, hogy még a nyolcadik izgalmas épületet, amit messziről kiszúrtam, meg is látogassam.

Hát valahogy ezek történtek mostanában. Rengeteg impulzus, rengeteg teendő – az új szervezet, a European Solidarity Network mellett a múlt héten elindult életem első hivatalos Erasmus+ Virtual Exchange facilitálása is. (Jaj, mennyi bonyolult kifejezés. Dióhéjban: virtuálisan facilitálok egy 11 fős nemzetközi csoportot, segítve őket abban, hogy öt hét alatt kidolgozzanak egy figyelemfelkeltő kampányt. Ez az első félév tulajdonképpen a gyakorlatom, ezután leszek majd teljesjogú, „certified” facilitátor). Nagyon szeretem, amikor ennyi különböző dolog történik egyszerre, és van teendő, és vannak kihívások, amiket meg kell ugrani, és nem igazán lehet – vagy csak én nem tudom, hogy kell, – visszafordulni vagy kihátrálni, hanem igenis le kell győzni, el kell érni, tanulni kell belőle, még ha rosszul is megy. Soha semmi ne, fenékig tejfel, vannak küzdelmeim, vannak olyan pillanataim is, amikor csak a Green eggs & Ham c. új Netflix rajzfilm-sorozathoz van kedvem – mindenkinek ajánlom egyébként, Dr. Seuss könyve alapján készült, teljes szerelem. De azért az élet mégis csak csodálatos.

Stuck in a rut?

Napok óta gondolkodom azon, hogy írnom kellene a blogba. Vagy hogy írni szeretnék, mert az nekem valami hideg rázós, csodálatos tevékenység. De van-e mondanivalóm? Meséljek a múlt hét drámai pillanatairól, vagy a lassan megszokássá váló mindennapokról? Tereljem vissza a gondolataimat az önismeret és önfejlesztés felé, összegezzek nagy tanulságokat, vagy csak meséljek a belga dolgokról, amik ennyi idő után is nagyon szokatlanok? Kicsit azt érzem most, hogy két hónap intenzív tudatosság után – korábbi önmagamhoz viszonyítva intenzív -, elfáradtam. Nincs bennem energia azon gondolkodni, hogy mit miért csinálok, és hogy milyen következtetéseket tudok levonni a szituációkból. Nincs energiám hasznos dolgokat csinálni minden pillanatban, fejlődni, a saját, begubózós, lusta, sorozatokba és filmekbe menekülős énemmel küzdeni. És nem tudom, hogy emiatt most legyen-e bűntudatom – mert nem használom ki a lehetőségeket, vagy adjak időt magamnak egy kicsit a pihenésre. Ha pedig bűntudat nélkül kellene pihengetnem, honnan fogom tudni, hogy mennyi ideig van erre szükségem, és mikortól van mar szó csak belekényelmesedésről? Tele vagyok kérdésekkel.

Amilyen pozitív érzésekkel kezdtem az áprilist, annyira furcsán rosszul sikerült az első hetem. Vagyis nem mondhatnám, hogy rossz volt, mert rengeteg szép pillanatot is sikerült begyűjteni – reggelig tartó buli kedves emberekkel, shoppingolós-barátkozós szombat délután, sportolás, nyelvtanulás, nagyon kellemes irodai hangulat. De azért történtek olyan dolgok is, amiket talán én kezeltem túl drámaian, vagy nem megfelelően, de azért eléggé felkavartak. Először éltem át azt, egymás után kétszer is, hogy nem tartozom ide. Hogy nekem nincs itt létjogosultságom. Volt egy kisebb hely-elfoglalós balhé az első igazi zumba-órámon, aztán pedig a kollégiumban robbant ki egy lopkodós botrány, ahol elsőként a külföldi, új lakók kerültek gyanúsításra. Azóta persze, kis távolságból, mindkettőről azt mondja a racionális énem, hogy nem voltak akkora atrocitások, amekkorának megéltem őket, de mégis, a hét közepén legszívesebben bebújtam volna a takaróm alá, és ott is maradtam volna napokig. Milyen érdekes egyébként, hogy két hónap kellett hozzá, hogy valami ilyen élményt átéljek. Ezzel arra is rájöttem, hogy alapvetően eddig nagyon elfogadó, “idegenekhez” hozzászokott emberek között mozogtam.

Ha megkérdeznéd, hogy vagyok, biztos azt mondanám, hogy jól. Nem azért, mert hazudni akarok, vagy lerázni, hanem mert alapvetően, a legtöbbször tényleg jól érzem magam. Nem vagyok mindig boldog, és ha nem érzem magam boldognak, akkor kicsit a bűntudat is elkap, hogy milyen hálátlan és béna vagyok, hogy “életem évében” nem érzem magam tökéletesen. De gyakran érzem azt, hogy ez most igen, ez egy boldog pillanat. Amikor megdicsér a zumba-instruktor (ez most történt, azért a pozitív hangvételű irányváltás), amikor kiderül, hogy talán egy hetet Brüsszelben tölthetek, amikor új emberek megismerésének izgalma fog el, amikor felfedezem Mechelen Görbe Bögréjét*, és két nap alatt kétszer is eljutok oda kávézni. És amikor boldog vagyok, és örülök, olyankor a hála is mindig eszembe jut. Mert van fedél a fejem felett, van munkahelyem, ahol ugyan nélkülözhetetlen nem, de hasznosnak azért hasznos vagyok. Van mit ennem, és bár néhol kicsit visítva, de kijövök abból a pénzből, amit az Európai Bizottság Erasmus + Programja finanszíroz. Vannak terveim, álmaim, céljaim. Vannak képességeim, tehetségeim, amik ugyan nem velem születtek (a vele-született tehetségben azt hiszem, nem hiszek), de annyira régen sajátítottam el őket, hogy a részeimmé váltak. És képes vagyok új dolgokat megtanulni, ki tudom fejezni magam két nyelven is, és kezdem érteni a harmadikat. (A mélyen szunnyadó német nyelvtudásom is ébredezik néha, ma például a “vielleicht” = talán szó jutott random eszembe.) Képes vagyok önismerettel foglalkozni, érdekel, hogy működök, és be tudom látni, hogy sok munka van még előttem. *Görbe Bögre=egy szívemnek nagyon kedves pesti kávézó, ahol a tavalyi évben sok időt töltöttem.

Hát ilyen hullámzó, felemás érzésekkel, hangulatokkal telik az áprilisom. Munka-ügyileg egyébként úgy fest, sok izgalmas dolog fog történni, a személyes életemben meg az az új gondolat motoszkál bennem, hogy megpróbálok igent mondani az összes lehetőségre, ami szembejön. (Mondjuk talán eddig is ezt tettem, de mostantól tudatosabban figyelek erre.) Elkezdtem a fitness-terem tagságomat, aminek a fő motivációja ugyan a zumba volt, de azért ha már fizetek, akkor ki is tervezem használni az összes lehetőséget. (Személyi edzés, felmérések, hiper-okos kondigépek, reszkessetek!) Annyira természetes, annyira mindennapi érzés, hogy zumbára (vagy nagy általánosságban sportolni) járjak, hogy egészen természetessé és mindennapivá teszi az ittlétemet is. Itt élek. Mechelenben. Még 10 hónapig. 🙂