Ritkán állok meg örülni. Önmagamat elemezni, érzelmeket és érzéseket kivesézni, következő lépéseket tervezni – ezek nagyon mennek. De azt nem tudom, hogy kell igazán büszkének lenni magamra. Most pedig igazán lehetnék.
79 volt és jelenlegi European Solidarity Corps önkéntes döntött úgy, hogy benevez az Európai Bizottság rövid történet versenyére. 79 fiatal írt. Köztük én is. Arról, hogy hol tartok, hogy mi történt velem, hogy miért volt életem legjobb döntése, hogy kiköltöztem Belgiumba egy évre, teljes állásban önkénteskedni. 79-en írtunk, de csak tíz embert választottak a döntőbe. És annak ellenére, hogy angolul írtam, és nem is nagyon alaposan átgondolva, csak úgy önmagamhoz illően, hirtelen felindulásból – bekerültem a tíz legjobb közé.
Azóta persze a tíz legjobb közötti népszerűségi, vagyis közönségszavazás fáradalmai és leheletnyi esélytelensége uralja a gondolataimat, ha eszembe jut az egész verseny. Igyekszem ugyan arra figyelni, hogy az ismerőseim milyen kedves, és igazán önbizalommal eltöltő visszajelzéseket adnak, de azért mégis ott lebeg a szemem előtt, hogy csak jó lenne megnyerni az egészet.
Szeretek írni. Úgy tűnik, tudok is. És ez valahogy mégsem lehet teljesen elég? Kiválasztottak a belga projektre, kiválasztottak trénernek Norvégiába, az emberek választanak és én sikereket érek el. De azt még gyakorolnom kell, hogy ünnepeljem ezeket a sikereket.
Ameddig én megtanulok örülni a sikereimnek, addig is engedjétek meg, hogy itt is megosszam a történetemet. Nem is azért, mert szükségem van a szavazatokra, hanem azért, mert büszke vagyok rá. Jól sikerült történet, ideillik a blogba – leszámítva, hogy angol nyelven van. Rólam szól, a szívemből, az önkéntességemről.
És persze, ha tetszik, akkor szabad értékelni, a kis csillagokkal a lap alján. Hátha véletlenül mégis sikerül, és beutazhatom Európát ingyen. Legalább lesz hogyan folytatni a blogot. 🙂
Van az íróasztalom fölött, a falra felragasztva egy gyanús lila színű boríték. Azt írtam rá még otthon, anya aprócska, sötét lakásában, fenn a galérián, ami fél évig az otthonom volt, hogy “in case of emergency”. Meg van töltve cetlikkel, üzenetekkel tréningekről, rendezvényekről, az elmúlt évek projekteiről. Az a közös bennük, hogy nekem szólnak, bátorítanak, bíztatnak. Szavak, kifejezések, emberek vannak ebben a borítékban. Szeretet és fény, közösség és valahova tartozás. Köszönetek és motiváció. Vészhelyzet esetére hoztam magammal őket, hogy ha kifogy belőlem a szusz, és egyedül érzem majd magam, akkor legyen miből erőt meríteni. Legyen egy kis lehetőség visszamenni az időben, fürdőzni a múlt dicsőséges fényében. Ez a boríték nekem az ifjúsági munka. Ugyan nem tudtam magammal kihozni az összes üzenetkét, a fejemben mind ott vannak, gyűlnek és gyűlnek lassan már 10 éve.
232 napja élek Belgiumban, és még nem nyitottam ki a borítékot. Nem azért, mert nem voltam egyedül, vagy nem voltak nehézségeim, kihívásaim, hisztijeim és drámáim. Csak valahogy soha nem az volt a rossz napjaim befejezése, hogy leüljek az íróasztalomhoz, észrevegyem a borítékot, kinyissam és mosolyogni kezdjek a benne rejlő kincseken. Egyre többször azt veszem észre magamon, hogy egy percet is nehezen töltök a saját társaságomban. Futok ide és oda, tervezek és kivitelezek, bevállalok kihívásokat, hogy fejlődjek, tanulok, rosszabb napokon meg bekuckózok a Netflixembe. De hogy csak legyek… az nem megy tulajdonképpen. Olyan furcsaság az is, hogy ha másokért kell tenni, ha projektet kell írni, vagy rohanni egyik flamand városkából a másikba workshopot tartani, tréninget tervezni vagy a saját tréningemen részt venni, akkor semmi nem állhat az utamba. Megyek és teszem a dolgom, keresem az új lehetőségeket, időt és energiát fordítok annyi mindenre. De ha én vagyok a cél, ha az én fejlődésem, tanulásom, önismeretem az ok és okozat, mindennek a középpontja, és nincs valami külső nyomás, akkor aztán nagyon el tudok kényelmesedni. Lassan két hónapja nem írtam például ide, pedig úgy szeretem, ahogy kiráz kicsi a hideg és valami nevetségesen drámai zene szól a háttérben. Ömleni kezdenek a szavak, néha megtorpannak és elszaladnak, de aztán jön egy újabb gondolatfonal, és csak szövődik, szövődik. És sok minden történt az elmúlt két hónapban, persze, annyi mindenről lehetne írni. Érzésekről, gondolatokról, utazásokról, hazatérésekről, lelki hullámvasutakról, lehetőségekről, élményekről. Szeretetről, szomorúságról, büszkeségről és félelemről. Valahol az elmém egyik hátsó zugában megkezdett történetek lapulnak, van amelyik már annyira régi, hogy csak a kopott cím látszik, és van olyan, amit már lehetne is ide másolni.
Mikor írok ide, mindig két gondolat viaskodik bennem – az egyik, hogy alkossak, fonjak valami szépet a szavakból, hogy érezzem a varázslatot. A másik meg, hogy hagyjam már ezt a drámai maszlagot és inkább tárgyilagosan naplózzak, mert ezt a kacskaringós, elkeseredett művészkedést úgyse érti majd senki, és ha öt év múlva, mint önmagam egyetlen olvasója, próbálok majd ezekre a hetekre emlékezni, nem a hidegrázásra leszek kíváncsi. Valahogy ezt a két oldalt kéne kibékítenem, vagy legalább kicsit közelítenem egymáshoz, és most az az újabb agyament gondolat jutott eszembe, hogy mi lenne, ha novellákat írnék például a turistás nyári élményeimről. Ha kilépnék a saját narratívámból. Hát meglátjuk.
Ma úgy érzem, nagyon régóta először, van egy szabad, nyugodt estém, amikor nem vagyok annyira fáradt és kimerült, hogy csak fetrengeni van energiám. És holnap délelőtt munka helyett zumbázni megyek (hja, ez is egy érdekes történet), úgyhogy a mindig morgó tudatalattim se piszkál, hogy inkább edzésre használnám a szabad estémet. Most először azt fogom tenni, hogy írok piszkozatokat, és hamarosan posztolom majd őket – de nem egyszerre, mert nem akarok ám senkit terhelni.
Ezt a posztot a borítékkal kezdtem. Úgy illendő, hogy valahogy visszahozzam ezt a kezdő motívumot, adjak valami keretet, befejezést, megnyugvást magamnak és neked is, ott a másik oldalon.
Kinyitottam a borítékot, és rájöttem, hogy csak az elmúlt másfél évből hoztam magammal üzeneteket. Aminek végül is van visszanézve értelme, mert mikor elindultam Belgiumba, akkor még ez volt a valóságom. Mostanra ezek az emlékek is bekerültek a nagy “ifjúsági munka” dobozba, és nem annyira értem már, miért pont ezek számítottak olyan nagyon, és mások – amiket mondjuk a lelki szemeimmel látok is magam előtt – miért nincsenek már itt. Mikor kijöttem Belgiumba, a Láthatatlan Egyetem volt az otthonom, a közösségem, a helyem a világban. És most itt állunk, hét hónappal később. Sosem voltam még ennyire tudatában, ahogy a jelen múlttá válik. Sejtettem persze, mikor elbúcsúztam a közösségtől, hogy olyan úgysem lesz már minden, mint régen, mert egy év az hosszú idő, az emberek – az ifjúsági, önkéntes világban – villámgyorsan cserélődnek, és mi egy közösség, ha nem az emberek, akik alkotják. Remélni meg még mindig remélem, hogy lesz közünk egymáshoz ezzel a csodás szervezettel. De mostanra ez is a múltam része, és nem a jelenem. Ez is egyike azoknak a csoportoknak az életemben, akik formáltak, kihívások elé állítottak, ahol nevettem és dolgoztam, ahol tettem másokért és másokat képessé tettem. Ahol annyit tanulhattam szakmailag és emberileg, hogy még most is vissza-visszanyúlok, és használok módszereket a mindennapokban. De mostanra ez is, mint annyi minden, már csak a szép múlt. Meta: ki gondolta volna, hogy ide lyukadok ki, mikor felnyitottam a laptopot, és megakadt a szemem ezen a lila borítékon.
Láthatatlanul a tengerparton 🙂 azért még mindig nagy a szerelem
Nagyon régen írtam, olyan érzés, mintha legalább egy fél éve
lett volna. Amúgy csak kicsivel kevesebb mint egy hónapja volt. Mosodában
ültem, készültem a megérkezős tréningemre. Azóta eltelt jó pár hét, újra
mosodában ülök, és mivel nem hagynám itt a ruháimat, magányosan megtisztulni,
ezért gondoltam, lehozom a tabletkét, és írok egy keveset.
Mióta legutóbb írtam, volt egy nagyon csodálatos tréningem,
ahol találkoztam végre hozzám hasonló önkéntesekkel, akik különböző okok miatt
maguk mögött hagyták a saját otthonukat, és most az önkéntesség színes
palettáján végeznek különböző tevékenységeket, gyerekeknek tartanak outdoor
foglalkozásokat, vagy éppen beteg madarakat etetnek. A tréningtől szakmailag
pontosan azt kaptam, amit vártam – motivációt, energiát, lehetőséget
gondolkodni magamról, a céljaimról, az életemről. Az időjárás nem volt velünk
kegyes – vagyis hát, nézőpont kérdése, tudom, hogy otthon rekkenő hőség van
hetek óta. Engem a tréning alatt sokszor a fagyhalál kerülgetett, legalább
ötször sikerült eláznom, és persze újra rájöttem, hogy a kedvenc Vans cipőim
nem annyira hatékonyak az erdő kellős közepén. Jó volt új emberekkel
találkozni, megismerni élettörténetek darabkáit, könnyekig nevetni a fáradtságtól.
Azt éreztem, hogy tartozok végre megint valahova. És azóta kicsit aggódok, és
sajnálom is, hogy én egyedül vagyok Mechelenben – legalábbis messze a
többiektől. Szeptemberben lesz a félidős tréningünk, már most nagyon várom.
(Már csak azért is, mert úgy néz ki, a következő kör megérkező önkénteseknek
tarthatok workshopot! 😊 )
A tréning után tulajdonképpen erősen felgyorsultak a
történések, tartottam egy nagyon jó workshopot – amihez szintén sokban
hozzájárult, hogy volt egy hetem visszatalálni önmagamhoz, és megerősödni a
„trénerré akarok válni” hitemben. Szinkronban voltam magammal, éreztem a csoport
dinamikáját, és annak ellenére, hogy tipikus „rossz osztály” kamaszok, nagyon
élveztem. Voltam Brüsszelben élethosszig tartó tanulás konferencián, ami
szintén adott új ötleteket – és persze segített gyakorolni a „small
talk-networking” (ezekre tényleg nem tudok jó magyar kifejezést most) kompetenciáimat
is. Meglátogattak a nővéremék, ami megint jó lehetőséget adott arra, hogy
szeretett kisvárosomban turistáskodjak – nem tudok ráunni Mechelenre. Ezúttal
még csónakáznunk is sikerült – jó, hivatalosan hajó-túra, de hát
motorcsónakokról és nagyjából fél órás útról beszélünk. Jól esett családdal
lenni megint, magyarul csacsogni, büszkélkedni az országgal, amire kezdek
második otthonomként tekinteni.
Végül sikerült a hónapot magasan zárni, Belgium egyik
legnagyobb fesztiválján önkénteskedtünk Alejandrinával (a másik önkéntes az
irodában). Bár sikerült valahogy megbetegednem (jellemző, hogy Belgium – és
Európa – legmelegebb hetén én megfázásos tünetekkel küzdöttem), és nagy okosan
még a lábaimat is leégettem a napon, de azért a koncertek csodálatosak voltak.
És persze a jó öreg fesztiválhangulatot is nagyon élveztem. Voltak kihívások,
nyűgösségek, morgolódások, súrlódások – de aki volt már fesztiválon, szerintem
biztosan ismeri az érzést. A sátorban alvást jobban kezeltem, mint vártam, és
az allergia vagy a hőség sem zavart túlságosan – bár lehetséges, hogy csak
azért, mert más fájdalmak kötötték le a figyelmemet. Cserébe sikerült a
Bastille-t, RY X-t, és a Florence & The Machine-t első sorból, a Muse-t és
Macklamore-t pedig nagyjából 5. sorból végigtombolni. Játszottunk nyereményjátékokat, ugrabugráltunk a párakapuk alatt, és még egy nagyon kedves Waldo-val is találkoztunk. Utolsó este pedig egy
kis bulizás, ismerkedés, sörözgetés is belefért a programba. Egyébként a belgák
sok mindent nagyon jól csinálnak fesztivál-ügyileg. Az első 10-15 sorban kapus
beléptetés van a nagyszínpad előtt, ami egyrészt rendkívül egyszerűvé, másrészt
tervezhetővé teszi a „muszáj-első-sorból-látnom” típusú koncerteket. Bátorítanak,
hogy hozz saját üveget, és mindenhol elérhető ivóvíz. (Lehet, hogy változott a
helyzet, mióta legutóbb otthon voltam fesztiválon, de azért ilyesmit nehezen
tudok otthon elképzelni.)
A munkánk egészen egyszerű volt, csak karszalagot
ellenőriztünk az egyik szerviz úton. És be kell látnom, nagyon jó sorunk volt,
mint önkéntesek. Kaptunk elegendő szendvicset, vizet, kólát és kávét, sőt, még
krediteket is, amiket szabadon költhettünk a fesztivál területén mindenféle
kajára, a „crew faluban” pedig sörre és az elmaradhatatlan sült krumplira. Néha
elképesztőnek tartom, hogy mekkora mázlim van bizonyos helyzetekben. Még egy
kicsit írni is volt időm, úgyhogy következzen pár gondolat, egyenesen Rock
Werchterről.
„Néha, mikor van egy kis időm elcsendesülni, belépek a
random narráló üzemmódomba. Képzeljétek el úgy, mintha egy film lenne az életem
(néha azt is érzem), és megszólalna egy kellemes hang, segítve elhelyezni a
nézőt a körülményekben. És ebből a narratív módból születnek ilyen furcsa
jegyzetek, amiket egyébként visszaolvasva sosem kedvelek. De csinálni
szórakoztató, és mindig tudom, hogy ha nem írom le, csak narrálok, a következő
pillanatban ki is megy az egész a fejemből. Ezért aztán nekikezdek a
jegyzetnek, de ahogy elkezdem kiírni magamból azt a pár nagyon szépen
megfogalmazott gondolatot, mindig oda lyukadok ki, hogy ezek a gondolatok nem
is vezetnek sehova.
Fesztivállapotok. A mező és a fesztivál területének külső
peremén ülünk, láthatósági mellényben, ragyogó napsütésben. A távolból visszhangzik
valami zene, talán az egyik nagy húzónév főpróbázik. Én meg párhuzamosan
gondolkodom azon, hogy képtelen vagyok nyugalomban lenni, semmit tenni, ülni és
merengeni – meg az elmúlt évek fesztiválemlékeiről. Persze tudjuk, hogy az agy
nem képes multitaskolni, gondolom a gondolatok meg főleg nem, úgyhogy biztos
csak nagyon gyorsan cikázik az elmém, egyiktől a másikig. Az első Campusomról
(Debrecen, hej!), az utolsó Campusomról (amikor kiderült az egyetemi felvételi
ponthatára), a mindig viszontagságos EFOTT-okról, az elképesztő SZIGET
pillanatokról. Így belegondolva, tulajdonképpen az összes fesztivál közül a két
SZIGET volt az, ahol nem önkénteskedtem – és fizetnem kellett a jegyekért.
Szeretek fesztiválokon önkénteskedni. Most mondjuk kicsit beteg vagyok (ki
betegszik meg az állítólag legmelegebb belga nyári héten?!), ami miatt kicsit
aggódok, és persze a közérzetem sem a legkimagaslóbb. De azért próbálom
összeszedni magam, elvégre megint itt egy egyszer-az-életben, milyen-fene-mázlista-vagyok
szituáció, ami véletlenül hullott az ölembe. Hogy szeretem ezeket a
véletleneket.”
Hát ilyen költői voltam, azt hiszem még a második nap elején.
Ekkor égettem le a lábaimat… 😀 buta kabala.
Amióta pedig hazajöttem, tulajdonképpen a júniust próbálom
kiheverni. A héten igyekeztem visszarázódni az önfelfedezős-önkihívós
hangulatba, összeraktam egy új 30 napos kihívást (ezzel kapcsolatban fogok még
jelentkezni, van pár naplózós feladatom), voltam Babbelbar-ban (egy ingyenes
beszélgető esemény, ahol a külföldiek belga önkéntesekkel gyakorolják a
hollandot), a hétvégén pedig megpróbáltam minél nagyobb mértékben offline
maradni, és aktívan kikapcsolódni. Szombaton például színeztem, úsztam, szaunáztam
és még a régóta csábító hidromasszázs széket is kipróbáltam a konditeremben.
Csendben voltam és igyekeztem befelé figyelni. Lassú, nyugodt hétvége volt ez a
mostani, amire azt hiszem, szükségem volt. A július egyébként viszonylag ilyen
kis kellemesen csordogál majd végig, nincsenek nagy terveim. Augusztusban indul
a következő kör látogatás, Hajni érkezik végre hozzám, amit nagyon várok. (Látod
Hajni, beleszőttelek a posztba!) Aztán pedig indul az őrültek háza munkában, ha
minden igaz. Szeretnék rengeteg workshopot tartani, feszegetni a projektem
határait, új dolgokat kipróbálni – és remélem, hogy lesz is hozzá energiám. Addig
pedig nyár Mechelenben – remélhetőleg sok autodidakta önfejlesztéssel, holland
tanulással/gyakorlással, kis szakdogázással, sportolással.
Azt hiszem, jól vagyok. Képtelen vagyok ugyan a jelenben
nyugton meglenni (képzeljétek, még koncertek közben is azon kaptam magam, hogy
a következő lépésen, következő programon, teendőn jár az eszem), mindig csak a
jövőt tervezem, grandiózus terveket szövök, de azért jól is érzem magam. Egyre
többször sikerül rajtakapnom ezen a nagy jövő-fókuszáltságon, és egyre többször
sikerül a jelenben tartanom a figyelmem. Túl sokat akarok egyszerre, azonnal,
és ezen is igyekszem most lazítani. Nyár van elvégre, hetek óta nem esett az eső
(napközben), egymást érik a programok, ott a végtelen – méregdrága –
kondibérletem, és persze az emberek, akik körül vesznek. (Ugyan nincsenek
sokan, de annál értékesebbek.)
Ezzel a lábakat növesztett vattacukorral zárom soraimat. (Mechelen főtérén vádor vidámpark van a hetekben. A gyermeki lelkem pedig nagyon boldog, hogy ennyi plüsst, játékot, attrakciót és persze vattacukrot láthat.)
Az elmúlt hetekben úgy éreztem, nem sok mondanivalóm van, és
kicsit haragudtam magamra, amiért „elmúlt” belőlem a változni akarás, az
önelemzés, a tudatos tanulás vágya. Csak dolgoztam, néha kikapcsolódtam,
sorozatokat néztem, pihengettem. Május egy lazítós hónap volt. Aztán most
hétvégén végre volt időm lezárni a hónapot, kicsit elmélyülni, tudatosan jelen
lenni, és azt hiszem, megbocsájtottam magamnak ezt a lusta, kikapcsolt hónapot.
Úgyhogy a következő, igazán izgalmas hetekbe újult, tudatos erővel vetem bele
magam. Ma délutántól kezdődik az on-arrival, azaz megérkezős tréningem, jövő
hét végén meglátogat a nővérem és a barátja, aztán a júniust Belgium egyik
legnagyobb fesztiválján zárjuk, Ale-val együtt, önkénteskedve. (Egyelőre nem
tudjuk, mi lesz a dolgunk, de az biztos, hogy a Bastille-t és a Muse-t is meg
tudom majd nézni, szóval bármi is lesz, ezért megéri.)
Na de azért még kanyarodjunk vissza az elmúlt hetekhez, pár
dologról csak érdemes említést tenni májusból és június elejéből. Múlt héten
hivatalosan is befejeződött a holland 1.1-es nyelvi kurzusom, és bár sikerült
az egyik legjobb eredménnyel zárni, és a tanárom nagyon sokat növelte a
holland-önbizalmamat, még mindig nagyon le vagyok maradva – a magam, és néha
azt érzem, hogy minden egyes belga ismerősöm elvárásaihoz képest. Ugyan a
nyelvtannal nincs sok bajom, mert nagyon hajaz a németre, kevés szót ismerek
még, így csak akkor értem meg az embereket, ha lassan, és egyszerű
kifejezésekkel beszélnek. Én magam pedig nem nagyon beszélek, persze van pár
kifejezés, amit eleve csak hollandul használok (köszönés, „Hogy vagy?”,
köszönöm és szívesen, hasonlók). Kaptam pár tippet, úgyhogy nyáron – mivel
meló-ügyileg azt hiszem, elég nagy lesz a nyugalom (elvégre nyári szünet
kezdődik július egytől), – megpróbálok majd sokkal többet foglalkozni a
nyelvtanulással, és felhozni magam egy magasabb szintre (hogy vizsgával
kiváltsak egy szintet a következő nyelvi kurzusom előtt, és magasabb szintről
kezdhessem szeptemberben az órákat).
A munkával kapcsolatban hasonló a helyzet, mint az
önfejlesztéssel – kiégtem kicsit. Vannak szokás szerint világmegváltó ötleteim,
de úgy érzem, hogy a nyelvi akadály miatt sok mindenbe belefogni sincs értelme.
Továbbra is szeretem a munkámat, és most júniusban azt hiszem, lesz időm kicsit
visszatalálni a belső motivációmhoz. És aminek igazán örülök és rendkívül hálás
vagyok: jövő héten lesz Brüsszelben egy nem formális tanulási konferencia,
amire befizetett a főnököm, azt nagyon várom. Illetve a nyár megérkezésével
beköszöntött a fesztivál szezon, az elmúlt két hétben három napot is
sátor-állítással, promo-anyag elrendezéssel, ácsorgással, mosolygással és YFU
népszerűsítéssel töltöttem. A fesztiválok egyébként jópofák, kettőn voltunk
eddig, mindkettő érdekes egyvelege a piac, a civil szervezetek és a nemzetközi
zenei és étel-kínálatnak. A sátorban álldogálás és YFU népszerűsítés részt nem
élvezem túlságosan, hiába, nem vagyok és nem is leszek soha igazi „sales
person”. Azt mondjuk nagyon szeretem, hogy nem a sötét irodában gubbasztunk, és
hogy sok érdekes arcot látok mindig. (Na meg persze a távol-keleti ételek
kipróbálgatása sem rossz tevékenység.)
És végül, de nem utolsó sorban jöjjön a legizgalmasabb,
turisztikai rész: a hosszúhétvégét Zeelandon töltöttem. (Igen, ejtsétek csak
ki: zéland – innen kapta a nevét Új-Zéland is!) Az egyik legkedvesebb
kollégámnak és a férjének van Zeelandon egy kis mobil háza, és mivel együtt
voltunk a hosszú hétvége szombatján fesztiválon YFU-t reprezentálni, még hét
elején felajánlotta, hogy ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk. Szóval
szombattól hétfő estig nyaraltam. És igazán fantasztikusan jól esett. Zeeland
Hollandia legkevésbé lakott tartománya, gyakorlatilag félszigetek és szigetek
együttese. Mivel a tengerszint alatt van, ezért folyamatos a harc az emberek és
a tenger között. Itt található a Zeeland híd, ami a 60-as években Európa
leghosszabb hídja volt, és a Delta Works elnevezésű gát-rendszer is, amit a
modern világ egyik csodájának tartanak. Ha le kellene írnom Zeelandot, akkor
leginkább a hollandok, belgák és németek Balatonjaként írnám le. Sok aprócska,
gyakorlatilag egymást érő település (a legtöbb egy utcával), kempingek, pár
nagyobb, szigorúan turisztikai város, rántott hal (kibbeling) bódéból,
parti-negyed (egy az egyben Siófok – Aranypart), éttermek, családok. Maga a
tenger gyönyörű. Eredetileg abban bíztam, hogy konkrétan a tenger partján lesz
a szállásunk, de mint kiderült, itt mindenhol magas, mesterségesen kialakított
dűnék választják el a tengerpartot a „belterületektől”. A hétvége programja
egyébként egyszerű, de nagyszerű volt. Szombaton este érkeztünk, még pont
sikerült elkapnunk egy nagyon szeles, nagyon hideg, de cserébe gyönyörű
színekben pompázó tengerparti naplementét. Vasárnap délelőtt a kollégám férje
búvárkodott, így szintén a tengerparton ücsörögtünk – itt már jobban
melengetett a nap, de összességében sikerült majdnem mindig vacognom –
aláöltöztem az Északi-tenger klímájának. Délután az egyik legnagyobb városban
sétálgattunk, majd az esti grillezés előtt tartottunk egy csendes pihenőt –
ekkor sikerült lezárnom a májust és folytatnom a tanulási naplómat, meg persze
szundítottam egy kellemeset a napon (aminek még felhős időben is meglepő ereje
van). Hétfőn lassan indult a reggelünk, olyan 11 felé indulhattunk el – Renesse
tengerpartján sárkányrepülő fesztivált tartottak az egész pünkösdi hétvége
alatt. Azt hiszem, ez volt a kedvenc programom – a különböző méretű, színű és
formájú, lebegő óriások és persze a homokos tengerpart, ahol végre odáig is
eljutottam, hogy beletapicskoljak az Északi-tengerbe. (Ezzel kettőre növelve a
tengerek számát, amikbe belemerészkedtem.) Gyors – természetesen szendvics –
ebédünk után visszatértünk a nyaralóba, összepakoltunk, és elindultunk
hazafelé. Útközben még megnéztünk pár nevezetességet.
A Plompe Toren-t, egy tornyocskát, ami körül régen egy falu is állt, és aminek van egy szórakoztató, sellős legendája, átautóztunk a Delta Works egyik hídján (ezen itt), aztán – újabb kedvenc programom – hazafelé nem autópályán, hanem a kis utakon, Antwerpen kikötőjén keresztül jöttünk. Talán emlékeztek még az első antwerpeni látogatásomra – sajnáltam, hogy a kikötőre nem jutott idő. Most viszont, hogy autóval voltunk, nem volt túl bonyolult mutatvány, cserébe engem teljesen lenyűgözött. Hatalmas gyárak, igazi ipari övezet, pár óriási hajó, a Star Wars Kereskedelmi Szövetségének űrhajóira emlékeztető olaj- és gáztartályok, és persze folyók, vagyis hát a tenger torkolata. Szuper látvány volt.
A hétvégén egyébként próbáltunk teljes mértékben hollandul kommunikálni. Látványos bukással. Nagyon kevés szót ismerek, és míg a holland tanárom, akinek ez a munkája, könnyen megmagyaráz egyszerűbb szavakkal bármilyen kifejezést, erre a való életben senkinek nincs ideje vagy kapacitása. Úgyhogy érteni se sokat értettem, és persze kifejezni is nagyon nehézkesen tudtam magam. Arra azért büszke vagyok, hogy megpróbáltam. És kicsit jól esett csendben lenni, nem csacsogni feleslegesen – ezt sose szerettem, így most a nyelvi akadály tulajdonképpen jót tett a befelé forduló énemnek.
Nagyon sok pillanatban éreztem magam nosztalgikusan is – az
egész hétvége a családra emlékeztetett. Az autóval utazás, a kirándulások, a
grillezés a kertben. Régóta nem éreztem magam ennyire családiasan. Egyébként,
mint kiderült, a hétvégének kicsit ez is volt a célja. A drága kollégám, Lisa
régen is sok gyakornokot hozott el ilyen hétvégékre, mert tudja, hogy itt nincs
családunk, kollégiumban élünk, viszonylag egyedül vagyunk – nincs lehetőségünk
ehhez hasonló, családi nyaralásokra. (Hát nem elképesztően kedves?) A másik
érzésem a hála volt. Megint. Hálás vagyok mindennek és mindenkinek, hogy ilyen
lehetőségeim adódnak – főleg a tengerparton ücsörögve csodálkoztam el azon,
hogy milyen szerencsés flótás is vagyok. És hogy mennyire meg kell becsülnöm
ezeket a varázslatos pillanatokat, amik valahogy mindig az utamba akadnak.
Most pedig a mosodában ücsörgök (tudjátok, mint az amerikai filmekben), ahol gyorsan tisztává varázsolom a ruháimat, aztán pedig újra nyakamba veszem Flandriát. A következő állomás: megérkezős tréning!