Van egy tipikus filmjelenet, ami reggel óta a fejemben motoszkál. A főhősnő felkel, készülődik, aztán kilép az otthonának ajtaján, és biciklire pattan. Körülötte igazán reggeli város, a kamera először közel van, aztán szépen lassan távolodik, néha a város részleteit mutatja, néha az előtte álló kalandokról mit sem sejtő főhősnőnket. Ahogy biciklizik a macskaköves utcákon, a ragyogó napsütésben, ahogy rámosolyognak a szembejövő biciklisek. A háttérben persze valami igazán lélekmelengető, biztató, motiváló zene szól, olyan, ami nagyon jól illik majd a film hangulatához. Mondjuk, ez itt:

És akkor megjelenik a film címe, és elfog minket az izgatottság – kezdődik.

Ti látjátok magatok előtt? Ezt az egész jelenetet? Valahogy így indult ma a napom. Ma először tényleg meleg volt Mechelenben. Sütött a nap. Csodálatos reggeli biciklizés volt, pedig eddig minden reggeli biciklizésem rettenetes volt – jégcsappá merevedett ujjak, menetszéltől könnyes szemek, álmosság, átkozódás. Egyedül a háttérzene hiányzott, mert félek zenét hallgatni biciklizés közben – még mindig nem nevezném magam magabiztos fémlovasnak, pláne ennyi, őshonos biciklista között. (Tudjátok, mint a vadlovak meg egy kedves, tenyésztett paci.) És ha őszinte akarok lenni, csak egy ember mosolygott rám, akit elengedtem, mert nem értek a közlekedéshez egy kicsit sem. De ennek az embernek a mosolya eszembe juttatta azt a rózsaszín szűrőt, amivel az első pár hétben láttam Mechelent. Amikor azt éreztem, itt mindenki mosolyog rám. És elgondolkodtatott, hogy mi zajlik most bennem.

Szabadságra mentem az életem elől. Az történt ugyanis, hogy fogtam magam, és kiköltöztem egy másik országba, annak reményében, hogy majd itt minden megváltozik, és teljesen új ember leszek, és valami varázslat lesz ez az egész. És egyébként nem annyira lőttem mellé a dolgoknak, eddig. Sok-sok minden változott, és változik. Volt nagy-nagy AHA pillanataim, voltak csodálatos élmények, kihívások, elesések és talpra állások. De az elmúlt hetekben a munka átvette az irányítást, sokat utaztam, rengeteg dolog történt, és rutinná kezdett válni a varázslat. Mert ehhez is hozzászokik az ember. Mert rendben vagyok. Jól vagyok. Megvannak a bejáratott bevásárlóhelyeim, az útvonalak, amiket hetente ezerszer megteszek. És elkezdett természetessé válni az egész. És én is olyan ember vagyok, aki abban a pillanatban, hogy valami helyére kattan, elkezd a jövőn töprengeni, fantáziálni, tervezgetni, képzelődni. És nem volt energiám olvasni, önfejlesztéssel foglalkozni, meditálni, filozofálni, gondolkodni, mélyre ásni. Ahhoz képest, hogy mikor kijöttem, ez volt leginkább a fókuszomban, most inkább csak létezek. Robotpilótára kapcsoltam. Szabadságra mentem az életem elől.

Úgy tűnik, az új kihívásom, hogy valahogy visszataláljak ahhoz a kezdő szemlélethez, amivel indultam itt. Hogy megtaláljam az egyensúlyt a munka, a nyelvtanulás, a sport és az önfejlesztés között. Hogy elfogadjam, sőt, hogy magamhoz öleljem azt az énemet, amelyik elfáradt és lemerült, amelyik rutinba került, és hazaérve csak arra vágyik, hogy pörögjön a Netflix és kikapcsoljak. Mert ez is emberi és jogos is.

A legutóbbi “fieldwork” napomon három workshopot tartottam, a nagyon messzi (gyakorlatilag a francia határon található) Menen egyik iskolájában. És újra megerősödtem abban az érzetemben, hogy valamit alakítani kell a workshopokon. Több interakció, kreativitás, kevesebb ragaszkodás az előre megírt, kidolgozott “útmutatókhoz”. Mert látom az unott arcokat, érzem, hogy nem érzem a csoportokat. De szerencsére van még időm arra, hogy próbálgassak új dolgokat, úgyhogy azt hiszem, végleg megérett bennem a döntés a Coloured Glasses átalakítására. És ahogy ültem a vonatállomás padján, először éreztem azt, hogy nem vagyok elégedett, nem vagyok boldog egy képzési szituáció után. Ezt az érzést pedig annyira nem kívánom vissza. Meg fogom találni a nyitját ennek a “kamaszoknak-workshopot-tartani-egy-órában” szituációnak. Aztán egyébként pár napja kaptam egy kedves visszajelzést a tanártól, aki meghívott – valamelyik kis nebuló napokkal később, egy másik barátjának mesélt a workshopon szerzett élményeiről. Szóval talán, még ha nem is látom sokszor, van így is elég eredményem. De azért elkezdek belemerülni az átalakításba.

Képes napló azoknak, akiket inkább az érdekel, mit is csináltam mostanában

Legközelebb a belgiumi bulizásról fogok írni, mert van benne valami különleges, valahogy más élmény, és szeretnék róla írni már régóta. Hátha ez az ígéret majd rávesz, hogy meg is írjam. 🙂