Nagyon régen írtam, olyan érzés, mintha legalább egy fél éve lett volna. Amúgy csak kicsivel kevesebb mint egy hónapja volt. Mosodában ültem, készültem a megérkezős tréningemre. Azóta eltelt jó pár hét, újra mosodában ülök, és mivel nem hagynám itt a ruháimat, magányosan megtisztulni, ezért gondoltam, lehozom a tabletkét, és írok egy keveset.

Mióta legutóbb írtam, volt egy nagyon csodálatos tréningem, ahol találkoztam végre hozzám hasonló önkéntesekkel, akik különböző okok miatt maguk mögött hagyták a saját otthonukat, és most az önkéntesség színes palettáján végeznek különböző tevékenységeket, gyerekeknek tartanak outdoor foglalkozásokat, vagy éppen beteg madarakat etetnek. A tréningtől szakmailag pontosan azt kaptam, amit vártam – motivációt, energiát, lehetőséget gondolkodni magamról, a céljaimról, az életemről. Az időjárás nem volt velünk kegyes – vagyis hát, nézőpont kérdése, tudom, hogy otthon rekkenő hőség van hetek óta. Engem a tréning alatt sokszor a fagyhalál kerülgetett, legalább ötször sikerült eláznom, és persze újra rájöttem, hogy a kedvenc Vans cipőim nem annyira hatékonyak az erdő kellős közepén. Jó volt új emberekkel találkozni, megismerni élettörténetek darabkáit, könnyekig nevetni a fáradtságtól. Azt éreztem, hogy tartozok végre megint valahova. És azóta kicsit aggódok, és sajnálom is, hogy én egyedül vagyok Mechelenben – legalábbis messze a többiektől. Szeptemberben lesz a félidős tréningünk, már most nagyon várom. (Már csak azért is, mert úgy néz ki, a következő kör megérkező önkénteseknek tarthatok workshopot! 😊 )

A tréning után tulajdonképpen erősen felgyorsultak a történések, tartottam egy nagyon jó workshopot – amihez szintén sokban hozzájárult, hogy volt egy hetem visszatalálni önmagamhoz, és megerősödni a „trénerré akarok válni” hitemben. Szinkronban voltam magammal, éreztem a csoport dinamikáját, és annak ellenére, hogy tipikus „rossz osztály” kamaszok, nagyon élveztem. Voltam Brüsszelben élethosszig tartó tanulás konferencián, ami szintén adott új ötleteket – és persze segített gyakorolni a „small talk-networking” (ezekre tényleg nem tudok jó magyar kifejezést most) kompetenciáimat is. Meglátogattak a nővéremék, ami megint jó lehetőséget adott arra, hogy szeretett kisvárosomban turistáskodjak – nem tudok ráunni Mechelenre. Ezúttal még csónakáznunk is sikerült – jó, hivatalosan hajó-túra, de hát motorcsónakokról és nagyjából fél órás útról beszélünk. Jól esett családdal lenni megint, magyarul csacsogni, büszkélkedni az országgal, amire kezdek második otthonomként tekinteni.

Végül sikerült a hónapot magasan zárni, Belgium egyik legnagyobb fesztiválján önkénteskedtünk Alejandrinával (a másik önkéntes az irodában). Bár sikerült valahogy megbetegednem (jellemző, hogy Belgium – és Európa – legmelegebb hetén én megfázásos tünetekkel küzdöttem), és nagy okosan még a lábaimat is leégettem a napon, de azért a koncertek csodálatosak voltak. És persze a jó öreg fesztiválhangulatot is nagyon élveztem. Voltak kihívások, nyűgösségek, morgolódások, súrlódások – de aki volt már fesztiválon, szerintem biztosan ismeri az érzést. A sátorban alvást jobban kezeltem, mint vártam, és az allergia vagy a hőség sem zavart túlságosan – bár lehetséges, hogy csak azért, mert más fájdalmak kötötték le a figyelmemet. Cserébe sikerült a Bastille-t, RY X-t, és a Florence & The Machine-t első sorból, a Muse-t és Macklamore-t pedig nagyjából 5. sorból végigtombolni. Játszottunk nyereményjátékokat, ugrabugráltunk a párakapuk alatt, és még egy nagyon kedves Waldo-val is találkoztunk. Utolsó este pedig egy kis bulizás, ismerkedés, sörözgetés is belefért a programba. Egyébként a belgák sok mindent nagyon jól csinálnak fesztivál-ügyileg. Az első 10-15 sorban kapus beléptetés van a nagyszínpad előtt, ami egyrészt rendkívül egyszerűvé, másrészt tervezhetővé teszi a „muszáj-első-sorból-látnom” típusú koncerteket. Bátorítanak, hogy hozz saját üveget, és mindenhol elérhető ivóvíz. (Lehet, hogy változott a helyzet, mióta legutóbb otthon voltam fesztiválon, de azért ilyesmit nehezen tudok otthon elképzelni.)

A munkánk egészen egyszerű volt, csak karszalagot ellenőriztünk az egyik szerviz úton. És be kell látnom, nagyon jó sorunk volt, mint önkéntesek. Kaptunk elegendő szendvicset, vizet, kólát és kávét, sőt, még krediteket is, amiket szabadon költhettünk a fesztivál területén mindenféle kajára, a „crew faluban” pedig sörre és az elmaradhatatlan sült krumplira. Néha elképesztőnek tartom, hogy mekkora mázlim van bizonyos helyzetekben. Még egy kicsit írni is volt időm, úgyhogy következzen pár gondolat, egyenesen Rock Werchterről.

„Néha, mikor van egy kis időm elcsendesülni, belépek a random narráló üzemmódomba. Képzeljétek el úgy, mintha egy film lenne az életem (néha azt is érzem), és megszólalna egy kellemes hang, segítve elhelyezni a nézőt a körülményekben. És ebből a narratív módból születnek ilyen furcsa jegyzetek, amiket egyébként visszaolvasva sosem kedvelek. De csinálni szórakoztató, és mindig tudom, hogy ha nem írom le, csak narrálok, a következő pillanatban ki is megy az egész a fejemből. Ezért aztán nekikezdek a jegyzetnek, de ahogy elkezdem kiírni magamból azt a pár nagyon szépen megfogalmazott gondolatot, mindig oda lyukadok ki, hogy ezek a gondolatok nem is vezetnek sehova.

Fesztivállapotok. A mező és a fesztivál területének külső peremén ülünk, láthatósági mellényben, ragyogó napsütésben. A távolból visszhangzik valami zene, talán az egyik nagy húzónév főpróbázik. Én meg párhuzamosan gondolkodom azon, hogy képtelen vagyok nyugalomban lenni, semmit tenni, ülni és merengeni – meg az elmúlt évek fesztiválemlékeiről. Persze tudjuk, hogy az agy nem képes multitaskolni, gondolom a gondolatok meg főleg nem, úgyhogy biztos csak nagyon gyorsan cikázik az elmém, egyiktől a másikig. Az első Campusomról (Debrecen, hej!), az utolsó Campusomról (amikor kiderült az egyetemi felvételi ponthatára), a mindig viszontagságos EFOTT-okról, az elképesztő SZIGET pillanatokról. Így belegondolva, tulajdonképpen az összes fesztivál közül a két SZIGET volt az, ahol nem önkénteskedtem – és fizetnem kellett a jegyekért. Szeretek fesztiválokon önkénteskedni. Most mondjuk kicsit beteg vagyok (ki betegszik meg az állítólag legmelegebb belga nyári héten?!), ami miatt kicsit aggódok, és persze a közérzetem sem a legkimagaslóbb. De azért próbálom összeszedni magam, elvégre megint itt egy egyszer-az-életben, milyen-fene-mázlista-vagyok szituáció, ami véletlenül hullott az ölembe. Hogy szeretem ezeket a véletleneket.”

Hát ilyen költői voltam, azt hiszem még a második nap elején. Ekkor égettem le a lábaimat… 😀 buta kabala.

Amióta pedig hazajöttem, tulajdonképpen a júniust próbálom kiheverni. A héten igyekeztem visszarázódni az önfelfedezős-önkihívós hangulatba, összeraktam egy új 30 napos kihívást (ezzel kapcsolatban fogok még jelentkezni, van pár naplózós feladatom), voltam Babbelbar-ban (egy ingyenes beszélgető esemény, ahol a külföldiek belga önkéntesekkel gyakorolják a hollandot), a hétvégén pedig megpróbáltam minél nagyobb mértékben offline maradni, és aktívan kikapcsolódni. Szombaton például színeztem, úsztam, szaunáztam és még a régóta csábító hidromasszázs széket is kipróbáltam a konditeremben. Csendben voltam és igyekeztem befelé figyelni. Lassú, nyugodt hétvége volt ez a mostani, amire azt hiszem, szükségem volt. A július egyébként viszonylag ilyen kis kellemesen csordogál majd végig, nincsenek nagy terveim. Augusztusban indul a következő kör látogatás, Hajni érkezik végre hozzám, amit nagyon várok. (Látod Hajni, beleszőttelek a posztba!) Aztán pedig indul az őrültek háza munkában, ha minden igaz. Szeretnék rengeteg workshopot tartani, feszegetni a projektem határait, új dolgokat kipróbálni – és remélem, hogy lesz is hozzá energiám. Addig pedig nyár Mechelenben – remélhetőleg sok autodidakta önfejlesztéssel, holland tanulással/gyakorlással, kis szakdogázással, sportolással.

Azt hiszem, jól vagyok. Képtelen vagyok ugyan a jelenben nyugton meglenni (képzeljétek, még koncertek közben is azon kaptam magam, hogy a következő lépésen, következő programon, teendőn jár az eszem), mindig csak a jövőt tervezem, grandiózus terveket szövök, de azért jól is érzem magam. Egyre többször sikerül rajtakapnom ezen a nagy jövő-fókuszáltságon, és egyre többször sikerül a jelenben tartanom a figyelmem. Túl sokat akarok egyszerre, azonnal, és ezen is igyekszem most lazítani. Nyár van elvégre, hetek óta nem esett az eső (napközben), egymást érik a programok, ott a végtelen – méregdrága – kondibérletem, és persze az emberek, akik körül vesznek. (Ugyan nincsenek sokan, de annál értékesebbek.)